Vincze Sándor
Krétakör
Kedves vak nő a fény, mégis
rajtam van fekete szemüveg.
Benyúl az ablakon át és
arcomat megérinti a keze.
Hálából egy magasabb C-t
szeretnék kiénekelni neki, ami
nem sikerül, és ezt az elefántra
fogom, megint bejött a házba,
és trombitál, az utcán pedig egy
hegedű vetette magát elébe az
úthengernek. Órákig tart, míg
összetörik, a húrjai sikoltoznak.
Nyakamban elbűvölő kígyó alszik,
lelassítja a szívverésemet.
Van titkos, lázas életem, meg egy
a kirakatban. Enyém az üzlet és
a raktár, megszoktam, hogy
mindent a pult alól adjak.
Van egy türelmes mostohám
s egy elnéző, óvó édesem.
Mindketten engedik, hogy
én rántsam őket a krétakörbe.
Ahonnan nincs szabadulás.
Se nekik, se nekem.
A kód feltörése
Árnyékod vagyok én, úgy
kísérgetlek munkába és haza,
hogy te észre sem veszed.
Nem szűnök meg, amikor
este lekapcsolod a villanyt,
ellenkezőleg, akkor terjedek
szét igazán. Föl s alá sétálok
a hálószobádban, mint egy
ragadozó, de reggelre
megszelídülök, hiszen láttalak,
ahogy alszol, oldaladon
fekve, fölhúzott lábakkal,
összefont karokkal, mintha
tényleg áldozat lennél,
mintha megadtad volna
magad egy álomnak, mely
minden éjszaka ugyanaz:
beléd szeret egy férfi, akinek
reggelre mindig elfelejted a nevét.