Kis Antónia

Emlékek kertje

–Ezt nem fogod elhinni! – hallatszott kintről, a folyosóról. Az izgatott csöngetés miatt, tőle telhetően igyekezve, vőlegénye segítségével botozott az ajtóhoz. Érezte, kiabáló barátnője most különösen izgatott. Mikor végre kinyílt az ajtó, és meglátta a testes, masszív alakot, azt is észrevette, hogy gondosan pirosas vörösre festett haja tövénél izzadságcseppek gyöngyöznek, a szegény asszony fújtatott, lihegett.

–Gyere be, gyere csak – mondta, és vőlegénye (a botja) segítségével, barátnőjét maga előtt terelve, végre eljutottak az ülősarokhoz. A kényelmes, párnákkal kiegészített kanapé és a két biztos lábon álló karosszék nyugalmat sugárzott, ahogyan befogadta a vendéget és a háziasszonyt.

–Onnan jövök – mondta sokat sejtetően a vendég. – A fiamnak épp arrafelé volt dolga, így odavitt engem, és aztán értem is jött és hazahozott. Juj! – sóhajtott egy nagyot. – Hát láttam mindent, ami ott van, azt a sok szörnyűséget, ami ott volt!

Elbeszélésében végre elérkezett életük egy közös kis darabjához, amikor is a két, lakóházukban szomszéd házaspár egy csodálatos, panorámájáról híres helyen megvásárolt két egymás melletti telket. És itt elképzeléseik és szükségleteik szerint hétvégi házikót építettek. A választott szőlőhegyen régi szőlősorok voltak, meg régi gyümölcsfák, elsősorban csonthéjasok. A meszes, sziklás talaj ezeknek kedvezett, ezt már jól kitapasztalták az előző tulajdonosok, az egykori gazdák, parasztok.

Jól megjárták azok, akik termőföldet hozattak ide, hogy legyen saját retkük, újhagymájuk, tormájuk, paprikájuk és paradicsomuk. A nagyon szorgalmasok még erre is rádupláztak: karóra futtatott babjukkal és sütőtökükkel is dicsekedhettek.

A vörös hajú barátnő és férje veteményeket gondozott, mézeskalácsszerű faházikójukban csak két kis szoba és egy konyha volt. A későbbiekben aztán, amikor felvezették a vizet is a hegytetőre, hozzáépítettek a házhoz egy vízöblítéses vécét is, meg egy zuhanyozót.

Ők, miután a férje építésvezető, korábban kőműves volt, téglaházat építettek. Lassan épült, az igaz, több évbe is beletelt, amikorra a ház végre kész lett. Amit mindenki megcsodált benne, azok a panorámaablakok. Napkeltétől naplementéig a Nap útja végig követhető volt innen. A Nap útja kelet felől a cseresznyefákat érintette és a hálószobájukba világított, majd nyugat felé haladva végigment a szőlősorokon és a mandulafák felé tartott. Sokszor gyönyörködhetett ebben a nappaliból.

Vagyontárgyuktól, életük büszkeségétől szinte egyszerre vált meg a két megözvegyült asszony. Féltek egyedül az elmagányosodott házban, a betörőktől is, meg az emlékek rájuk zúduló áradatától.

A vörös hajú asszony még háza eladása után is gyakran idelátogatott, nem tudván belenyugodni abba, hogy amit ők teremtettek, az már másé volt. Az új tulajdonosok eleinte szívesen látták, kellett a helyi eligazítás, a sokféle információ. Aztán egyre kelletlenebbül fogadták, ezután már csak lopva járt arrafelé, leginkább olyan időt választott, amikor biztosan nincsenek otthon.

Most is onnan jött, kihasználva, hogy a fia elviszi odáig és érte is megy természetesen, hadd legyen boldog az anyja, ha ez neki olyan fontos.

A fehér hajú, megőszült asszony még ültében is vőlegényébe kapaszkodott. A szépen kifaragott bot, amelyet eredetileg a kertjéből hozott, egy letörött diófaág volt. A hatalmas diófa a bölcs nagybácsiját képviselte. Az asszony az eladás után egyszer sem látogatott oda. Élete minden fordulópontján azt mondta: ennyi volt, vége, slussz.

