„Hold árvája nyugtalan lélek” – avagy Turczi István megpillantja mindennek, azaz „tulajdon személyes dolgainak kezdetét”
Mire írni kezd, kész személyiség, kialakult karakterjegyekkel, ami ritka ilyen fiatalon – 1982-ben, 25 évesen készült el első kötete. Amiként kezdettől fogva módszeresen tekinti át ösztönéletét és érzelmeinek felnőtté válását, melynek során a Neander-völgyi ember puszta szexualitásától emelkedik fel az érett férfi felelős szerelemérzéséig, ugyanilyen tudatosan akar feltérképezni önmagában minden szellemi-lelki adottságot és annak eredetét. Nem identitás-keresés ez, hiszen megszólalása óta tudja, hol áll, mit gondol, mit kell tennie. Az izgatja, miből és mitől állt össze ez a körvonalazott és megszilárdult identitás, milyen genetikai-filogenetikai meghatározói vannak – a filogenezisen most nem az általános emberit, hanem a specifikusan rokoni-családi közösség adottságait értem –, milyen művelődéstörténeti a priorik birtokában érkezett. Azt kutatja tehát, miben állnak ezek a filogenetikus örökségek, nyomon követhetően honnan származnak, mit vett át belőlük változatlanul, és mit párolt át személyiségének szűrőjén.
Turczi nem önmagát keresi a világban, nincsenek önértékelési zavarai, hanem igyekszik felderíteni mindazokat a világokat, amelyek hozzájárultak személyiségének kialakulásához – érzelmileg, gondolkodásmódban, műveltségben, világnézetben. Keres – de nem önmagát keresi, hanem a személyiségét generáló erők eredetét. Őshon-kereső, akinek több őshona van, Jeruzsálemtől és a Holt-tengertől Tatáig, New Yorktól Lappföldig. Keresi műveltségének és intelligenciájának forrásait Homérosztól és Platóntól Balassiig (helyes, archaikus ortográfiával Balassát ír) és Csokonaiig. A Zöld Rabbi hagyatékától a kortárs költőknek írt sms-ekig, Máté evangéliumától Allen Ginsbergig, a 121. genfi zsoltártól John Cage-ig.
Ezért vándorol szerte a világban, mint mitikus őse, Ábrahám, a holdvándor, keresi azt az őshazát, ahonnan a legtöbb és legerőteljesebb genetikus kódot és indítékot kapta, és így érkezik meg – sokszorosan – Budapestre.
Peregrinációja – vagy amiként ő nevezi: VIATOR-léte – Weöres Sándoréval ellentétben nem a személyiség elrejtéséért, idegen kultúrák öltözeteinek felöltéséért történik (bár, s ezzel eléggé egyedül állok a szakirodalomban, szerintem Weöres próteuszi lényét sem a személyiség felszámolásáért alakította ki, hanem minél több vállalható arculat elsajátításáért, a személyiség minél teljesebb artikulálásáért), hanem a személyiségjegyek karakterisztikumának az eredet kikutatásával történő megrajzolásáért, pontosításáért.
Turczi tehát indulásakor „készen volt” érzelmi letisztultság, értelmi érettség, kulturális érdeklődés és a kutató célzatú költészet szempontjából: költeményeinek színvonala ezért lehet mindvégig azonos esztétikai mérce elé tartott, észleletei-értelmezései a világról ugyanazon nézőpontból származnak. Ez teszi lehetővé különféle életkorokban írott verseinek utólagos rendezését egy életrajz rekonstruálása céljából, amely biográfia az első, korai szakasz bemutatásától: „gyermekkorom csontvázait / szétdarabolták a szigorú telek” és „nem enyém az a fakó ministránsarc” (9. old., a verseket a következőkben oldalszámmal jelzem) változásán át a középkorú férfi visszavonulásáig húzódik („Magamról többé már semmit ...Ima és emlékezés. Fiamnak mesélek rég volt történetet.” 257). Ezért gyűjthetjük mágneses erővonalakként húzódó főmotívumait szabadon lapozva az életműben, egy-egy motívum köré szervezve a különböző időkből származó attribútumokat, és ezért lehet, hogy ha Turczi feltesz valahol egy kérdést, akkor arra a választ egy jóval későbbi ciklusában kapjuk meg.
Turczi tudja, hogy nincsen teljes azonosulás sem kultúrával, sem ősi eredetű közösséggel, egyrészt mert több helyről merít, másrészt mert a teret még be lehet utazni, de az időt nem, így az ontogenezis és a tudatos keresés során megszilárdult személyiség csak utánérzése, másolata az eredetieknek, az időélmény pedig csak elképzelhető, de át nem élhető: időérzetünk a filogenezishez képest másodlagos, pontosabban, másolat, időindigó.
Ez az utánérzés, másolat vagy követő jelleg hozza létre a számtalan árny-jelenést, álomlátást, élményvíziót, amelyek mind az objektív idő folyásának szubjektív átéléséből, a másolat-jellegből fakadnak.
