Filip
Tamás
Fordított fény
A nagy hógolyó megkérdezésem
nélkül magába fölvett utasnak.
Sétámnak vége, mostantól
gördülök. Őbenne és ővele.
Benn homályos váró, a jósnőre jó sokan,
ő tudja, miért, a többiek elé vesz.
Bólint, amikor megmutatom,
melyik kártyát húztam.
Nemsoká azt fogja hinni, hogy
teljes
súlyával magára dől a torony, és
ez
nem tévedés, tényleg ledől, de
úgy
zuhan át a testén, hogy nem okoz
sérülést,
és ő se hullik szét darabjaira.
Maga erősebb lesz, mint
valaha volt.
Ezt ingyen mondtam el, és
többé
nem kell hozzám jönnie.
Amúgy könnyen meg lehet szokni,
hogy fordított fény van itt. Látom, de
nem értem, mi van a homlokomra
írva, ha mégis meg kéne fejtenem,
habozás nélkül mondanám:
amurdalin nyelven azt jelenti:
minden utolsó perc a boldogságig
gyalulja le a pusztulást.
Elveszett dallam
A fénylő tengerre két őr vigyáz.
Egyik, hogy el ne szökjön,
másik, hogy el ne lopják.
Hosszú pillantásaik hiábavaló
ecsetvonások egy óriási vásznon.
Ugyan mit tudnának hozzátenni ahhoz,
mi teljes önmagában is?
Talán ha becsuknák a szemük,
talán ha hátat fordítanának.
De nem tehetik.
Közel vagyok, mégse látnak.
Azt se hallják, hogy imádkozom.
Mennyi elveszett dallam,
Bachtól meg Haydntól,
én meg sopánkodom, hogy
nem jut még egyszer eszembe, amit
nem írtam le az előbb, mert azt
hittem, nem lehet elfelejteni.
Szép, amikor megbotlik a
nyelvem,
Gyönyörök érettem – mondom,
nem haragszik érte az Isten,
ki egyedül emlékszik arra,
amit elfelejtettem.
Vödörlánc
Micsoda idő! Nem tudom, hogy
férhet el ennyi szél a levegőben.
Egyetlen tűzcsóvát százfele röpítene,
és százfelől zuhanna ránk vissza ugyanaz.
És minden nádtető lángra kapna,
harsogva falná egyik a másikat.
Ám a félrevert harang összerántaná
a várost, kézről kézre járna a víz,
a kút és a lángok között.
A vödörlánc élő gépezetként
hajtaná önmagát, amíg csak
bírják a tagjai, s még utána is.
Már nincsen sehol, hogy hallom
mégis fojtott kiáltásait?