Csontos
Márta
Felszínes mélység
1. Távolodás a napfényzónától
Az időt túlélni akarom,
s megmenteni magam
a veszendők között. Le kell
ásnom a mélybe, s megtudni,
hihetek-e a Semmiben,
meg kell látnom, visszajöhetek-e
a mélybe eresztett kötélen,
s megtudni; a szűkülő feneketlenségben
hol találkozik hóhér s üldözött.
2. A felszín alatt
Halott ikonok fekete arcán
gyertyát akarok telepíteni végre.
Körberajzolom majd
lélegzésem útját az ígéret
földjének homokjában, s a
gyönyörök kertjében várok egy kicsit,
hogy eltemethessem az édeni
raktárból megszökött hullarablót,
kit a Nagyúr Sátánnak nevezett.
Képmásom ágyazom a sötétlő fényességbe.
3. Zuhanás a mélybe
Elengedem a kezet, mely már
nem érzi, mint kergetőznek
ujjaim a felajzott idegeken, a gyűlölet
hangjai paraziták lesznek tulajdon
elmém kényszerében, vétkeim
súlya alatt elsatnyul a szeretet.
Azt hiszem, az önzés már nem válik
szégyenemre, Beatrice maradok
szépségem lepréselt albumában,
s Dante visz táncba az éteri
körmenetben.
4. Anti-gravitáció
Ott ülök a bölcsekkel szemben
a vallatószékben, s magyarázom
az erényt; én, a homo moralis,
kit Júdás-csókjával illetett a
lelkiismeret, s már nem tudom,
van-e olyan csodaszer, mely
igaz emberré transzformál,
s nem dobol majd fülembe
a kigöngyölt univerzum rosszakarata;
’jegyezd meg, a jókat nem dobják ki’,
nem tudom, hogy fogadjam el a
száműzöttségről az értelmezést.
Valaki méregbe mártotta az igét.
Osztozkodás
„Adj hát szolgádnak éber szívet, hogy meg tudja
különböztetni a jót meg a rosszat.” (Bölcs Salamon)
Két asszony szólt a bölcshöz,
kettő, kit szajhának mondtak.
Kettő, kik egyszerre szültek fiút
tágas udvarában fénylő Salamonnak.
Mire sötétbe nyílott a meztelen ablak,
semmibe lépett az első gyermek,
s a távoli sírkövek hűs csendjében
égbe magasodtak a temetőkertek.
Nincs, kit tejével szelíd csendbe
ringasson a kifosztott „céda”,
csak a másik kebelén szunnyad Bárány,
sorstársától lopott drága portéka.
–Tégy igazságot, Salamon! – esd
a nincstelen asszonyi árnyék,
míg a sátáni nőstény, a megvadult kanca
már halálba küldené megszerzett kincsét.
Csak egyetlen gyermek maradt,
egyetlen madár a kelő nap sugarán.
Az elhagyott fióka hullócsillag lett, angyalok
seprik fel Isten udvarán.
Kardot kiált a bölcs, s hogy igazságot
tegyen – kié a préda?! –, felezni kíván.
Jussát csak így kaphatja meg a kettő,
mantráz a hazug, már nem kell a zsákmány.
–Annak adjátok a gyermeket, ki lemond –
szól a parancs; ő az anya, ki nem töri le az ágat,
ki a kétségbeesés sötétkamrájában
élni hagyja a kapaszkodó világosságot.