Tamás Amaryllis

Kiválasztottnak érzem magam
I feel a chosen person

Telefonbeszélgetés Kovács László operatőrrel

– Huszonhárom évesen jöttem el Magyarországról, egy-két évvel később kollégámmal és barátommal, Zsigmond Vilmossal megérkeztem Hollywoodba, és megpróbáltuk értékesíteni mindazt, amit a magyar főiskolán elsajátítottunk. Eleinte nagyon nehéz volt, meg kellett ismerni az itteni életformát, kultúrát, csak hosszú évekig tartó küszködések után sikerült kisebb munkákat kapni. Ekkoriban sok időt töltöttünk együtt, és együtt nőttünk bele az amerikai játékfilmezésbe is. Hogy ilyen szép eredményeket értünk el, annak is köszönhető, hogy a magyar főiskola fantasztikus kulturális és technikai felkészültséget adott és azt itt be tudtuk „fektetni”. A főiskolán Illés Gyuri volt az operatőri főtanszakvezetőnk, maga is oktatott, de ugyanígy Eiben Pista, Pásztor Miki. Bolykovszky Béla rögzítette az agyunkba a világítás alapjait. Én azzal az elszántsággal kerültem be a főiskolára, hogy filmoperatőr leszek. Ha valakinek álma van, valamifajta elképzelése az életével kapcsolatban, ha azért sokat harcol – a mi sorsunk jó példa erre –, valóra válhat… A negyedik főiskolai év befejezése után kerültem ki Amerikába. Az ötvenes évek végén nagyon kevés magyar filmes dolgozott Hollywoodban, vagy kihaltak, vagy már nem voltak aktívak. Cukor Györggyel még találkoztam (a háztartását magyarok vezették, akik nekem szintén jó barátaim voltak). Mikor Cukor később engem kért föl az utolsó filmjére, nagy bánatomra már el voltam foglalva. Mindig sajnálni fogom ezt az elszalasztott alkalmat… A korai hatvanas években más szakmában dolgoztam, mert az életet fönn kellett tartani, de a karriert nem felejtettem el soha. 24 órából 25 órát a filmről álmodtam. És minden energiám arra ment, hogy ez az álmom beteljesüljön. Még most – annyi siker után – is úgy érzem, hogy hihetetlen, ami történt. És nem akarom magam megcsípni, nehogy felébredjek, mert az gyönyörű ritka dolog, mikor valakinek az álma beteljesedik. És én az emberiségnek ebbe a szűk rétegébe tartozom, hiszen az emberek 99%-a olyan helyeken dolgozik és olyasmit csinál, amit nem szeret. Ugye, érti, mit akarok mondani?… A magyar szellemet, a magyar szellemiséget szinte nap mint nap fel lehet fedezni Amerikában. És nemcsak a filmszakmában! Sok tudós, festőművész, szobrász ápolja a magyar hátteret és a magyar tradíciót. Nagyon sok itteni filmművész magyar származású, a nagyszülőkön keresztül vagy első, vagy második generációs magyarok.

– Önnek teljesen meg kellett szakítani a hazai szálakat, a szakmai kapcsolatokat?

– Még a családi kapcsolatokat is! Amikor először hazamehettem Magyarországra, a szüleim már nem éltek. Édesapám soha nem tudott belenyugodni abba, hogy elhagytam Magyarországot. Mindig nagy sajnálattal gondolok erre vissza. Hetven–hetvenegy óta, ahányszor csak tudok, jövök, a családomat is hozom. Cecéről származom, nagy a család, sok unokatestvérem, nagynéném, nagybátyám él ott. És Budapesten a régi ismerős filmesekkel is próbálom a kapcsolatot tartani. Illés, Vagyóczky, Kende János, Zsombolyai János… Koltai Lajos, Ragályi Elemér befutottak és elismerik a tehetségüket Amerikában is. Mi azt, hogy magyar eredetűek vagyunk, nem engedjük elfelejteni. Vilmost és engem csak úgy emlegetnek: The Two Hungarians – A két magyar… ami nagyon jól hangzik. Megbecsülésben részesülünk, respektálnak minket, és mi megdolgoztunk ezért. A magyar kultúra olyan látószöget, olyan rálátást ad az életre, ami letagadhatatlan és sok előnnyel is jár. Ugyanakkor Hollywoodban nem tudunk magyar filmet csinálni. Itt amerikai filmeket kell készíteni. S ahhoz az szükségeltetik, hogy megismerjük és átéljük az itteni kultúrát, amit sokszor lenéznek – főleg az európai kultúrával szemben, pedig  amikor jómagam Chicagóban dolgoztam, örömmel fedeztem fel az itteni építészetet, irodalmat, színházat, zenét, és szemem-szám elállt ekkora kulturális bőség láttán. És mennyi hatalmas kulturális centruma van még Közép-Amerikának! Tévednek, akik azt állítják, hogy itt, Amerikában nincs kultúra. De van! Elég csak a Chicagói Szimfonikusokat említeni, vagy a black kultúrát, Chicagóban nyáron legalább 8-10 helyen rendeznek esténként szabadtéri koncerteket…

