Lengyel Géza
Éj, sötét éj
Éj, sötét éj közelít.
Vonz az ingovány – felette
keskeny út –, balanszírozok.
Mögöttem lépked a család.
Eltűnt már táskám, benne
személyim. Orromon hol van,
hol nincs, csak helyét érzem
szemüvegemnek. Felemelem,
széttárom kezeim – hátha így
új érzékszerv gyanánt felfoghatnának
távoli, útjelző fényeket;
hátha – netán.
Káprázat
Régi-régi ismerőseimmel zötykölődöm
zord fapadoson – hívnak ebédre otthonukba;
én elébb szálltam le, mint ők, bandukoltam
járatlan mezőn, nehéz terepen,
és egyszerre, lám, csepeli lakhelyünk –
zöld folyosókapun kiakasztva
húszéves koromból Siskin-másolatom
– Hajnal a tajgán – visszaköszön hát
színektől mámoros ifjonti világom –
ám tűnik a festmény, eltűnik szemem elől már –
ó, kinek szóljak, panaszkodjak erről?
Jőne, jöhetne álom új, miként reinkarnáció!
Óvjuk meg, kérlek
Hajzatod, Benő, ifjonti unokám,
mint juhoknak szőre szélfútta tavasszal,
dúsan göndörödő, barnába hajlón szőke,
és marasztal e kép erejénél
még szemednek színe, a búzavirág-kék,
fényesen hullámzó fűtenger, orosz-ukrán sztyeppe,
felette végtelen égbolt –
jó, hogy most itt vagy, itt vagyunk, védve,
elszármazva, nagy hegyek ölében, hova sodródtak
apáink rég, ki tudja, mikor és milyen balsejtelem által,
s hol most mégis sír, felsír a lelkünk
hallva, keletre tőlünk megalvadt
vértől feketül ezernyi vadvirág; nárcisz,
jácint és tulipán.
Ó, Föld! Káinok kése villog közöttünk?!
Isten! Mindörökkön vérmező?!
Most itt vagy, Benőke, vagyunk itt riadtan –
óvjuk meg, kérlek, védjük virágaink!