Pedig gyönyörű kertje volt, csodájára jártak, minden évszakban ott virítottak a megfelelő virágok. De veteményese nem volt. A termő gyümölcsfákat megtartották, és gondosan nyírták, locsolták a pázsitot.

Ami a két kertben termett, gondosan és szeretettel megosztották egymás közt a szomszédok. A vörös hajú nő azért is jött látogatása után ilyen izgatottan, mert őt nagyon feldúlták a változások, változtatások.

Az ősz hajú is egy kicsit elmerengett, volt egy titka, amit a barátnője nem tudott, ami az ő kizárólagos titka volt: szerettei közül az ő kertjében mindenki helyet kapott. A régi fákat őseiről nevezte el, a két öreg mandulafa például az apai nagyapjával és nagyanyjával lett azonos. Anyai nagymamája egy óriási akácfa volt. Anyja a kerítés szélénél pompázó sötétlila orgonabokor, mellette korán elveszített szerelme, a dupla virágú fehér orgonasövény, az a bizonyos Stern Imre volt.

Apját, szeretett és csodált nagynénjét, az egykori szépségkirálynőt, a család két kiemelkedően tehetséges, de leszólt tagját fenyőfák (örökzöldek) képviselték, a harmadik, az ezüstfenyő az egyik öccse volt, mert rájuk hasonlított. Másik két testvére cseresznyefa, az egyik egy korán, májusban érő cseresznye, a másik bő termésű fekete, imádták a madarak, főleg a rigók. (Életében ő a nők kedvence volt.)

Ők ketten, a férjével, egymással szemben álló meggyfák lettek. Ott voltak mind az élő és a meghalt családtagok. Anyósa és apósa, a terebélyesedő vadrózsa és bodzabokor. A fiával azonos a gönci óriásról elnevezett sárgabarackfa volt. Körtefák, ribizlibokrok, unokaöcsök és unokahúgok. És ne felejtkezzünk meg egy másik nagynéniről, a család eszéről, ő egy bőven termő szilvafa, tanácsokat és hamvas, gömbölyű termést ontott.

Egyedül fiának fedte fel titkát, amikor elültették a barackhusángot. Fő helyen állt a fácska, tágas tér vette körül, hogy ne árnyékolja be semmi, hogy mindig kapjon napot. Fia közönyösen fogadta a hírt, látszott, hogy őt nem érinti a dolog. És amikor ő a fa körüli területre mutatva azt mondta: „Ez itt a Marcivári tér”, Marci fia kijavította és fontoskodva Marcibányi teret mondott. Amikor ő hangsúlyozottan újra kimondta a terület elnevezését, a fiánál végre leesett a tantusz. Szemrehányóan nézett az anyjára: „De anyu, tudod, hogy milyen elfoglalt vagyok!”

A vörös hajú vendég a közben eltelt csendes pihenőben több pohár teát is ivott, és hosszan elmerengett azon, hogy barátnője milyen közönyösen fogadja beszámolóját a nagy változásokról. Mindig csak azt hajtogatja: „Ez már az övék, az ő tulajdonuk.”

–És ahhoz mit szólsz, hogy kivágják nálatok a legtöbb fát? A meggyfák helyén medence lesz, és elpusztítják az orgonást a kerítés mellett, mert majd oda kerülnek az áthatolhatatlan, gyorsan növő ciprusok. – Kifulladt, pedig még nem is fejezte be a felsorolást. Nem értette a barátnőjét. „Hogy lehet valaki ilyen rettenetes helyzetben ennyire nyugodt?”

Barátnője egykedvűen üldögélt, és ültében is botjára támaszkodott. Nem, nem mondta el a barátnőjének, hogy mielőtt eladta volna a „békeszigetet”, lefényképezett mindent. A házat, az előkertet, minden fát, minden bokrot. A képekkel pedig megtelt egy hatalmas album. Esténként, amikor előveszi, olyan, mintha imádkozna, de ő a nagymamájától eltérően nem az imakönyvben, nem a Bibliában, ebben lapozgatott.