– Milyen filmet forgatott Chicagóban?

– Egy szatírát, az Álljon meg a nászmenet!-et (My Best Friend’s Wedding) – Julia Roberts és Cameron Diaz játssza a két főszerepet –, igazi fellélegzés ez a film a science-filmek dzsungelében. Egy fiatal ausztrál rendező jegyzi. A hollywoodi filmgyártás nemzetközi, olaszok, németek, angolok, svédek, magyarok elég szépen vannak reprezentálva benne. Ezek az igazi nemzetközi kapcsolatok! Mindenki a saját kultúráját hozza, és ezek kevercse a hollywoodi filmművészet! Mert én a filmművészetet valóban művészetnek tartom, nem csak technikának, iparnak. És még inkább annak tartom a mi munkánkat. A filmes társadalom is nagyra értékeli, a kritikusok és a publikum is nagyon jól reagálnak rá. Próbálok olyan filmeket csinálni, amelyek szembefordulnak a most divatos trenddel, a science fiction őrülettel. Én az emberi kapcsolatokkal szeretek foglalkozni.

– Adódott-e lehetősége figyelemmel kísérni az itthoni filmművészetet Amerikából?

– Los Angelesben alkalmam volt látni a legtöbb filmet, mert akadt valaki, aki kikérette ezeket és havonta egyszer lejátszotta a magyar közönségnek egy art-moziban. Amikor Magyarországra kezdtem látogatni, Illés Gyuri a Hunnia Stúdióban vetítéseket szervezett nekem, mert fontosnak gondolta, hogy tudjam, mi van „otthon”, hol tart a magyar film.

– A régi idők mozijáról milyen emlékeket őriz?

– Cecén jártam elemi iskolába. Az édesanyám barátnőjének volt egy vegyeskereskedése valamelyik utca sarkán. És emellett ő rendezte a heti filmműsort is a faluban, ami azt jelentette, hogy a kocsmateremben felszögeztek a falra egy fehér lepedőt, összerendezték a padokat, és berregni kezdett a 16-os vetítő… Már akkor szerettem moziba járni! Minden héten én erősítettem fel a plakátokat a villanypóznára, így terjesztettem a műsort a faluban – ezért ingyen megnézhettem az előadásokat. Sosem felejtem el,  pénteken este egy, szombaton két vetítés volt ugyanabból a filmből. Az a szerencse ért, hogy minden filmet háromszor tudtam megnézni! Kilenc-tíz esztendős lehettem. Főleg arra emlékszem, hogy magyar mozgóképeket játszottak Karádyval, Jávor Pállal, Somlay Artúrral. Áhítattal néztem ezeket a filmeket. Éreztem, hogy a négyszögletes kép – ablak a világra. És ezen az ablakon keresztül megtalálhatom a választ mindenre, megismerhetem az életet. Ez volt a kiemelkedő jelentősége számomra a filmnek. Gyerekként szerettem bele, és azóta egyfolytában imádom. Ezért mondtam már az előbb is nagyon szerencsésnek magamat. Kiválasztottnak… Mert a tízéves kisfiú álma beteljesedett! Hogy még ma is ebben a szakmában dolgozhatom, az maga  a csoda, és ugyanazt az áhítatot érzem ma is a művészet iránt.

– Átörökítette a film iránti rajongását a kislányára is?

– Az én kislányom, Kovács Julianna Mária, nyolc és fél évesen azt mondogatta, hogy ő is az akar lenni, mint a „daddy”. Érzékeny a szépségre, imádja a filmeket, büszke vagyok arra, hogy nem is színész akar lenni, hanem „cinematographer”.