„Idő és tér – csupán önmagadnyi”
A fizika tér-idő fogalma az emberi életre vonatkoztatva – amiként Turczi ezt teszi – ennyit jelent: az a tér, amennyit életed (azaz saját időd) során bejárni vagy képes. Turczi egy szűkszavú képben így tömöríti a tudományos tételt: „Vontatókötélen húzzuk az utat, amely maga az idő.” (165) A népdalszerűen tiszta, felező nyolcas ritmusú vers népi egyszerűsége áll ellenpontban a tudományos tételt megjelenítő képpel:
Égre nézek, földet látok tér
hátam mögött ezer árok. megtett út, tehát idő
majd egyetlen mondatban összevonva a két motívumot:
taposom a perceket (Égre nézek, 45)
Az embert körülvevő világban is a tér-idő cselekményei zajlanak. A Hajnóczy Péternek ajánlott versben: „A délután résein az utca dorombol” – a komplex képben a lehúzott redőnyön áttetsző fények itt redőny rései, amelyek a fénnyel együtt a zajt is beengedik a szobába. Majd, a személyes tragédiát a tudományos terminusokkal objektivizálás szándékával, kimondatnak először a stilisztika („külvilág metaforája”), majd – a témához analógiát szolgáltató – fizika szavai („Dimenziók a szobában / két köszöngető sík”, Fallikus csönd, 87). Egy metonímia hozza létre a következő kép tér-idejét: „Hullámok alkonya kísérjen újabb terekre” – az alkonyi hullámok helyett, ahol az alkony csak időhatározói funkciót látna el, mellette a hullám megmaradna térbeli testnek. Így: a tér-idő szemléltető víziója (246). Az erre következő mondat is csak akkor értelmezhető, ha az „alkony” szót tér-idő-ként tételezem: „Örök távolodás, de legalább irány.” A „távolodás” ennek a látszólag egyszerű, valójában komplex képnek az időbeli összetevője, az irány a térbeli; utunk közben (távolodás) nyugat felé tartunk.
Nem egyszeri ötlet Turczinál a tér-idő költői megteremtése: A történelem egy sötét, úszó test című vers metaforája is ezt a képet teljesíti ki, sőt a verstörténés során ezt a már emblematikussá forrasztott metaforát meg is mozgatja, élővé-élőlénnyé teszi: „Egy sötét, úszó test közeledik / és távolodik egyre. / Fedélzetén ki-be sétálnak / a világ hírei. / Egyik oldaláról a másikra / átmenni sose / biztonságos. /... / Oldalazva a jövőbe menni azért / jó kis hecc…” (23)
És micsoda ősmélyi időket láttat a következő tér-idő kép: „repedések a história falán”: láttatja az emberiség ősi civilizációinak településvédő falait, a sumer-akkád kőkolosszusoktól a kínai nagy falig, a Mohendzsódarót óvó erődítményeket: a história minden védő-funkciójú falán repedések vannak, a kőtorlaszok sem védtek meg a támadó hatalmaktól. (249)
Az ontogenezisben érzékelt tér-idő csonkulás egy emberien szép képet kapott: „Ma reggel megjelent egy favágó / és köszönés helyett kivágott / múltamból egy kedves darabot.” (17)
A tér-idő fogalmának a poézisba ültetésén – pontosabban a költészet eszközeinek megteremtésén és működtetésén – kívül létezik még egy idő-vektor Turczi létszemléletében: ez az elvont létezés, az egyeden túlmutató általános lét. „Madárság, lóság, élni ez segít” – mondja, tehát annak a tudata, hogy a személyes lét beleolvad a filogenetikus folyamatba. A „volt-legyen” a múlt és a jövő felé mutató igék, az öröklétet biztosító jelen, a mozdulatlan-változatlan állandóság az élővilág felett áll, ez az az idő, ami független minden testiségtől, térbeliségtől. Az Istenség privilégiuma. A létezők mozgásban, változásban vannak, s míg ők mozognak, a szubjektív szemlélet az időt véli mozdulni: „Vagyunk, megyünk, átsuhan rajtunk az idő. Tudomásul kell vennünk, hogy nem részesülünk az isteni privilégiumból: beérjük ennyivel.” (248) Egyetlen élőlény érdemli ki Turczinál az örökkévaló jelent, a NŐ időtlenné tágított allegóriája, Venus Vulgivaga (a beszélő név is a mitologikus szférába emelés eszköze), akinek „igazi műfaja az állapotnélküliség; köztes ember”, őt illeti csupán a himnikus verszárlat:
Mostantól TE vagy csupán,
fakó verslapok közé csomagolt
balzsamos, időtlen
kéj-szarkofág.
(Kiem. Sz. E., 64. ill. a 78. old.)
És mintha Turczi számára az örökkévaló időtlenséget nemcsak a szerelem tudná megadni, hanem az a szabadság is, aminek hiányában nem lehet szeretni és nem lehet szerelmes verset írni. A szabadság Túl a rögzíthető időn, azaz a történelmen kívül létezik csak, az alantas hétköznapi léten kívül. Az ars poeticák súlyával vésődő kemény sorok kulcsszavai ezek: rögzíthető idő – tagadásként, szerelem és szabadság – szükségletként és igényként. A feltételek felsorolása után egy meghökkentő vers-zárlat: „A szerelem kegyetlen mint a Nílus / mondták az ókori bölcsek”, amelynek apodiktikus megfogalmazása csak úgy érthető, ha a szerelem kegyetlenségét a szabadságigény kényszerítő erejeként interpretáljuk:
Nem tudok szerelmes verset írni
CSAK egész évben bezárt ajtók
a hétköznapokhoz dörgölőző félelem
gazdátlan cigarettacsikkek
régi tanáraim
egy-egy autóbaleset
anyám keze a kórház ablakán
beteg vagy halott barátaim
a tatai malmok csoszogása
nagyapám mesterlevele
pattanásos szállodák
és megállíthatatlanul
hömpölygő piszkos folyók
jutnak eszembe
ahol civilizált hordalékaitól
megszabadítva
túl a rögzíthető időn
folyik tovább és megtisztul a nyelv
A szerelem kegyetlen mint a Nílus
mondták az ókori bölcsek (49)
Az öröklétből kizártság mint emberi jellemző több versének fő motívuma, így a Múlás van címűnek (amely – már generációs összetartozás miatt is – kikerülhetetlenül felidézi Gothar Péter filmjét, az Idő van-t, aminthogy ugyanezzel játszik a Tüdő van verscím is): a jelennek, a pillanat mozdulatlanságának nem vagyunk tanúi.
