Vass Tibor

Szervezett vers a világbékéről

Megnéznék veled egy naplementét, mondja reggel,

óvodába menet a fiam,

úgy megnéznék veled egy naplementét.

Néztünk már, fiam, naplementét együtt, de ha ezt kívánod,

ma naplementét fogunk szervezetten nézni,

óvodából jövet,

beosztjuk az időnket,

megtesszük, amit lehet, a világbékéért,

kicsit hamarabb megyek érted, még világosban,

fölmegyünk egy dombra és megnézünk együtt

szervezett program keretében egy naplementét,

van rá keretünk,

dombunk is az óvodából jövet, apa tud szervezni,

a világbékére minden normális ember vágyik,

mi normálisnak tűnünk a magunk és több ember számára is,

fölmegyünk a dombra szervezetten naplementézni.

Jó leszek ma, mondja a fiam,

nyomd meg az orrom, ha kemény,

igazat mondok, jó leszek,

gyere értem korábban és menjünk naplementézni.

Megnézem az újságban,

sose szoktam ilyet szervezetten megnézni,

nem érdekelt idáig, megnézem, mikor megy le ma a nap,

hány óra hány perckor megy le ma,

hogy beoszthassam az időmet,

idejében megszervezhessem

a fiammal történő naplementézésem.

15.53, azt írja az újság, ma 15.53-kor megy le a nap,

15.53-kor már egy dombtetőn kell lennem

szervezetten a fiammal.

Ahhoz, hogy ma szervezetten naplementézhessünk,

korábban kell a fiamért mennem,

de akkor meg azt fogja kérdezni,

miért mentem érte ilyen korán, letolást kapok,

amiért nem hagytam elég időt játszani.

A fiam azt kérdezi az óvodában,

miért mentem érte ilyen korán, letol,

miért nem hagyom elég időt játszani,

és különben is, miért van még ilyen világos.

Egy órával korábban jöttem, mondom neki,

ma ilyen az időbeosztásom,

szervezetten megyünk naplementézni egy dombra,

emlékeztetem,

a fiam arcára kiül a világbéke,

jó, de én mutatom az utat, mondja a fiam

és mutatja valóban,

úgy teszek, mintha valóban ő mutatná,

merre megyünk, az irányt nem szabom konkrétan,

sugallom csak egy-egy szervezett apró fordulással,

utunkat merre vegyük.

Tartunk, szervezetten föl a dombon, szüneteket is,

a sírok közt görnyedten föl-föllihegünk,

egy elhagyott temető fekszik

a domboldalon, egy élők által már nem gondozott temető,

a hivatalos, körbekerített temető mellett

terül el a terület. Térülünk,

fordulunk, az elhagyott, nem gondozott sírok között

társalgunk a halálról,

a kövekről, a művirágokról,

szervezetten szólítgatjuk a kutyánkat,

ne menjen tőlünk túl messzire, új kutya,

nehogy elvesszen, beleessen egy gödörbe,

netán egy valakinek ásottba,

isten ments, hogy valami baj érje,

az előző kutyánk a rossz időbeosztásom miatt

majdnem beleesett egy sírgödörbe,

nagyjából ugyanitt, mi is a lábunk elé nézünk,

túl bozótos a domboldal,

szervezett szépségben a régi kövek

és elterelik a figyelmünket,

figyelnünk kell, nehogy valami baj érjen

a világbékére való gondolás

és a szervezett naplementézés közben.

Fölérünk, talán a dombtetőre, megfordulunk,

naplemente sehol,

egybefüggő szürkeség az égen és körös-körül minden,

egy városrész füstben úszik,

egy másik mintha erőlködő fényben,

de nem okoztam csalódást, a fiam nem kéri számon

a naplementét, a koránmenést is hamar megúsztam.

Lefelé más úton megyünk, a fiam vezet,

most valóban ő,

egy ösvényen lohol lefelé,

én el-elmaradok a kövek között,

olvasni próbálok, némelyikről megy is,

furcsa keresztneveket, Lipót, Ferencz,

aztán még furcsább vezetékneveket,

alattuk: közvitéz, főtüzér,

most már a háborúról beszélünk a fiammal,

katonákról, az elhagyatottságról,

hősök temetőjében járunk bizonyára,

egy elhagyott hősök temetőjében,

az igazi, hivatalos hősök temetője

a szomszédságunkban körbe van kerítve,

ezek a hősök itt nem lettek körbekerítve,

talán a kerítés és a világbéke hiánya teszi,

a hálás utókor rossz időbeosztása,

hogy ezek már nem olyan hősök,

akikhez győzelemnapkor

koszorúzni járnak szervezetten,

naplementék előtt, az emberek.