– Tervez-e itthoni forgatást?

– Nagyon szeretnék Magyarországon filmet fotografálni. Sokszor álltam közel hozzá, valami mindig közbejött. De az a szabály, hogy miért vigyenek egy koprodukcióba Hollywoodból operatőrt, mikor Európában angolt, németet, olaszt, franciát vagy magyart is választhatnak. Szóval, gazdaságilag nem lenne praktikus. Ezért nem sikerült még eddig filmesként érkeznem Magyarországra. Inkább látogatóként, de ezt is nagyon élvezem.

(Kovács László – Cece, 1933. május 14. – Beverly Hills, Kalifornia, USA, 2007. július 22.)

The happening is where we are

Beszélgetés Zabó Gábor filmrendezővel

– Más típusú, más dimenziójú filmkorszak kezdődik most, akármennyire ellenállnak is a régi struktúrákban gondolkodók. Amikor az Eiffel-torony épült, a kor egyik leghíresebb impresszionista festője kiköltözött a városból. Az Eiffel-torony Párizs jelképe lett. Tehát mindig arról szól a történet, hogy van a hagyományos művészet, és aztán az új irány sokkot vált ki az elődökből, de hát mégiscsak meg kell csinálni, mert változik a ritmus, változik az idő. Olyasféle változás ez, amit elképzelünk a filmről, ahogy az emblémák vagy címerek is változnak. A régi Renault-embléma még cirkalmas betűkkel írta ki a Renault nevet, a mostani már csak két egymásba forduló háromszög. Vagy: a régi Fiat-embléma mára csak három vonal. A japán címer: napkorong; egy piros körlemez. Eltűnnek az oroszlánok kunkorodó farkaikkal, és így van ez – úgy érzem – a filmművészetben is. Ahogy sűrűsödik az idő, ahogy közelebb kerülünk egymáshoz, ahogy global village-zsé változik a világ – egyre inkább nincs idő arra, hogy egy méla mesét mondjunk el filmen. Ma már a filmművészetben sem horizontálisan kell építkezni, hanem vertikálisan. Ugyanúgy, ahogy például az építészetben: amikor laposan építkeztek, mindegy volt, hova kerül a fürdőszoba, most pedig precízen kell tudni, hol lesz a vizesblokk, tehát először nagyon gondosan meg kell tervezni az alapterületet, és arra fölvinni a következő emeletet.

A néző agyában történik az asszociáció, nem kell kívülről behozni például egy flash back-mankót. Ugyanúgy, ahogy a régi autókból még ki kellett szállni, kurblizni kellett, hogy elinduljon, most pedig beülsz a kocsiba, elfordítod a kulcsot, megy a motor – tehát a filmen sem kell már segédeszközöket használni. Ez az új irány, ezt akartuk a Where-rel, és ezt csináltuk a következő filmünkkel – Why – is. Részben ezt is Európában forgattam. Az a tapasztalatom, hogy ami megállja a helyét a nemzetközi filmvilágban, az megállja a helyét itthon is. És nem fordítva! De: a világnak kell filmet csinálni, nem három mozinak…

A filmeket most már szinte egy időben terjesztik Hollywoodban és Budapesten. Ez jó. Ahogy a komputer nyelve is a plusz-mínuszra épül, a filmben is a plusz-mínuszra kell építeni. Ezzel olyan tömböket tudunk megmozgatni, amilyeneket cirádás nyelvezettel képtelenség lenne.

– A filmnyelv egyfajta visszaegyszerűsödésére gondolsz?

– Pontosan. Akik ezeket az újfajta nyelven készült filmeket nem értik, más számrendszerben nézik. Valószínűleg a tízesben, holott az a kettes számrendszerrel dekódolható. Hiába akarsz valamiből római számokat kisilabizálni, ha az egyszer arab számokkal van írva!

A jelen arról szól, hogy a néző nem csodálója a filmnek, hanem részese. Tehát: nem kell másnak lenni, mint ami vagy. Nem kell sehova elmennünk, mert a történés ott történik, ahol vagyunk. The happening is where we are.

– Mióta gondolkozol a filmnyelvről?