„Múlás van, hiperaktív. Lassabban veszed / észre, hogy vagy, mint azt, hogy voltál. / Folyton elmozdul valami, / áttetszik, alámerül, s mire utánanyúlsz, / csak a levegő nem követhető suhanása / és a kései szédület. Megállni, / mint egy jel az égen, ez az, ami / semmiképpen nem megy. …” (247)
Minthogy – tisztában lévén saját időnk végességével – előbb-utóbb ránk tör előbb az öregségtől, majd a haláltól való rettegés. Egy ideje már egy párvers címe, és mindkét vers ezzel az időhatározóval kezdődik.
A második rész első szakaszában: „Egy ideje már nem figyelem az évszakok múlását / mint lusta pók kúszik felém az idő / utolér bekap apránként elfogyaszt” (244). A halálélményt egy riasztó haiku mindössze 17 szótagjában abszolút nihillé tágítja:
Nincs tér, nincs idő.
Isten penészes szeme
vakablakra néz.
(Video haiku, 36)
Az időindigó mint értelmetlenül eltöltött idő
Az elmúlástudat Turczinál, mint minden közösségben gondolkodó költőnél, összekapcsolódik a társadalmi cselekvésképtelenség, cselekvéstől megfosztottság életérzésével. A Levélféle barátaimhoz öniróniája, cinizmusa rokonná teszi a hasonló életérzésektől szenvedő, valamivel idősebb költőtársak helyzetjelentésével, önjellemzéseivel. Turczi – ha lehet tömörebb, még cinikusabb – s a cinizmus nála mindig az elfedett érzelmek, indulatok megjelenítője.
Ne várjatok rám.
Beütött a nullásgépkorszak,
vérfüvet köpök, csomósodik a csend,
szorít a torok
a puszta létezés is fényűzésnek számít.
Az érett, téli magasból
hallgatásüledék hull alám ...
(eddig a helyzetmeghatározás)
De addig kitartok,
akár egy hóemberszobrász…
(a donquijote-izmus Turczi képalkotásában)
Ősi tűzhelyek hamujában kotorászok,
kis forradalmak parázslanak el
a szemem előtt.
Gyakorlatlan felkelő vagyok.
de lesz ez még hideglelősebb is...
(Kiem. Sz. E., 37)
Néhány nevet állíthatunk ide a Turczit megelőző generáció(k)ból – a köztük lévő különbség néhány év csupán –: Ladányi Mihály (Fohász; Minden érthető lesz; Ki a szélbe; Arckép háttérrel); Rózsa Endre (Az elsüllyedt csatatér); Petri György (Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből; A kis októberi forradalom 24. évfordulójára; A költő értesül arról, hogy ő szubjektív idealista; Zátony; Ami mégis; Kizsarolt, nevetséges életünket); Béres Attila (Bonfini); valamint a sajnálatos módon kevesek által ismert Varga Rudolf egész költészete és a Turczinál valamivel fiatalabb Payer Imre verseinek határozottan ilyen a célzatossága. Turczi mindezen elődeinek és kortársainak fölöslegesség-tudatát két kemény sorban összegzi:
Teendőnk szinte nincs. Mindent elvégzett
helyettünk az Idő és pár felszerszámozott isten.
(Kiem. Sz.E., Tüdő van, 184)
E látleletek szerint sorsunk az idő lenyomata, másodlagos jellege. (Vagy amiként még pesszimistábban fogalmaz, egy Kertész Imre-intertextussal: „ugyane pillanat idejét éljük / büszke sors-magánzárkánkba zárva / vagy ami még rosszabb / sorstalanul...” Kiem. Sz. E., 213)
Pedig a mindenkori ifjúság leghőbb vágya TENNI MINDENKIÉRT, génjeinkbe táplálva ezzel a késztetéssel születünk.
Amiként Turczi egy szintén ars poetica-célzatú
hosszúversben (hadd használjam e helyütt – mind ez ideig jobb híján – a Nagy
László és
a megérkezés nem térérzés
(nem tér, Sz. E.)
a megérkezés nem MÁV-menetrend
(nem idő, Sz. E.)
nem gyerekszoba tengerszoros
emlékek ködén áttörő piros
templomtorony nem ölelő karok
telesírt zsebkendő ünnepi ebéd
nem olajág vagy csillag-talizmán
…
a megérkezés örökös készenlét
… (Amerikai akció, kiem. Sz. E., 103)
A mindenkori ifjúság arra a valódi, fontos feladatra érkezik készenlétben, amit oly ritkán engednek neki teljesíteni. Turczi művelt, történelemben jártas, felelős értelmiségiként tudja, hogy nem az ő nemzedéke az egyedülien frusztrált korosztály. „...felnőtt pár elveszett nemzedék...” – mondja (175), és hogy az értelmes cselekvés hiányában veszünk el mi is:
mi azért élünk tovább
hosszú rendetlen futásban
kellőn időzített öntudattal
sejtjeink érintésre robbannak
s ha békén hagynak talán
még élvezhetjük a nyarat
(Időindigó, 175)
– tehát ál-létezés jut osztályrészünkül, ál-idő, időindigó. És neuraszténiásan sorolja az elveszettség tüneteit:
Az átmenetek és megtorpanások:
…
Idegeim higanyba mártva, mintha
történne valami bennem, mintha rágást hallanék.
Agysejtek halálugrása, önpusztító, értelmetlen
tülekedés. Szemem két párasziget.
Megrémít a tekintetből: gúnyosan kiforduló
Félmozdulat, a szüntelen távolodás.
Csupán egy villanásnyi remény:
Talán megkaphatom, ami a teremtésből
kimaradt... (172)
Majd a jóval tartósabb depresszió:
s a világ soron következő békéje
barátaim életébe kerül
vagy tán az enyémbe is... (14)
A tényleges halál mellett ismeri a költő a valahai, a fiatalkori személyiség elmúlását, átváltozását egy másik Én-be, amit a korábbi Én halálaként él meg. A fiatalkori Én volt a személyiség jobbik teste töltése, a túlélő, az Egészből, a Lényegiből csak szegmentumokat átörökítő későbbi Én – már egy másik élet.
