P. Papp Zoltán
Tervek
Eső, halottak nedve hull az égből,
szeretem régről, folyók, tavak,
egykor talán magzatvizek.
Hiszek a körforgásban,
voltam hegyi patak,
tán hegynek, fának, virágnak elemi része,
tudat nélkül nincs emléke,
persze nem volt még kimérve
oly élőhalmaz, ami-aki én vagyok,
s ha bele is halok, hátha összeáll majd
egy magasabb rendű keverék,
s lehetnék benne, újra élve,
választ kaphatnék a mi végre.
Kínkacaj, görcsöröm, lakkozott jókedv.
Miért e haszontalan ötletet kicsúfoló vágy?
ma mindenkit megnevettetek.
A halál is röhögni fog.
Ráncos fájdalomból, kútbúból vetkező arcok
ölelkeznek majd ringó tömegben,
mindnyájan mosolyogva
emlékeznek majd rám.