– Huszonöt éve ez a probléma foglalkoztat. Ezért kellett elmennem innen, és visszajönni, hogy meg tudjam valósítani. Ez akkoriban meredeknek tűnt, most már szinte lehetetlen nem elfogadni. Akkor még a képeskönyveket írták a moziban, volt egy sztori, és azt próbálták meg átfordítani: a verbalitást képi anyagra. Én úgy gondolom, hogy a képnek, a hangnak, a mozgásnak egyszerre kell megvalósulnia. Ezért nem is tudtam elképzelni, hogyan írnak valakinek forgatókönyvet, vagy hogy miként lehet egy irodalmi anyagot adaptálni.

A film az film, annak filmben kell fogannia! Képet, hangot, mozgást nem lehet átfordítgatni, ezeknek egyszerre kell kialakulniuk a képek sorozatának egymásutániságában. Én úgy szoktam forgatókönyvet csinálni, hogy addig nem is írom le, amíg két perc alatt le nem tudom vetíteni agyamban a kétórás filmet.

– Voltak itthon akkoriban az ilyesfajta gondolkodásmódhoz társaid?

– Nem, nem voltak. A filmet ugyanúgy nem lehet tanulni, mint ahogy nem lehet ölelkezni tanulni. Szóval vagy van gerjedelmed ahhoz, hogy filmet csinálj az agyadban (hogy aztán megvalósítsd), vagy nincs. Nem hiszem, hogy valaki attól jobban tud filmet csinálni, hogy sok filmet néz meg. Mások filmjeit. Minden attól függ, hogy mennyire erősen látod az anyagot…

– Most is „forgatsz” a fejedben, miközben beszélgetünk?

– Szerintem mindenki „forgat”, csak van, aki tudatosan.

Amikor átélsz egy helyzetet, akkor többféle szemszögből látod magad. A másik szemszögéből, egy külső szemszögből is, ezek a különbözőségek a lélek változásai. Ezeket kell tükröznie a filmnek is. És ezért kell nekünk fegyelmezettnek lennünk, mert a legtöbb film artikulálatlan. Nem tehetünk be mindent egy filmbe csak azért, mert „érdekes”. Nem lehet egy autónak két kormánya, az egyik az orrában, a másik hátul! Ilyen erővel a hirosimai atomrobbantás is bekerülhetne minden filmbe, az is „szenzációs” dolog volt.

– Mióta tudod, hogy filmet akarsz csinálni?

– Tizenöt éves korom óta…. Református pap, festő és autóversenyző akartam lenni. Mind a három vágyam teljesült. Mert megvan a sebesség, a kép és a misszió (valamit „hallasz”, és az üzenetet megpróbálod kisugározni).

Konkrétan meg úgy kerültem a filmes pályára, hogy amikor kirúgtak a gimnáziumból, jelentkeztem a Filmgyárba világosítónak. (Felvételező, ügyelő, asszisztens is voltam.) Akkor már tudtam, hogy az én forgatókönyvemet magamnak kell megcsinálnom. Az elsők szokványosak voltak. A Where forgatókönyvét huszonöt évesen írtam, és tizenkét évvel később, 1988-ban forgattuk. 1980-ban mentem el Párizsba, ‘81-ben érkeztem meg Los Angelesbe. Nappal teherautót vezettem, este a College-ban voltam, éjjel pedig írtam. Minden leküzdött akadály, minden megoldott probléma, amit megéltem, abban segített, hogy egyszer elkészítsem a filmet. Végül is ezek a dolgok nem kívül, hanem az ember agyában dőlnek el. A készség számít. Hogy kész-e már tenni a dolgát az ember, vagy nem. Író és producer is úgy lettem, hogy úgy gondoltam, csak én tudom olyanra megcsinálni a filmet, hogy vállalható legyen. Producer-író-rendező szerintem igazán nem választhatók el, „harmonikus egységet” alkotnak.

– Voltak mestereid?

– Egész életemben egyedül mentem, ezt csak egyedül lehet csinálni, a letaposott ösvény sohasem érdekelt. A „nagy nevek” sem. A nagy név olyan, mint a „fehér törpe”. Az a csillag, ami olyan messze van tőlünk, hogy mire a fénye ideér, a csillag már nem is él, nincs is. Ezért nem érdekel engem a nagy név, nem ezzel kell törődni, hanem jó filmet kell csinálni – nekem! A kor filmjét. A jelen filmje közeledik a realitáshoz, elveszti a prüdériáját, nem privilegizált művészet többé. Egész társadalmak voltak kizárva a filmből, olyan értelemben, hogy a film nem róluk szólt, hanem legfeljebb a vágyaikról, az álmaikról. Vagy olyanokról, akik ők sosem lehetnek. Nem zárhatsz ki senkit a filmből. Nem zárhatod ki a feketéket, a cigányokat… A film mostanára ért el oda, hogy mindenki művészetévé váljék. Semmi köze az iskolai végzettséghez, hogy fogorvos, vájár vagy cipőtisztító vagy-e. Ha a film beszél hozzád, akkor meghallgatod. Ha hitvány, ha hazudozik neked, akkor úgyis otthagyod.