„Kozmikussá tágított, furcsa kérdésekkel vigasztalódom: / különbékét kéne végül kötnöm majdan / egykori jobbik énemmel, amelyik / azt súgja: végül túlélem magam / Túlélem magam és ugyanaz leszek / vagy éppencsak módosított, / szellemképes öntudattal / mint modern eunuch: / időtlenítve / – leszek továbbra is / mikor már nem leszek / magam számára / átörökítÉLHETŐ” (214). A „szellemképes öntudat” ismét csak kópiája, reduplikációja valami elsődlegesnek, primernek. A pszeudo-létezést csakis szellemképes öntudattal lehet elviselni. Indigózott öntudattal.
(Excursus álomra)
A szellemkép mint a valódi kép torzult mása az időindigó egyfajta modulációja. Turczi átéli és megörökíti a másodlagosság többi válfaját is, köztük kiemelt helyen az álmot mint az éber lét módosult tudatállapotát. Egy utazás kiváltképpen alkalmas arra, hogy az elindulás és a megérkezés az utazás tartama alatt elérhetetlenné váljék, elbizonytalanítson, a pillanatnyi létet értelmezhetetlenné tegye.
„Mind, ami volt és ami lesz: álom,
hiába menekülnék viszolyogva,
maholnap felismerszik helyzetünk”
Az utolsó sorban az archaizáló időhatározó és a deponens ige jelzi a múlthoz mint egyszer már ismerthez visszafordulást, és a következő sor kategorikus imperatívusza („osztozni kell a fényben, feketeségben”), valamint a szakasz utolsó sorának tanárosan precíz meghatározása mintha mágikusan bűvölné-kényszerítené a rendteremtést az álombeli homályban („karnyújtásnyira pontos példázatok”).
A „viszolyogva menekülés” és a félelem ellenére mégis újra meg újra elindulás: a bizonytalan lét oda-vissza taszításai, amelyet végül is legyőz a „régi felfedezők mohósága”. Az út azonban csak akkor lehet sikeres, eredményes, ha „Reggel itthon felejtem az időt.” Az időből tudatosan kirekesztődés, az éber tudatból kilépés, amellyel most nem az álomba, hanem egy másik sajátságos tudatállapotba, az emlékezésbe lép át: „beissza szemem a fehér csöndet, / mit megőriz a felfénylő emlékezet.” (168–169) Az emlékezetre, ami nemcsak a fehér csöndet fogja őrizni, hanem őrzi a magyar líra latin nyelvű klasszikusának refrénsorát (a kapcsolat a két vers között a búcsú: a reneszánsz költő Váradtól, Turczi Budapesttől búcsúzik), még visszatérünk.
Az Álomfejtés című vers első szintjét nem kell megfejteni: vágyálom, amelyben a tenger a térélmény végtelensége nyújtotta szabadság jelképe, a csodás kalandokat megélt Odüsszeusz mítoszának visszaálmodása, mindaddig, amíg a görög hős kalandjaiból kivész a szépség és marad a végtelen magány és az olthatatlan honvágy. Odüsszeusz sorsa csak a szépség felkutatása terén lehet vágykép, a költő inkább biztos fogódzót keres, mint hánykódó tengert. A biztos fogódzó nem elsősorban élete megmentéséért szükségeltetik, hanem az identitás felleléséért.
Kell legyen valahol egy irány egy sziget
egy jel egy fogódzó melyből
mint bomlott agyból az utolsó emlék
kibukik a végső felismerés:
LÉTEZEM
De nem.
Megcsalt az álom.
Az Álomfejtés második, lényegi szintje a csalóka álom mibenlétét tárja fel: a csalás ismét az ál-létezés, a tevékenység nélküli élet megváltoztathatatlanságából ered:
Megcsalt az álom. Az nem én vagyok
aki harcba indulok aki Odüsszeusz
velem nem történt annyi minden
velem nem történt szinte semmi sem
(Kiem. Sz. E., 170)
A vers emblematikus jelentőségű. Benne foglaltatik Rózsa Endre Az elsüllyedt csatatér-verse („Sosem halunk meg ezen a csatatéren / Mert nem csatatér ez s mi nem harcolunk...”), Béres Attila rezignált Bonfinija, egy generáció első személyben megrajzolt portréja:
Én tulajdonképpen harcosnak születtem
de mire elvégeztem
a kötelező tanfolyamokat
már nem volt
felvétel a Fekete Seregbe.
A néhány évvel fiatalabb Payer Imre létérzékelése kapcsolódik ezekhez az előzményekhez, de keményebb, könyörtelenebb azoknál: nemcsak tényeket rögzít, hanem fel is akarja számolni azokat, ezért figyelmeztet, hogy ne süppedjünk depresszióba és tehetetlenségbe.
Változtatnom e korban nem lehet.
Nyugdíjas forradalmárok és ifjú stréberek
Öregfiatalon, éretlenvénen,
mégse ágybanpárnákköztesen, mégse
hervadógyertyaszálasan,
de hősiessunyin, de kezdettőlcsalódva,
mégse mondok le Napról, mozdulatról,
a génekbe parancsolt optimizmusról!
Igaz ugyan, hogy a vers ezután letargiába hanyatlik, de mégis kimondatik a generáció cselekvésigénye.
De nézd... A sirályok. Még alig, hogy felszálltak,
És a szél máris elhajtja őket –
Mindezen életérzéseket összegzi, egyetlen álomi vízióban tömöríti Turczi az Álomfejtéssel, ami ezáltal válik egy korszak képben egybefogott látleletévé.
