Bodor
Béla
Hanzl Klára kiállítása
Húsz éve múlt, hogy először írtam Hanzl Klára munkáiról. Rövid kísérőszöveg volt ez, amit a Nagyváradon frissen alakult Kelet-Nyugat című, aztán gyorsan megszűnt irodalmi újság kért a grafikusművész képei mellé. Különös, hogy ennek a szövegnek a megállapításait akár változatlanul elmondhatnám ma is. De talán az is különös, hogy Hanzl Klára sem tartja szükségesnek hosszú kihagyás után rendezett önálló kiállításának anyagát új műveiből összeállítani. Úgy tűnik, Hanzl Klára munkásságában több az állandóság, mint az újítás. Ez azonban nem azt jelenti, hogy megállt volna a fejlődésben vagy korábbi témáit ismételgetné. Ellenkezőleg: évekkel, évtizedekkel ezelőtt készült képei ugyanolyan frissek, ha úgy tetszik: aktuálisak ma is, mint készítésük idején. Nem a rutin, hanem a lehetőség szerinti minimális eszközhasználat, a formatisztaság, áttekinthetőség adja ezt az állandóságot, és talán az a meggyőződés, hogy a rajz elsősorban egyszerű benyomások közvetítésére alkalmas, de arra korlátlanul.
Egykori írásomban számos mesterét soroltam fel; ennek ma már aligha lenne értelme. Azért tartottam ezt fontosnak akkor kiemelni, hogy aláhúzhassam: a többféle iskola nem eklekticizmushoz, hanem tehetsége sokoldalú kibontásához vezette. Vonalvezetésében a szentendrei (Vajda Lajos, Kondor Béla, Bálint Endre, Korniss Dezső nevével fémjelzett) iskola áttekinthetősége, a területeket behatároló eljárás és a felületképzés áll össze egységes, rendkívül szuggesztív formanyelvvé. A kompozíció világossága, levegőssége sohasem tűnik szegényesnek, ugyanakkor a funkciótlan részletezés bőbeszédűségét is sikerül elkerülnie. Noha látszik rajzain az iskolázottság, mégis szinte meggondolás nélküli, természetes gesztusnak hatnak, és még a legrafináltabb kompozíciók, különleges képkivágások is olyan magától értetődőek, mint egy szórakozott ceruzafirka.
És itt meg kell állnom egy pillanatra. Látom, hogy kezdettől fogva úgy beszélek Hanzl Kláráról, mint grafikusról. Holott munkái között festmény, textil, sőt plasztika is szép számmal akad. Azt jelentené ez, hogy elsődleges anyagának a papírt és a tollat tartom?
Igen is meg nem is.
Hanzl Klára látásmódjában határozottan érzem a festőiséget, sőt a plasztikusságot is. A képírásbeli problémák azonban, melyek kidolgozására, megoldására vállalkozik, általában vonal-elvűek, akkor is, ha színes festékkel, ecsettel vagy más anyagokkal dolgozik. Színekben és foltokban is lát, de a keze ragaszkodik a kemény, erőteljes jelhagyáshoz. Az itt látható munkák között is van egy-kettő, melynek figuraalkotásában elsősorban festői megoldásokat alkalmaz a művész. Azonban ezeken is elsősorban egyszínű, körülhatárolható foltok polemizálnak egymással (akkor is, ha kontúrjaik nem jelzettek), és a festői feszültséget ezeknek a foltoknak a bizarr felületképzése, különös anyagszerűsége adja. Ugyanakkor a grafikák is kerülik az anekdotikusságot, és azokban az esetekben sem illusztratívak, amikor a néző a legendák, mítoszok világában keres kiindulópontot, melyből a jelenetet elmesélheti magának. Talán az lenne a leginkább találó, ha a jelenet fogalmánál maradnánk, amikor megpróbáljuk megnevezni azt, amit a lapok legtöbbjén látunk. Hétköznapi, nem nagyon különös tevékenységeket, beszélgető társaságot, utasokat, igen gyakran veszteglő, várakozó embereket látunk a képeken, akik köré a művész teremt alvilágot, kevés motívumból vagy jelzett tértagoló elemekből fenyegető tájat, környezetet. Abban mindenesetre biztosak lehetünk, hogy az idillnek ezekből a felületekből nem nyílik tere. Az enteriőrök cellaszerűek, a tájak közege az üresség, akár színes foltok vagy sávok alkotják, akár gomolygó füst vagy maga a sötétség. A legtágasabb táj sem nagyobb néhány cserépnyi dísznövény együttesénél.
Nem lehet nem észrevenni, hogy ennek a világnak a középpontjában egy erős, kemény, egyáltalán nem naiv, mégis némiképp gyermeki lélek áll, ő szemléli – nem is tudom, hogy részvéttel, vagy inkább tárgyilagosan – az apokaliptikus jeleneteket. Elsősorban ez az attitűd az, amelyben a többször említett állandóságot látom. Ha lélektanilag próbálom értelmezni az ábrázolt figurák gesztusait és viszonyait, hasonló kettősség mutatkozik: a lapok e világi szférájához tartozó alakok többnyire sztoikus nyugalommal, vagy talán inkább azt mondanám: szórakozottan tesznek-vesznek, üldögélnek, várakoznak valamire, míg az alvilágiak tehetetlenül szenvedik el kínjaikat, a fentről alászállók (azt hiszem, az itt látható képeken ilyenek nincsenek, másutt azonban előfordulnak) puszta jelenlétükkel nehezednek rá azokra, akik egyáltalán észlelik jelenlétüket. Talán senki másnál nem éreztem ennyire intenzíven azt a gondolatot, amely a világban való létet átmenetinek, tétlen veszteglésnek találja. Ami után, ahogy sejthető, jobbra aligha lehet számítani.
Mindez így elmondva meglehetősen vigasztalannak, és bár bölcseletinek, azon belül feltétlenül férfiasnak hangzik. Ezzel szemben a képek derűt, ironikus és önironikus világlátást közvetítenek, nőies puhasággal. Vajon feloldható ez az ellentmondás? Nem hiszem. Ellenkezőleg: azt gondolom, hogy éppen ez a következetesen és keserűség nélkül vállalt ellentmondás Hanzl Klára művészetének legfontosabb értéke.
(Elhangzott az