A fiam azt mondja, jöjjünk föl

egyszer rendet rakni,

vágjuk ki a bozótot, vessünk be mindent fűmaggal,

mint tettük azt tavasztól őszig Hernádkakon,

ápoljuk mi a sírokat.

Sok munka lenne az fiam, és ugye az időbeosztásunk,

á dehogy, feleli,

nézd csak, ennyi az egész,

mutat körbe, ennyit kell csak szervezetten rendbe tenni.

Valóban, tényleg csak ezt,

nem lehet az egész százszorta több csak,

mint a körbekerített hernádkaki kertünk,

van, hogy azt is nehézségek árán tartom rendben,

pedig nem kell sok követ kerülgetnem,

a feleslegeseket tavaly kihordtam,

igazából csak egyet kerülgetek, az előző kutyámét,

akivel szintén voltam itt,

tán mondtam már, nagyjából ugyanitt,

majdnem beesett egy sírgödörbe,

igaz, akkor a fiam még óvodában volt,

nem kerestem újságban a naplemente időpontját,

másképp osztottam be az időm,

nem mentem érte olyan korán.

Itthon kiszedem a sok bogáncsot

az új kutyánk szőréből,

aki aztán az előszobában jólesően morog,

aludni készül ilyenkor,

talán újraálmodni a dombra fölvezető szervezett utat,

a fiam a szobájában rajzolni kezd,

talán éppen sírköveket rajzol,

én beosztom az időt a szobámban,

verset írok, talán éppen ezt.

Van, aki kialussza, van, aki lerajzolja, én leírom,

közösen járulunk hozzá a világbékéhez.

Tényleg, egyszer a világbékéről is írni fogok majd,

csak nem múlhat el úgy az ember,

hogy a világbékéről ne írna

jó időbeosztással egy szervezett verset legalább,

mikor ír mindenféle hamismásról.

Igazából most ide kéne még írnom,

külön sírba, persze sorbát akartam írni,

de sírba lett belőle,

a szervezett asszociációs kör ugye,

szóval ide kéne írnom, hangsúlyosan, hogy

éljen a világbéke,

vagy valami hasonlót, ezzel a világbéke-vers is

szervezetten lenne letudva,

be lenne kerítve,

a magam részéről nyugodtan alhatok vagy rajzolhatok,

és ide kéne írnom, minimum még,

hisz a tárgyhoz tartozik,

hogy miközben a dombra fölvezető szervezett utat írom,

a köveken jár az eszem, nem a versen, hanem egy kövön,

a naplemente útjába tettem le a földbe Hernádkakon,

a kutyám teteme fölé,

szervezetten oda, avagy meggondolatlanul,

azt már nem tudom.

Persze, hazudhatnék, hogy úgy szerveztem,

éltem a beosztással,

de nem hazudhatok,

mi lesz, ha a fiam megnyomja az orrom,

kiderülne, ha van a dologban, a turpisság.

Vigyáznom kell, a kertből sírkert ne legyen,

hogy nézne ki, csupa kő,

amin úgy maradt az idő,

visszatetsző, hisz van még időnk, állatunk,

s a diófa alatt én is elpihennék.

(Ez felhőtlenül szép volt, a diófa, meg az alatta,

főleg az elpihenés.

Ha ilyeneket írok, átsüt rajtam a világbéke,

messziről látszik, a teljes leszerelés vagyok.)

Van még kit fölírni a kőre, macska, új kutya,

de ki tudja, nem ők hugyozzák-e majd az én kövem.

Jól néznénk ki,

szervezetten ott állnának fölöttem

és hugyozásom közben áhítoznák a világbékét.

Ja igen, a világbéke.

Éljen, legyen, vagy valami hasonló, külön sírban,

külön sorban,

idősödöm, osszátok be.

Vissza