(Excursus emlékre)
A Búcsú Budapesttől című versben megjelent már az álom mellett egy másik, sajátságos tudatállapot, az emlékezés: az emlékkép mint a múltbéli valós kép lenyomata ismét az időindigó terrénumába tartozik. A kötet talán leginkább emlékekből építkező verse A szándék komolysága, melyben az emlékképek előrajzását egy megnevezetlen személy kérdése indítja meg: „Emberek emlékképei élnek-e benned még”, s a kérdés második sora talányosan értelmezi ezt az első sort; szándékoltan nem tisztázza, kire vagy mire vonatkozik az értelmezői mellérendelés „szívósak és hajlékonyak mint a gerinc:” – az emberekre-e, avagy az emlékképekre. Minthogy a fogalmazás szándékoltan tart homályban, úgy érezzük, hogy az emberek itt azonossá válnak emlékképeikkel, valódi mivoltukat felidézni nem tudjuk, csak a bennünk megőrzött emléknyomokat, az időindigó újabb modulációját. Ezt a másolat-jelleget erősíti, hogy az emléknyomok arctalanok: csoportok ködlenek fel, nem személyek, „tanáraink az egyetemről”, „a lányok, kik a Rémy Martin-ben ültek”, „pápaszemes filozófok”, akiknek személyiége rejtve marad ugyan, de hovatartozásuk, társadalmi közegük pontosan meghatározott: „bölcsészintarziával / a homlokukon némi zseni-beütés, ellenzéki / stich, világmegváltó félmosoly, tornából felmentve...” A bölcsész-elit közös viselkedésmodellje az érzelmek rejtése és a mindenkire gyanakvás.
„Azóta módosultunk némiképp” – kezdődik egy újabb gondolatsorozat a csoport további életéről és az ítélkezés erről a változásról: „Az összkép már nem olyan kedvező. Lerí rólunk a szándék komolysága.” A bölcsészgeneráció módosult állapota már csak nyomokban emlékeztet a fiatalkori személyiségekre: „elkoptunk, legjobb tehetségünk szerint, sorban” – s itt fordul a viszony az eredeti és a másolat között. Igaz ugyan, hogy az emlékkép a múltbeli, tehát a volt állapot lenyomata, de a túlélő bölcsésztársaság már csak halvány mása tehetségben, jellemben, világmegváltó tervekben a fiatalkori Én-eknek. „…az eszméknek bevégeztetett” – mondja Turczi, a deformitások lezárásaként-indoklásaként. A deformálódott középkorúak között „Néha még ráismerek erre a hangszínre; arra a / hangmagasságra, hanghordozásra.” A régi Én-ünkből csak törmeléknyi emlékek maradtak. Itt létezünk, módosult jellemmel, amely silányabb a korábbinál: rossz másolatai vagyunk önmagunknak. A személyiség-indigó nem hasonló másolat, hanem filmnegatív. (205–206) Amiként másutt mondja: „ez már nem is te vagy, csak egy emlékmakett.” (251)
Ugyancsak két idősíkban rögzül a Videre című vers múltbéli és jelen idejű képe. A múlt emlékei fájdalmasak és szépek-vonzóak egyszerre, hat szakasz tizennyolc sorának mozaikjaiból egy teljes gyermekkor képe épül fel illatokkal, fénnyel-homállyal-sötéttel, „áttetsző celluloid-magánnyal”, „mama-emlékű játszóterekkel” (milyen sokszintű képet tömörít Turczi e szóalkotással!); volt „apa-nélküli fehér-karácsony”, s az emlékkép-sorozatok után „végül feketeség”.
A jelen ebben a versben is a múlt negatívja. A megfordult világban máglyák, „csermelycsönd, végtelen belső zubogás”, végül semmi. A túlélést, a személyiség összeomlásának megakadályozását csak az emlékkép felidézésével és a múltbéli cselekvés jelenben történő imitációjával lehet biztosítani: „bármekkorát fordul a világ, a karosszékben akkor is megnyugtató / elragozni egy latin igét.” Ennek a versnek a képlete azonos a másik emlékversével: a jelen idő negatív lenyomata a múltnak.
Az emlékkép az igazi, belső világ, a most éppen rajtunk keresztülfutó idő az eredetihez képest rontott. (255–256)
(Excursus tükörre)
Az álom módosult és az emlék sajátságos tudatállapotai alkották meg Turczi verseinek egy vonulatában az időindigó-motívum két modulációját. A harmadik, másolat jellegű létezés a tükröződés, amely a két, korábban tárgyalttól abból a lényeges szempontból különbözik, hogy anyaga valós, létező, az anyag maga térbeli, de a tükröződő anyag képe maga anyagtalan, s a tükröződés sem állandó, hanem időpillanatokhoz kötött. A jelenség anyagtalan és időben esetleges. Nem véletlenül indítja el Turcziban az identitás és a jelenség okának keresését:
Összeszorított szájjal, hipnotizáltan állok,
mióta már, az egyetlen épen maradt tükör előtt,
és tűnődöm: miféle térplasztika az ott,
belemerülve a foncsorozott, síkos csöndbe,
miféle metafizikus halmazállapot.
S eljut a legfontosabb felismerésig, amelyhez egy igazi szerelemben lehet eljutni: lényünk igazi mása nem a tükörkép, hanem a szeretett lény arca; annak reakcióin-mimikáján mérhetjük le tetteink súlyát, helyes vagy helytelen voltát. A felismerés eredménye a tükör funkciójának megszüntetése. A verszárlatban ez a csere történik meg: a tükör helyett a szerelmes tekintetét keressük, a tükör ezüstjét a hold ezüstje váltja fel – a pillanat kozmikussá tágul: idő és tér újfajta egybeolvadása jön létre.
Az arc vagyok, mely megmártózik a pillanatban
és tükröket felejt. Nézz vissza rám.