„A halott filmek adjanak helyet az új irányoknak” – Cocteau ezzel a szándékkal alapította a Cannes-i Filmfesztivált. (Ma, sajnos, ez a fesztivál fittyet hány a cocteau-i gondolatra.) Nem azt az ajtót kell keresni, amin elmész, hanem amin bejöhetsz. Mert az a kapu, az az ajtó neked volt nyitva.

Magas Bátyáim, óriás Nővéreim

Beszélgetés Szabó László filmrendezővel

– Emlékszem, ’56 október 23-a keddi napra esett. A Várban laktunk, és másnap be kellett mennem a Műegyetemre az indexemért. Jöttünk végig a Bem rakparton, Parlament, Rádió… Katonák… Hogy miránk lőjenek? Ilyenre nem is mertünk gondolni. Biztos csak „vaktöltény”… A Rádiónál egy kiskatona fölhúzta mellettem az ingét, egy lyuk tátongott a hasán…

Aznap az unokaöcsémnél aludtam a Kossuth híd budai hídfőjénél… Nagyon csúnya volt…, kisgyerekek feküdtek lemeszelve a Körúton…

Leutaztam Jászberénybe, hogy megmondjam a nagyanyámnak meg a nagybátyámnak, hogy kimegyek Párizsba. Két egyetemista társammal, a Szentháromság téren ültünk föl egy teherautóra. November 18-án értünk ki Ausztriába, egy hétre rá Párizsban voltam.

Tizenegy esztendő elteltével jöhettem haza először, Kovács András hívott meg a Falak című filmjéhez, addigra már egy bizonyos pályát befutottam, mert szerencsémre bekerültem a francia újhullámosok közé.

– Első, Chabrol 1958-as Unokatestvérekjében alakított szerepe óta százötven filmben játszott.

– Az az egymondatos szerep annyi volt: kinyitok egy ajtót, „Bocsánat…” –, mondom, és becsukom. Rivette, Truffaut, Chabrol, Godard, Rohmer – mindegyikkel forgattam.

Franciaországban ’56 végén még folytattam a Műegyetemen megkezdett tanulmányaimat, de amikor a francia prof’ már kezdett tűrhetően magyarul beszélni, mi viszont még mindig nem tudtunk kielégítően franciául, elhatároztam, hogy lemondok a matematikáról, és csepűrágó leszek. Elmentem az ottani konzervatóriumba, Jacques Charrier – ma is a barátom – volt az osztálytársam. Negyven éve rábeszéltem Jancsó Miklóst meg őt, hogy csináljanak együtt filmet. Így született meg a tizenkét snittes Sirokkó, Jacques Rivette kedvenc filmje.

– 1984-ben itthon rendezte Gion Nándor regényéből a Sortűz egy fekete bivalyért című filmjét. Zsugán Istvánnak – azóta filmtörténetté nemesült – beszélgetésükkor elmesélte, hogyan készítettek Rivette-tel együtt Buster Keaton-interjút, beszélt Langlois retrospektív sorozatairól a Cinématheque-ben, s arról, hogy az Ön ’73-ban rendezett filmjét Truffaut felvette Életem filmjei című kötetébe. Kérem, meséljen azokról, akikre a legszívesebben gondol vissza. Afféle „érzelmes élményeket” idézzen föl, hiszen az Ön filmes eszményképe – ahogy Zsugán Istvánnak megvallotta – az „emotion picture”.

– Szóval, pörgessem vissza az emlékezet filmszalagját? Zsugán Istvánt akkor már harminc éve ismertem, tizenöt évvel ezelőtt pedig egy erdélyi expedícióra utaztam vele meg Sára Sándorral és Csoóri Sándoral… Én úgy tartom, hogy B. Nagy László után Zsugán volt a legtisztábban látó – kicsit olaszra „ferdülő” – filmkritikus.

