Csontos Márta
Üdvözlet a győzőnek
A semmibe vezető utakról
visszatérsz,
az éjszaka árnyék-barlangjából
visszatérsz,
az álomfolyosó végén megállsz,
visszatérsz.
Kitapintható benned a remegés,
hallatja hangját a csend.
Az alagút végén megriadsz a fénytől,
visszatérsz.
A szoba sarkában ágyadon a mozgásba
visszatérsz.
A fal túloldalán tapogat a zaj, halkuló
léptekkel surran a kaszás a kertek alatt,
s te visszatérsz.
Még nem keres senki, de már jeleket
küldesz, megérinted a kinti aurákat.
Felülsz, felszabadul benned
a tétlenségre kárhozott pillanat.
Visszatérsz a virágok közé,
nem taposod le a füvet, csak
lebegsz a lombok között, körözöl
az első érintések melegében,
visszatérsz.
Lepkeszárnyadra színeket fest
a virradat.
Visszatérsz saját körvonalad mögé,
hagyod, hogy kontúrodat felizzítsa
hidrogénszőke sugarak tüze.
Visszatérsz.
A távolból már nem látszik, hogy ismét
túl vagy egy nehéz szülésen.
Világra hoztad magad.
Emberszag vesz körül.
Salto Mortale
Nagy a népsűrűség idelent, Uram,
mégis egyedül ébredek, mint faág
végén reszkető, halálugrásra kész,
fénytelen vízcsepp, bátortalan nézek
fel hozzád a mennybéli mélybe.
Kiszolgáltattál magamnak, önnön
gondolataimmal cimborálok, már
csak emlékkép vagyok neked
egykori Édenkerted fotóalbumában,
elválaszt tőled egy sötétlő ördögárok.
Lehet, hogy már lemondtál a találkozásról,
mégis teszek egy utolsó kísérletet, mielőtt
kiállítod nekem a menlevelet.
Ellökhetsz magadtól, parancsodra,
vagy én indulok önként a csendbe,
s az epikrízisben ez áll majd: SALTO MORTALE.
Stációk
Testvéremnek
A fényt elnyelik a sötét terek,
a hangnak nincs a csendben kitárulkozása,
a víz lecsöppen az ég homlokáról,
metamorfózis lesz az illat a virágban,
s neked sincs már maradásod
a társadul szegődött hiány rémületében.
Régvolt álmaidban fuldoklik a képzelet,
nincs ünnepély a harangzúgásban,
az emlékek fennakadnak a messzeségen.
Darabokra szed a gyűlölet kísértete,
árnyékot növesztesz az éjszaka vastagságába’.
Közben átrohan rajtad az érintés nélküli
vágyak apokalipszise.
Levél az alteregóhoz
Tudom, hogy követsz, hiába tagadod,
s fantom-álarcod mögé rejtezel.
Te vagy a Nagy Kísérő mögöttem,
azt hiszed, fej nélkül nem ismerlek fel.
Fénycsíkomra maszatolod magad,
ha előbb érkezel, rám csukod az ajtót.
Próbálod elhitetni, nincs interferencia,
s rezgéseid zavarják bennem a gondolkodót.
Ott ülsz alattomban képzeletem küszöbén,
s nem látod, a koalíció veled lehetetlen.
Én nem akarok kettős játszmát veled,
magam akarok maradni a kékbe nyúló hegyen.
Szirmaim alá rothadást festesz, s kacagsz,
bizonygatod, hogy mennyire vétlen vagy,
de nem vagy önálló, nem tudsz egyedül élni,
kettőnk között mindig te bontod le a falat.
Szent tévedés
Uram, tettél egy hirtelen mozdulatot,
s megnyitottad az idő kapuját.
Oly rövidre szabtad nekem az utat,
karikatúra lett az örökkévalóság.
Romlandó anyagba bukott lelkem,
rám küldtél mérgezett álmot,
nem vetted észre, hogy elveszítettél,
hogy orgiákkal mértem a szabadságot.
Uram, én valaha Egy voltam veled,
s tudom, te is semmi vagy nélkülem.
Céltalan emelsz tornyot a felhőkből
a magad örömére, nem lehetsz más,
csak kóborló fény mennybéli telephelyen.
Csendkirály
Pilinszky János soraira
A függöny mögött változik a szereposztás,
s Te itt vagy egészen közel, a Semmibe
vágott ajtó rejteke mögött.Csendkirályt
játszol velem a magad örömére.
Eljut hozzád panaszom? – vagy karanténba
zártad nevem, s hagyod, hogy a félelem
körpályáján marionettfigura legyek
egy nézőtér nélküli előadáson?
Számíthatok rád, istenem? – látsz az éjszaka
sarában?
– vagy csak pislákoló tűzgömb
arcod a beárnyékolt égen, s földre tűzött
fénykaróid már nem jelölnek nekem utat?
Már csak egy felhúzható játék baba
vagyok, lassan kifogy belőlem a lendület,
s az utolsó mozdulat törékenységében
küldöm hangom a mennyei forgószélbe.
A sokadik harmadnap után kérlek, engedj
tűzhelyed mellett magamhoz térni.
Temess a karjaid közé.