Fölöttünk hold ezüstje villan. (80)
A modern dialektika atyjának ajánlott versben (Hegel) ok és okozat összefüggésének keresése közben megteremtődik a tér-idő néhány gyönyörű képben: „az idő repedéseiben lampionok világítanak”, felbecsültetik a másolatot létrehozó tükör értéke: „torzít a fényhez illesztett tükör”, és szétválnak az egymással hajdan összefüggésben volt jelenségek: dialektikus egységük megszűnik, magányos létezőkké válnak.
ajkak öleléséről letaszított szavak
másodlagos jelenségek (indigók) válnak torzítottan láthatóvá:
a mélyből csalóka minden sziluett
és minden dialektika, minden látszat-jelenség csak felvezetés a dialektika alaptételének, a múlandó és a maradó egységének megfogalmazásához:
maradandóvá mégis az elmúlás teszi a létet (kiem. Sz. E.)
és az elvont tant a tér-idő megjelenített képei keltik életre.
mikor sétatéren öröklődnek a lábnyomok
mikor régi szeretők nyakára tekeredve
elfelejtett hangokat szorongat a nyelv
Ugyanez a tétel más megfogalmazásban, amelynek első szava maga is téridő: „Útközben, mikor máskor. Megnyugvás, / hogy van közben, ami visszavezet oda, / ahol töredékesen, de lesz a volt / és az is el fog múlni.” (251)
S egy újabb sajátságos tudatállapot, a szerelem teszi szinesztéziás látomássá a tájképet: „mikor innivaló a naplemente / és a szomjúságban ketten osztozunk.” (86)
(Excursus árnyékra)
A sétatéri képhez hasonló tér-idő kép egy másik versben is a másodlagos létezés egy újabb modulációját közvetíti:
Az idő árnyakból rajzolt maradék hóra
intarziát...
(kiem. Sz. E., 158)
Árnyék a címe is annak a versnek, amely egy váratlanul az ágyba került nő nyomait látja, észleli, és a halál tragédiáját próbálja elfelejteni azáltal, hogy testi valója helyett csak lenyomatait, árnyékait hajlandó tudomásul venni:
Egy árnyék fekszik az ágyamon
…
mozdulatlanul fekszik
...
paplanomról egyenként összeszedi
régi nők kifakult hajszálait
…
a fenébe is újabban ébren álmodom
...
az árnyékoknak honnan volna testük
... (56)
Ál és valódi ellentéte mellett egy kétszeresen is másodlagos jelenség bukkan fel: az „elsődlegesen másodlagos” a látomás, a „másodlagosan másodlagos” az árnyék:
... úgy pszeudul vígan, ami valódi volt.
Útközben lassan előkúszik,
rádront a látomásról leolvadó árnyék.
(Kiem. Sz. E., 251)
Van Turczi kötetének egy cikluscíme, a Hasbeszéd, ennek utánzat voltáról fölösleges lenne is szólni. A többi másolat-utánzat jelenséget az idea és a másolat összefüggésében figyeljük meg.
Platón úr vacsorája
A cím: rontott utánzat, a szümposzion (magyarra lakomának fordítják) emelkedett eseményének hétköznapi, konyhaszagú változata. A mű: levél, látszólagos dialógus, azaz megszólítottja van, de nem beszélgetőtársa („össze-vissza beszélek, a magány nem tesz jót a szervezetemnek”); valójában levélben elmondott belső monológ, a platóni dialógus variált kópiája. Látszat és valóság nemcsak a beszédszint terén uralja a művet, hanem az első pillantásra felmérhető külsőségben is: úgy van hasábokban szedve, folyamatosan, még szótagokat is megtörve, mintha kőbe volna vésve, mintha busztrophédon írásmóddal jegyezték volna le. Platón, az egyik antik hit, az idea-tan kimunkálója, Turczinál teljesen ateistának mutatkozik: „A komoly levél azzal kezdődik: isten, a kevésbé komoly ezzel: istenek, de nekem egyik szót leírni sincs kedvem, az istenek már rég elpártoltak tőlem – az isten pedig, ó, mit is mondhatnék...” (193) A levél végén kiderül, hogy a megszólított: Dión, már hét éve halott: (l99), így a levél nemcsak apokrif, hanem fikcionált is. Látszat és valóság végig keverednek a műben, de hát hogy’ is lehetne ez másképpen, ha maga Platón azt állítja, hogy egész világunk a tökéletes ideák világának silány árnyképe? Ezért szállítja le Turczi az ideális ideákról vitázó szümposziont – lakomát – annak silány, e világi változatába. Az ideák és a valóság közti különbség felismerése miatt lett a sok görög filozófus közül Platón ennek a világnak ókori elődje, hozzá utazik vissza Turczi az időutazásban, a benne lévő kettősség – az időindigó variációi – eredetének felkutatására. Amit Platóntól tanult – pontosabban, amit önmagában platóni eredetűnek ismert fel –, az éppen nem a valódi, a hívő Platón életszemlélete, hanem egy megfáradt, keserű öregember rezignációja, a valódi filozófus korunkba álmodott földi másáé. „…a dolgok leglényegét az ideák világában megtalálni... Hol van az már: …Te, aki annyit szenvedtél eszméidért, megérted-e, hogy az egyetlen ép ésszel felfogható // választás a rögeszme, s az erre épülő rendszer? mert itt a tévedés a rendszer alkotó eleme, és szükségszerűen bekövetkezik, hisz a tévedés, szerencsére, emberi adomány, kikerülhetetlen, és nélküle nem juthatnánk el a következő tévedésig, ami az igazsághoz vezető legbiztosabb út.” (194–195) Ez nem Platón, hanem egy fiktív cinikus filozófus hagyatéka. Turczi ezt találja vállalhatónak.