Sára Sanyitól rengeteget tanultam! Ő olyan nívón csinálja a filmjeit – gondoljunk akár a Don-kanyarról készült filmkrónikájára, a Pergőtűzre –, hogy azok meghatározóak voltak számomra. Csak a tőle tanultak ismeretében mertem belevágni a breton halászokról szóló dokumentumfilmembe… A bretagne-i halászok nagyon nehéz emberek, ritkán fogadják be az idegent. Engem befogadtak. Simone Signoret öccse, Alain kamenker 1958-ban egy hajótörés kapcsán ott forgatott, Ile de Saint-ben. A szigetlakókról sokáig azt híresztelték, hogy „hajótöröttek”. (Erről még Hitchcock is csinált egy filmet, a Jamaica fogadót.) Megismertem a sziget hajdani polgármesterét, egy öreg hölgyet, aki akkoriban a sziget kocsmáját vezette. Az ő barátját hívták ahhoz a hajótöréshez, amit Kamenker lefilmezett. Alaint két nappal később kamerástul lesodorta egy hullám a hajóról, ott van eltemetve a szigeten. Az ő filmjét találtam meg (látszik például, ahogy a mentéskor jönnek kifelé), és erre tudtam rávágni, ahogy az öreg meséli a történetet.

Az újhullámosok – mint egy kéz öt ujja… Könyvet tudnék írni mindegyikről.

Godard-t, a filmnyelv legmerészebb átalakítóját úgy ismertem meg, hogy Belmondot látogatta meg Aix en Provence-ban, ahol a Kettős fordulatot forgattuk. Utána kezdték a Kifulladásigot Jean Seberggel. 1960 elején Godard szólt, hogy játszom A kiskatonában. Genfben egyszer csak leállítja a forgatást, és azt mondja a producernek: „Nincs több ötletem, menjünk vissza Párizsba!” Ott betett egy hirdetést az újságba: „Fiatal, 22-25 éves színésznőt keresek filmfőszerepre, utána elveszem feleségül.” A dán Anna Karinát választotta a jelentkezők közül, a férfi főszereplő orosz származású francia, Jean-Luc svájci volt, én meg hontalan magyar.

Rivette a következő tündérember. Emlékszem, az első filmjében arra volt a legbüszkébb, hogy neki is van benne egy mondata. Nem játszottam a filmben, de kivitt egy Párizs melletti stúdióba, hogy én szinkronizáljam [t. Nagyon imádta a színészeit! Amikor a Szerelem padlónt forgattuk, szombat esténként egy kis barbecue-t szerveztünk, lemezeket tettünk föl. Egy alkalommal elkezdett egyedül táncolni! Míg élek, nem felejtem el, ahogy Jane Birkinnek „előtáncolta” a jelenetet…

Rohmer… Grand Momo… Több álnevet is használ, ilyen ember. Ha meghívták a tévébe, képes volt álszakállban és -bajuszban megjelenni…

Truffaut, a mozi szerelmese. Amikor bementem hozzá egy-egy forgatáskor, könyveket adott, és megtárgyaltuk, mit láttunk a moziban. Emlékszem, volt egy év, amikor egyikünk sem szerette az Apokalipszis, most című filmet. „Neked mi tetszett?” – kérdezte. „Az alien” – mondtam. „Nekem is”. Mindig moziról beszélgettünk.

Ők az én bátyáim… Magas Bátyáim…

Henri Langlois… Ki tudja róla, hogy a háború alatt, ’44-ben, miközben fel-alá cirkáltak a németek, a Patyomkin páncélos tekercseit lehordta a metróba, és a saját fürdőszobájában rejtegette?

Hal Roach-t is Párizsban ismertem meg, néhány esztendeje halt meg, százegy évesen. Ő találta ki a Stan és Pant. A régi német főhadiszálláson lakott, egy Concorde téri szállodában. Amikor fölkerestem, nem győzött csodálkozni egy elemmel működő aprócska kefén: „Beteszem az elemet, megnyomom a gombot, és cipőt, ruhát, mindent tisztít…” Hát ez az – gondoltam –, ezt hajtogatta Latinovits Zoli is, hogy az emberben a legfontosabb, a legértékesebb az a két-három kiló gyerek, aki még életben marad. Hal Roach, Zoli – gyerekek maradtak életük végéig.

