Albert Zsuzsa
Köszönöm
Anyáim útján
a kézzelfogható
már alig elbírható
mikor a kötőtű mikor
a fényes kis menyasszony
villog fehér fátyolkája előtt
zakatolás és berregés
betölti a házat a kertet.
Ki tudja, mi marad
levegőben, fák
héja alatt
kéreg alatt sötéten
hold udvarában mikor
benéz ablakodon.
Mi maradt változó
véremben tovább
sistergő talpam alatt?
Honnan és hogyan jutottam
ehhez a csonthoz, ehhez a formához
hogy ekkora vagyok és ilyen
de köszönöm elődeimet és utódaimat
ezt a zöld-piros kertet
és ezt a hazát
szelíd hegyeit és folyóit
a társakat akikkel
jártam az erdőket vizeket.
És köszönöm ezt a szobát
hogy van asztalom és tollam
az ablakot ahonnan
besüt a délutáni nap.
Ezt a várszerű udvart
néhány gyümölcsfát
az eget mikor ragyogó kék
és akkor is,
ha villámokkal terhes, fekete.
Az egyedüllétet és a társakat
köszönöm szolgaságomat
adott és kapott szeretetet
ezt az egyszeri életet.
Ahogy én
távoli világ küldötteként
létezem itt
rám rótt parancsait
megteszem.
Várom, mikor szabadulok
ingadozva állok
fél lábamon
hátrafordulok előrenézek
az itt és a most ébredésnek
élem újuló perceit.
Hát visszajöttél.
Gyermeki formád
most felismerem.
Soká nem kószálhattál
a Föld körül
percekig talán
és már várt a fészek
ahonnan újra kezdheted.
Talán most jobb
csillagzat alatt.
El-elszólod magad
néhanapján ha
nem vigyázol
váratlanul érett szavakkal
kiáltod:
„mikor hagyjuk már abba?”
Nyolcvanegy éve ma születtem
sokáig maradtál mellettem
melletted hetven évig
gyerek lehettem
anyám, anyám.
Azóta édességedet
nem érzem üdvösségemet
szenvedtél inkább nem akartad
mégis elhagytál engemet
anyám, anyám.
De már szépséges termeted
újra született életed
legkisebb dédunokád
őrzi a tekinteted
anyám, anyám.