Filip Tamás
Lenni, először
Lenni szórvány-költő, tömbön kívüli,
másmilyen, mint a tömbben létező többi,
ezer alakot öltve járni kabátban, köpenyben,
kalappal s anélkül, egyszerre csöngetni be
az összes lakópark-lakásba, minden ajtót
nyitótól egy elámulást bezsebelni, és jót kuncogni,
ha majd a park-lakók egymásnak félve szóba
hozzák, hogy jött egy furcsa ember, verset
hozott, szőke volt és magas, nálam is járt,
mondja majd a másik, de zömök volt és szakállas,
a versét kézzel írta, lila tollal, amit nekem adott,
sötétzöld volt, s persze nyomtatóval ---
Lenni, másodszor
Lenni fraktál-lakó a hópehely-parkban,
sétálni nagyítóval és messzelátóval,
hallgatni viharistent, ahogy
villámaival játszik a bazaltorgonán,
tavasszal kitalálni egy új rovart:
májusi cseresznyebogár,
napszélbe napvitorlával kapaszkodni,
a fény íját délben megfeszíteni,
Ezeregyévszaka meséket hallgatni, írni,
szinte már halhatatlanulni,
mindent elfelejteni és újra megtanulni,
amit valaha elvett, mindent visszaadni,
nem kotródni el a világból,
amíg a motorok dübögnek belül,
amíg a fagylaltkehelybe forró
kanál merül,
maradni másoknak, mentségül
s ha nem marad más, végül
magadat látni vendégül.*[1]