Koosán Ildikó

Visszabolyongó

Élnék még csönd-melegén a szirti tavasznak,

rejteke mélyén a hajnali harmatot, hűs forrás-

illatot görgető rügybontó szélnek; láthatnám

fenséges szálfáim árnyékdzsungelében alkonyi

fénypászta lopakodását, mint lesi titkon meg-

születését az éjnek; csodálnék magasfennsíkon

delelő törpefenyőket, s azt, hogyan küzdenek

hűen az ottani népek; éjjel az álom csábít még

vissza a távoli tájra, a messzi vidékre, kéközön,

hullám-zöld fényfutamokkal, vad szirti sasokkal

küld versenyt repülni szikrázó fénybe engem,

akit már rég kirekesztett az éden; s lám mégis

a visszaút kényszere kerget nyugalmat lelni

e tiszta vidékre, bárha a szakadás nyílt sebe

forradni látszik, parazsa izzik a vágynak, felül

a hamu csak álca, kiszakadt része maradtam

én az egésznek, visszabolyongó ábrándvilága.

Fertőtónál

olyan volt ez is, akár a tenger,

többször láthattam életemben;

sirályok éles hangja hasított sebet

az égre felfeszülő csendben;

hullámok mosták

vércsíkos fodrozással

parti kövekre az alkonyt,

élménnyé avatva a köznapi formát;

csupán a Végtelenség hiányérzete

kódorgott szememben kiéhezetten;

távoli nádasok szélén utat kerestem

a láthatár peremére,

de már a táv feléhez érve

végképp belevesztem egy

fénykontúr-szegélyes felhőgomoly

lélekvarázsú élvezetébe.