Az ideális égit Turczi Platónja nem nevezi istennek, s már az ideákról is lemond. Minthogy a transzcendencia nem valláshoz kötődik, hanem az ember – a költő Turczi – észfeletti, megmagyarázhatatlan vonzalmaihoz, ezen vonzalmak eredetéért tér vissza Platónhoz és másokhoz. A transzcendens hitek helyett azonban ismét a valóság tapasztalatait sorolja a Dión-levélben Platón: „Azt hittem, az értelem és a hatalom természettől fogva együvé tartoznak: keresik, űzik, egyesítik egymást – tévedtem. A bölcs ember elsősorban mindennapi életét rendezze be úgy, hogy önmaga fölött – amennyire csak lehet – szerezze meg az uralmat.” (197) Még kiélezettebben: „tisztességes ember maradjon távol a politika porondjától. Ép bőrrel megúszni a gondolkodást!, az efféle koturnuszos demokráciákban, mint a mostani, már ez sem kevés, én mondom neked, jó Dión, ragadj tollat, rántsd fel a leplet, még nem késő, neked még lehet...” (Kiem. Sz. E. 198) (Mint tudjuk, a „levél” írásakor Dión már hét éve halott…)
Ezek nem az igazi ókori filozófus szavai. Ezek a ma élő költő, Turczi élettapasztalatai, amelyeket ő, a kései utód ad át tanításként az elképzelt ősnek. Az elképzelt ős a valódi másolata, jobbított, mai kiadása. Igazolja kiindulási pontunkat: Turczi a benne lévő összes tudás forrását keresi – és megváltozottan, az időindigón átszűrve találja meg az ősöket és a tőlük elszármazott gondolatokat. Hogy ezt elérje, el kell utaznia az őshonokba, az utazás mindig tér-időben történik. „Útközben, mint máskor. Megnyugvás, / hogy van közben, ami visszavezet oda, ahol töredékesen, de lesz a volt, / és az is el fog múlni.” (251) Mintha ezt mondaná: – Visszamegyek azokra a helyekre, ahol múltam történt, hogy újraélve mindent jelenné tudjam tenni. Visszakereső motivációját így summázza egy tér-idő gondolatra épülő versben:
Anyagtalan indulat
vagyok
a kiszemelt tér
kiszemelt pillanatában,
és eddigi életem csak
madár suhanása
egy harmadik emeleti,
nyitvafelejtett
ablak előtt – (174)
Az „anyagtalan indulat” a platóni immateriális erő, amely tökéletesen illeszkedik az elvont tér és az elvont idő fogalmaihoz; a konkrétum „az eddigi élet”, de az is megfoghatatlan időelmozdulás.
Ennek az anyagtalan indulatnak a materializációjára törekszik a költő – egész életében és az egész életműben. A kezdő kísérlet, a madársuhanás nyitott ablak előtt – még nem materializáció, csupán egy szubsztrátum nélküli mozgás, azaz filozófusnyelven: magánvaló erő. A Tárgyilagosan című versben az absztrahált időből ragad ki egy pillanatot, hogy materializálja („az egyetlen vegyszerrel előhívható pillanat”), a képet bizonyára a fényképek (pillanatképek) filmjeinek előhívása generálta, amit igazol lentebb a következő sor: „átüt az emlékek negatívja” (20), amely költői kép ismét kétszeresen másodlagos: az emlék maga a valóság mása, a másolat „negatívja” újabb, más minőségű lenyomat. Ugyanilyen másolat (indigó) szerepet tölt be a mozgókép is: „egy filmet látsz a saját életedről” (154), amely filmen a tűnt idők és szereplőik úsznak el a semmibe. A film a volt élet emléke, lenyomata.
„Vendégmunkása az öröklétnek”
Ismét egy másodlagosság: az öröklét vendégmunkása nem állandó partner az állandó jelenben, csupán időnként részesül belőle. Az öröklét mérhetetlenül kicsiny pillanatai juthatnak neki – az időindigó révén –, de ezekért a pillanatokért érdemes élni, utazni, keresni. Platónnál járva öröklétet nem, csak rezignált bölcsességet talált. Önmagát, a vendégmunkást „HOMO VIATOR”-nak, „kereső ember”-nek minősíti, majd a további értelmezők, jelzők távolabbra repítenek. Időben is, térben is. A „hold árvája nyugtalan lélek / kit egyszerre vonz bolygás / és vad mozdulatlanság” (103) – az Ótestamentum Ábrahámja, akit Thomas Mann szeretetteljesen távolságtartó óriás mítoszfolyamában nevez így: „a hold, Ur istenségének szolgája, a holdvándor”, József dédapja, akit sorsa a mitikus honfoglalásra késztetett. Turczi először megszólítja, majd sorról sorra egyre inkább azonosul vele, hiszen az emlékképek, amelyek e „megérkezés” után tolulnak fel benne, egyre kevésbé Ábrahám emlékei és egyre inkább a honkereső Turczié. „...a megérkezés nem térérzés... nem ölelő karok / telesírt zsebkendő ünnepi ebéd / nem olajág vagy csillag-talizmán /... szózat hírnév kitüntetés / nem lehet páncéling sem / k.o.-álom győztes stratégia / ...” (103) Turczi Ábrahámnak utóda, kései rokona, követője – sorsának másodlagos átélője. Másodlagos honkereső – időindigó, másodlagos istenkereső – Adonáj vágyódó híve. Az áhítatot egyelőre a szerelemben találja meg, ez helyettesíti a vágyott hitet, amely nem jött el: „szavaid csipkebokrai / sem égnek már.” (80) A Hóreb-hegyi jelenet megidézése az emblematikus költemények közé emeli ezt a verset: nem találja hitét az égő csipkebokorban sem, ahol pedig Mózes elhivatottá vált. A csipkebokor az Úr epifániájától lángolt fel, aki így mutatkozik be Mózes kérdésére: „Az vagyok, aki van.” (A héber szöveg még enigmatikusabb.) A bemutatkozás magasztos kinyilatkoztatás: az Úr az egyetlen, akinek privilégiuma az örök jelen, a van, a halandó emberek csak a múltból és a