Zoliért a világ végéig elmentem volna! Ő nekem olyan, mint Ady és Bartók. Csodáltam. Úgy kerültünk össze, hogy Jancsóék mindig zrikáltak, „nem ismered a Latinovitsot”…, „ugyanolyan bolond, mint te”… Egyszer, mikor hazajöttem éppen, a Royalban ül Hernádi Gyula, Jancsó, és szemben, az asztal hosszú végén Latinovits… Rám néz: „A De Gaulle-színészek nem hordanak nyakkendőt?” „Tudod, Zolikám, én nyakkendőt nem hordok, mert egy eret elnyom a nyakamon, és megfájdul a fejem.” Azt hiszem, ekkor nyertem meg életem legszebb csatáját azzal, hogy nem vágtam vissza. Attól kezdve, bármikor megérkeztem: „Szervusz, Zoli, itthon vagyok.” „Gyere be a színházba!” Vagy: „Gyere föl az Endrődibe hétre!” Nagyon sokszor másnap délben váltunk el. Láttam a Tótékban, a Tanítónőben. Az Illyés-dráma rendezői példányát elküldte nekem. Elmentem a versmondó estjeire. „Miért játsszam el Hamletet, amikor eljátszhatom József Attilát és Ady Endrét vagy akár Petőfit?”

Amikor San Sebastianban 1970-ben bemutatták az Utazás a koponyám körült (férfialakítás-díjat nyert), Sándor Pistával együtt vártuk a reptéren. Fölmentünk hozzám. Telimondott nekem egy kazettát. Dayka Margitnak később lejátszottam. „Tudod, Lacikám, érződik a hangján, hogy boldog volt” – így Margitka. Reggel hatkor fölvittük a Montmartre-ra, napsütésben tettük le a szálloda előtt. Így szólt a barátomhoz: „Erre vigyázzál!”… Őrá meg nem vigyáztak…

Erős Tamás építész barátom (aki mellesleg sok magyar filmben játszott) ’76-ban Reimsben csinált egy belsőépítészeti munkát, utána felugrott hozzám Párizsba. Valamiről szó esett, és én elővettem a Ködszurkálót azzal, hogy „nézd, ezt írta nekem a Zoli”. Nemsokára csörgött a telefon, Kardos Ferenc barátom volt: „Lacikám, meghalt a Latinovits Zoli.” Harminckét éve! Atyaúristen! Hát nekem még most történt… Ha lehetne, kirántanám a vonat alól! Egyetlenegyszer csaptam be életemben, akkor sem akarattal. Megérkeztem. „A Szinkronban vagyok, holnap megyünk ebédelni.” Én meg besétáltam a Fészekbe, Tordy Gézáéknak akkor született a kislányuk. És úgy benyaltunk, hogy másnap háromkor keltem föl. Szólok telefonon, már nincs ott. Most mi lesz? Este be a Fészekbe, jön Garas Dezső. „A Zoli pipa rád, mi történt, várt…” Bent Zoli, hófehér szakállal… rám néz… „Zolikám! Beoltottak!” – csak ennyit mondtam. Bólint. „Főúr! Hat üveg bikavért, mert megünk!” Akkor láttam utoljára.

Micsoda partnereim voltak! Simone Signoret-nak Badal Jancsi mutatott be. Óriási színésznő, mindent elviselt, mindent kivédett. Okos, lángoló tehetség. Csináltunk egyszer egy filmet, szerkesztőségben játszódott, Simone a főszerkesztő, én egy kommunista újságíró, és akadt egy-két keményebb jelenet. Megkértem a rendezőt, intézze el, hogy Simone ne legyen ott, amikor ő adná nekem a végszót, küldje be inkább a scriptert. Mert annyira szerettem, hogy képtelen lettem volna csúnyákat mondani neki.

A Daykát talán még nála is jobban szerettem, mert olyan még életemben nem történt velem, mint Kézdi-Kovács Zsolt filmjében. Játszom a „kedves szomszédot”, a kamera pörög… Kézdi meglök, mert nem mentem be! Néztem a Margitkát, ahogy mosogat, szöszmékel, tesz-vesz. Elfelejtettem, hogy én is játszom a filmben! Ilyen soha nem fordult elő velem! Pedig játszottam Madelaine Robinsonnal, Danielle Darrieux volt egyszer az „anyósom”… Ezek óriások! De a Margitka, az szupernova!