Filip Tamás
Elveszni benne
Kezedben volt az ige.
Még nem növény,
csupán mag. Magába
rejti saját jövőjét.
Kezedtől kezdett élni,
látom, ahogy kihajt.
Lombja nő, zöldell,
megszólít tiszta hangja.
Susogásból egész
mondatok, és egyre
nagyobb lesz a fa.
Én mint a hangya,
próbálom bejárni
birodalmát. Nem
tudok elveszni benne:
minden pontján
otthon érzem magam.
Megmoccan
Most még szívről szívre járunk,
megcsúszva néha a síkos terepen,
de ha majd homályos tükrök
sebzik fel meztelen lábunk,
megmoccan bennünk a szeretet.
Ráismerek
Ma éjjel van egész nap.
Végtelen óraátállításban
vesztegel minden vonat.
És én ülök mindegyiken.
Leszállok róluk, és gyalog.
Valaki elfut mellettem.
Hasonlít kicsit rám, de
csak a ruháját kapta tőlem.
Ráismerek a szél nélkül is
mindig lobogó fekete
köpenyemre.
Nem tudjuk megosztani
Sötétben futsz, még
a fejlámpa is befelé
világít, a koponyádba,
mindenki sötétben fut,
csak a sok váltóbot villog,
amit szeretne a másik
kezébe nyomni, de
annak is mindkét keze
tele van váltóbotokkal.
Futunk mind és hiába
nyújtjuk egymás felé,
a távot nem tudjuk
megosztani.
Lezárni folyton
Mennyi Mennyei Béke tér van,
pedig mennyi vért
ivott a föld. Mennyi
romok könyvébe préselt
ember él fulladozva, le sem
szabad írni a nevüket.
Mennyi szorítókötés
szakad szét folyton, és
mennyi lábat kell levágni,
lezárni mennyi
elhomályosult szemet.
Ott belül
A vér édes
suttogása egy ereklyetartóból.
Hallani nem lehet, mit
mond, csupán érteni:
pont azt, amit tavaly, meg
azelőtt is minden évben,
ugyanezen a napon.
A téren árusokat szétkergető eső.
Szegények, mint a hangyák, úgy
nyüzsögnek, hogy mentsék
a sárból a kelmét,
kerámiát, a gyöngyöt,
és közben nem figyelnek
a vérre ott belül, az édes
suttogásra. Pedig hangosabb,
mint a vihar fejszecsapásai.
Fejsze
Villámok között visz az útja.
Mintha zegzugos, néma
barlangban tapogatózva
keresné a kapcsolót, amellyel
el lehet tüntetni a fény
utolsó darabkáit is.
Villámok sötétje? Igen.
Kobaltkék fejszéjével
hadonászik maga körül,
hátha sikerül egyet eltalálnia.
Saját hiábavaló szavai jutnak
eszébe, melyekkel nem is oly rég
le tudott imádkozni a híd-
korlátról egy öngyilkosjelöltet.
Most még egy bogár elé is
letérdepelne, ha biztosan
tudná, hogy képes
megmenteni az életét.
Egyszavú
vagyok
de még azt az egyet is
elfelejtettem. Inkább
öledbe hajtanám fejem.
Már csak a tisztást kell
megkeresnem, ahol ülsz
és vársz ezer éve.