Czigány
György
Parafrázis
Liszt Ferenc csodálatos és virtuóz (zeneszerzői gondolkodása bravúrjaként is tüneményes) parafrázisai személyes, eredeti zongoradarabok, noha jelen van bennük méltó teljességben Verdi, Wagner, Donizetti, Schubert vagy Paganini! Ezeknek a daraboknak semmi köze az átiratok ragyogó sorozataihoz, amelyek nélkülözhetetlen műfordítói gesztusai egyes alkotóknak, amikor az eredeti darabot más hangszereken, zongoramuzsikát zenekari műként, zenekari darabot zongorára írt változatban szólaltatják meg, a mű lényegét meg sem változtatva élnek az átírás változatos lehetőségeivel, énekhang, hangszerek szólamainak, akusztikus létének üde cseréivel. E nagy tudást igénylő, szellemi indíttatásában azonban mégiscsak restauráló, technikai jellegű kompozíciós tevékenység teljesen különbözik az új, saját darabot más szellemi ösvényeiről induló, annak ihletésében megteremtett parafrázisaitól, szabad rögtönzéstől. Liszt parafrázisai e tekintetben szinte egyedülálló műfaját képezik a zene történetének. Csalhatatlanul a romantika, Liszt káprázatos reagáló-, befogadó- és újjáteremtő képességének találmánya ez.
Bizonyára a költészet is élhet hasonló lehetőségekkel. Weöres Sándor életművében, költeményeiben nem nehéz ezt a fajta alkotó, válaszadó vonzalmat fölfedezni, megcsodálni.
A parafrázis műfajának lehetőségei, bizonyos külső késztetésre engem is érintenek. Petrovics Emil valamilyen, a Mozart-kantáta jellegének megfelelő századunkbéli zenét képzelt el, s ehhez keresett szöveget. Nekem jutott a feladat: írjak, keressek számára verset, szöveget: elképzelései szerint megzenésíthetőt… A játék kedvéért Mozart magyar kortársának szövegét gondolva át: Kármán József levélregényének vers-magjait neveltem fel a magam ízlése, a személyes hang, a bennem élő indulatok jegyében. Így született meg a Fanni áriája költemény, majd Petrovics harmadik kantátája szoprán szólóra, zenekarra. A későbbi években hasonló indíttatással Mikes Kelemen-levelekből szőttem különböző, elképzelt Petrovics-zene tételekhez, gyorshoz és vidámhoz, lassú szomorúhoz és merengőhöz (melyekben jelen maradhatott Mikes játékossága, derűje és élcelődő üdesége) verset, versciklust. Ez Ötödik kantáta címen bejárta a világ sok országának hangversenytermét, s természetesen hanglemezek révén is jelen van a kortárs zene világában. Az Óbudai Társaskörben hangzott el először, nem véletlenül, az a költeményem, mely hasonló költői eszközökkel volt létrehozható: Krúdy Gyula prózájának különböző regényekben fellelhető mondataiból lett vers, őrizve mozaikként, felhasználva a Krúdy-nyelv bravúrjait, s talán mégis önálló montázs, az ihletésre nem szükségesen felmutató költemény született meg Díszlet-darabok Szindbád színpadáról címen. És írtam az „erőnk szerint” motívumra építve parafrázist: Rögtönzés Vörösmarty két szavára címen. Kiskörösi felkérésre hasonlót: Fiam, Petőfi Sándor – ez a három szó áll a költemény felett.
Nemrég Thomas Mann Doktor Faustus regényének egyik, groteszkségében is megindító jelenete adott alkalmat új költemény megteremtésére. A regény néhány mondatát idézve. „Miről beszélt Kretzschmar? Nos, képes volt egy teljes óra hosszat boncolni a kérdést, hogy ’Miért nem írt Beethoven harmadik tételt az opus 111‑es szonátához?’ – ami kétségtelenül figyelmet érdemlő probléma. De képzeljük el ennek az előadásnak a hirdetését a Közhasznú Tevékenység Társasága székházának falára kifüggesztve vagy a kaisersascherni vasutaslapba beillesztve, és próbáljuk felmérni, mekkora általános érdeklődést kelthetett.” Kreztschmar a pianínóhoz ült, eljátszotta a kéttételes szonátát, kommentárjait belekiabálva a játékába, harsogva énekelte is a dallamot. Püfölte a zongorát, ordított, hogy megértesse Beethoven és a maga mélységesen mély filozófiai gondolatait, indulatait. Miért nem írt Beethoven a c-moll szonátához, az utolsók egyikéhez harmadik tételt? Mert nem volt rá érkezése – ahogy ironikus hangon utasította el az értetlenkedő kérdést… Miért nem írt? A magam, a magunk sorsára szerettem volna valamiképp válaszolni az alábbi költeménnyel is.
Miért nem írt Beethoven
harmadik tételt
az opus 111-es szonátához?
Láng, egy szál rózsa világol még a jég alatt, amikor
ékes cifrázatok díszei, fény-csatok, máslik villannak
a hangsorok élő futamaiban: tremolók bókja, mosoly,
szelíd könyörgés hajol az akkordok súlyos vállaira.
Hova emelkedünk a szív madár-természetével?
Különös szellők röpködnek át rajtunk, hűséggel
járjuk az angyalok légifolyosóit: mit ad hát hitünk? –
semmi megfoghatót, minden fölfoghatatlant, mialatt
a trilla-lánc már basszus-morajlás, mezők megfeszülnek
s készül a holtak föltámadása, mélységeknek
forró mozdulatával nyílik meg a föld: csönd-nyomok
és hallgatások helyén tárul fel a beláthatatlan tér
látomása, fekete égbolt fedele kattan ránk, de még
dadog, zenén át kiáltoz Wendel Kretzschmar
a Közhasznú Tevékenység Társulatának székházában,
trilla-sorok dühével veri zongoráját s kérdi:
miért nem írt Beethoven harmadik tételt
a 111-es szonátához?! Lecsapó karjait pedig
elborítják a hármas, és négyeshangzatok hulló
tömbjei: mi végre vagyunk a világon? Minek az ékesítések?
Minek a megsiketült Mester válasza, hogy „nem volt érkezésem”,
ha megvan minden: harmadik nap, harmadik tétel,
bár szó-füzéreink tegnapi melódiái belevesznek
a madarak ékes rikoltozásába. Hova lettek a kamasz
gyorsuló szívdobbanásai, reszketése, amikor kapkodva
kezdi vetkőztetni a lányt, hova a nyár-csupasz pillanat
ágaskodása, teremtés tomboló törvénye, édes
diktatúra: előke, mordent, parányzó, trilla-torlódások
ékszer-ragyogása, opál, smaragdvillámok tűz-játéka
a testmeleg dallamok hajlataiban?! Egymásba préselt két hang
iramából szakad hamu árvasággá, éjszakák virágaivá zene,
a türelem ég színben, szirmokon, lassú tánc, ahogy
a hűvös élő melegre fut: tárgy és lét együtt szikrázik,
s illatként áll alatta a test-hajlat tökélye. Üres kehely
az emlék. Nyár-borzongásban nincs is történet,
csak napsütés.