Csontos Márta
Felszínes mélység
1. Távolodás a napfényzónától
Az időt túlélni akarom,
s megmenteni magam
a veszendők között. Le kell
ásnom a mélybe, s megtudni,
hihetek-e a Semmiben,
meg kell látnom, visszajöhetek-e
a mélybe eresztett kötélen,
s megtudni: a szűkülő feneketlenségben
hol találkozik hóhér s üldözött.
2. A felszín alatt
Halott ikonok fekete arcán
gyertyát akarok telepíteni végre.
Körberajzolom majd
lélegzésem útját az ígéret
földjének homokjában, s a
gyönyörök kertjében várok egy kicsit,
hogy eltemethessem az édeni
raktárból megszökött hullarablót,
kit a Nagyúr Sátánnak nevezett.
Képmásom ágyazom a sötétlő fényességbe.
3. Zuhanás a mélybe
Elengedem a kezet, mely már
nem érzi, mint kergetőznek
ujjaim a felajzott idegeken, a gyűlölet
hangjai paraziták lesznek tulajdon
elmém kényszerében, vétkeim
súlya alatt elsatnyul a szeretet.
Azt hiszem, az önzés már nem válik
szégyenemre, Beatrice maradok
szépségem lepréselt albumában,
s Dante visz táncba az éteri körmenetben.
4. Anti-gravitáció
Ott ülök a bölcsekkel szemben
a vallatószékben, s magyarázom
az erényt; én, a homo moralis,
kit Júdás csókjával illetett a
lelkiismeret, s már nem tudom,
van-e olyan csodaszer, mely
igaz emberré transzformál,
s nem dobol majd fülembe
a kigöngyölt univerzum rosszakarata;
’ jegyezd meg, a jókat nem dobják ki’,
nem tudom, hogy fogadjam el a
száműzöttségről az értelmezést.
Valaki méregbe mártotta az igét.
Levél a mindenható semminek
A gyengülő sugár fekete
gyöngysort terít a fákra,
s én nem találom a kivezető utat,
elzártad tőlem az Éden kapuját,
hagytad, hogy szaporodjanak bennem
a kérdőjelek. Pedig hozzájárultam,
Uram, hogy kérésedre kiközvetítselek
a világba, engedtem, hogy ajkam
pereme szikla legyen neked,
s tudj megkapaszkodni bennem,
hisz oly árva voltál a távolságban.
Kezembe pennát vettem kérésedre,
s a jövendölés súlyát magamra
vállalva, zsoltárokból emeltem
barikádokat, hogy ne essen bántódásod,
s hagytam, hogy általam meghódítsad
az elérhetetlen kékségeket. Most már
csak távoli intelmed harsog fülembe:
„quod licet Jovi, non licet bovi”.*1
Overstretching myself
Képes vagyok felnőni a fájdalomhoz,
képes vagyok a csendbe belebújni, mégis
oda vágyom, hol a hangok a szélbe
temetnek, hogy együtt rohanjak velük,
mint gyors lábú nimfák a fölhevült virágok között.
Képes vagyok meglőni az időt, azt
akarom, hogy sebzett vad legyen, s egy
pillanatra érezzem, az égre feszülő
rohanásban a fojtó nyakörvét leoldják rólam;
nincs már,ki bosszút álljon rajtam, s báránnyá
szelídül torkomban a feszültség.
Csak lassan vagyok képes hozzád
emelni magam, pedig türelmed fogytán.
Nem vagyok már jó, se testvérnek,
se tanácsadónak, se barátnak; önmagamnak
lettem ádáz ellenfele semmiért.
Sasszememből kiröppen a veréb,
s a hideg sugárról lassan lehull;
még a porban is alig hagy nyomot.
1* amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek