Csontos Márta

Félig élt élet

A csatában neked nem kell ellenfél,

fegyvered is ártalmatlan: virtuális,

a letett lapot vissza nem veheted,

minden szócsavarásod banális.

Visszafordulsz még elindulás előtt,

csak épphogy bepillantasz a világegyetembe,

közben ott lopakodik mögötted az öregség,

lelépett Erósz is; faltól falig rekettye.

Félúton kilépsz a neked szánt félidőből,

csak félig rágod meg az ételt,

félig élt életed naponta imákba rejted,

s szenvedélyed is a felénél ér véget.

Valaki… ő

Valaki vízzé álmodta a tengert,

s kék vásznat feszített a színpad fölé,

valaki virágokat ragasztott a mezők ölébe,

s hitte; a lét-láncban az elsőbbség az övé.

Valaki felhevítette a hideg követ,

s Wilde-dal kifaragta a Boldog Herceget,

valaki gyógyfüveket talált a gyomok között,

s összeterelte a szétszéledt lelkeket.

Valaki a harangszóban hallott örömódát,

s parafálta a zsoltárok szövegét.

Valaki önmagát már halottnak hitte,

mikor angyalszárny érintette két szemét.

Valaki nem mérte többé az időt,

s ráérzett végre az igazi ritmusra.

Valaki felhők elé fogta a vadlovakat,

s volt még valaki, ki az utolsó szót kimondta.

Vers a ’hogyan’ hiányáról

Mélység és magasság párbajában

folyamattá olvad az ég, szétszóródnak

a távolság magjai, hogy teret nyissanak

a fáknak, a távolság szellemei összegyűlnek,

s behódolnak a megszelídített világosságnak.

Kiterítve fekszem. Nem mozdul alattam

a bárka, pedig már a vizek fölött lebeg

az imából kioldódó láng, s lassan beleolvad

a metakozmikus sugárzásba.

Isten tudja, te küldöd neki a megszépítő fényt,

gyermekeid ébren tartod a mesékkel,

melyekben ő a legyőzhetetlen királyfi,

ő az ördög három aranyhajszála,

ő a Éden feliratú mozdony masinisztája.

Mert szeretnéd, ha a Teremtő a világ

boltívét, szavaiddal erősítve, kettős

létezőként tudná tartani a kölcsönösség

extázisába’.

De nincs távirányítás a mennyei adásba,

nem kaphatod meg az instrukciókat, nincs

beleszólásod a metamorfózis folyamatába.

Nem kapod meg a romlandó anyag

átalakításának tudományát, nem tudod

a varázsszert a sebek begyógyítására,

nem lehetsz új Paracelsus, nem ég kezedben

az öngyógyítás aurája.

Csak nézed, hogy letér az útról a lélek,

amit a Lélek mutatott neki.

Megromlott illúziók

Szeretnék mindent, mindent magammal vinni,

És mindent itt hagyok. (Reményik Sándor)

Szeretném megtartani azt a régi

arcomat, nem nézek tükörbe, nem

érdekel az egyszemélyes mikrotörténelem,

már a múlt meséiben sem született meg

a jövendő, csak az emlékezet enged téged

magammal vinni, minden összezavarodott,

a régi nyarakat sem tudom felismerni a

csillagtalan sötétben.

Már nincs minőség-ellenőrzés a programomon,

nem kell portfóliót írnom haladásomról, nem

hagyhatok instrukciókat saját útbaigazításomra,

hangom szétpattanó húrokon feszül, félbehagyom

a dallamot. Megromlott illúziómat sem vihetem.

A harangzúgásban elvinném még a szelet,

s vinnék magammal egy fényköteget is, hogy

bevilágítsak az ablakokba, míg fel nem jön a nap.

Tüzet fújnék az ágak közé, hogy a lombok bele-

lobogjanak a kékbe, s lennék madár is, s magokat

szórnék a felhők közepébe.

De üres parton állok, csak a kiégett bozót

pernyéje repül szanaszéjjel, nem maradt

mögöttem semmi, a kezdet megismertetett

a veszteséggel.

Megbüdösödött körülöttem az igazság,

hiába sokasodnak elmémben a korok,

az eszmék, a személynevek. Mások illatában

lassú kímélettel elsorvadok.