jövőből részesülnek. Az öröklétnek legfeljebb vendégmunkásai lehetnek. Ennek a versnek az emblematikus jellegét még inkább kiemeli, hogy ezzel a hieratikus formulával, melyet egy másik nyelvre ültet át, magasztosít fel egy általa nagyra becsült művészt, Bódy Gábort: „YOU ARE WHAT YOU IS” – minősíti őt ismételten, ami ebben az összefüggésben ezt jelenti: „Te vagy, aki van”, ill. „Te vagy, aki létezik” – az életet elhagyva, a halálon túl, és ez azért lehet így, mert Bódy TEREMTŐ MŰVÉSZ volt. A hangsúly itt a TEREMTŐ szón van, ez teszi hasonlatossá a művészetet teremtő embert a világ teremtő urához. A teremtő ember csak egyetlen szinten – az idő síkján: időindigó – nem érheti el az Istent, az öröklétben. Műve isteni, teremtő akarata és tehetsége isteni, az öröklétből viszont csak vendégmunkásként részesül. Ennek a felismerése vezeti Turczit egy újabb, emberi törvény kategorikus megfogalmazásához:
MEGÉRTENI:
a csontra száradó bőrmaszk
és a márványporba kövült virág
találkozása
a „Lét” asztalán
mégsem a véletlen műve
csupán örökkévalóság... (104)
– tehát a hajdani emberi érték – a tehetséges ember földi maradványa és a szépséget a virág pusztulása után is őrző fosszília nem véletlenül találkoznak, hanem az öröklétben. Az örökkévalóság megfogalmazása nem véletlenül ismerős: „felidézi”, azaz variáltan ismétli meg a Lautréamont nevéhez fűződő szépség-meghatározást: „Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.” Turczi azt a szépség-meghatározást emeli magasabb szintre: megajándékozza a szépséget az örökkévalósággal. És nem véletlenül áll a Bódy Gábornak szentelt hosszúvers, az Amerikai akció második strófájának elején: „Mint egy szürrealista ikon:” (92)
A Bódy Gábornak, tehetségének és tevékenységének ajándékozott örökkévalóság válasz az Egy év ciklus záródarabjának kérdésére: „Mikor volt legközelebb hozzád az Isten?” (243) Az alkotás, a teremtés pillanatában. Az alkotás örökkévalóságával az öröklétből részesülő művész, a Teremtő Ember jut el Isten közelségébe.
Jeruzsálembe a zsidó mítosz megéléséért utazik; a 20. századi zsidó történelmet a legmegrázóbb musical-feldogozásból is ismerve, Anatevkába, amely látogatás tanulsága: „– mind elhagyjuk egyszer az otthonunkat –” erősíti Turczi otthonkereső motivációját; az elzárt, kis népek, a „mások” modus vivendijét keresve jut el Lappföldre, itt nem az őshaza, hanem az analóg helyzet megélése érdekli; volt fiatalkori Én-jének felkutatására érkezik valahova Kelet-Európába (egy önidézet teszi világossá a képet: „bőrünk alatt új köztársaságok nőnek / fegyverükről lerí a szándék komolysága” [40] a kurzivált szintagma egy későbbi vers címe [205], amely éppen a világmegváltó tervekről és forradalmakról lemondó, középkorú kispolgár negatív képe). Őseinek hívó szavára elmegy a mai háborúk színtereire, a másodlagos-személyes átélésért a Holt-tenger partjára, ahol megérti, hogy „minden leégett fűszál / Isten szívébe újabb tőrdöfés” (179); és ott, Jeruzsálemben, amit négy világvallás mond őshazájának, élményévé hasonítja az e tájon született keresztény mítoszokat is. Újtestamentumi tájon jár, a keresztény Isten epifániájában részesül, amikor az Úr egy kézrátétellel a NEVÉN SZÓLÍTJA, a névmágia teremtő erejével vonva be őt a keresztre feszítés szakralitásába, mely immár „mítoszteremtő, hajléktalan boldogságtöredék”. Töredék: Én-jének csupán egy része.
Ismétlődő elutazások és megérkezések Budapestre. A világjárás során önmagát meghatározó, jellemének összetevőit felkutató költő visszaérkezhet valódi hazájába, ahol nem kell másodlagosként léteznie. A hazaérkezés örömét és egyben nyugtalanságát pontosan érzi és érti:
Itthon vagyok, mégis úgy érzem, mindez
kevés; a megérkezéshez indulni kell.
Előre vagy vissza akár:ahonnan. (240)
Visszaérkezés – önmagához
A múltba és távoli földekre való utazások okát az eleve meglévő személyiségjegyek eredetének felkutatásában láttam. A hazaérkezés utáni további létezést azért nem érzi Turczi (és így érzem én is) másodlagosnak, mert megszilárdult örökségtudattal már nem csupán utánzásként átélni, hanem folytatni is kívánja az örökhagyók öröklétet biztosító művét. Turczi a világirodalom és a magyar irodalom széles skáláján otthonosan mozogva biztos kézzel választja ki azokat az alkotókat, akiket a világérzékelésükben, a világ jelenségei iránti érzékenységben követni leginkább hivatott, alkati és érzelmi determináltsága folytán. A magyar lírában, szellemi honkeresése közben, iránytűként talál rá Janus Pannoniusra, annak is honvágyversére; megérinti Balassi hatalmas lénye a költő sírjánál, s a „nagyság iránti áhítat” egyben erős honvágyat is ébreszt benne; Csokonai törékenysége, nő- és természetimádata, valamint frivolsága (a NŐ szentségének dorottyai hangvételű lerombolása) egyszerre hatja át, intarziákat is beültetve, a Csokonai Vitéz Műhelyt, s az átlényegülés hangsúlyos helyen, önmegszólító formában is jelentkezik. Vannak a létösszegzés igényével felépített példakép-csarnokai, amelyeknek rejtettebb, kisebb terjedelmű változata a Zsebemben költők turkálnak: ebbe variált idézet-intarziákat illeszt („fejünk fölött szidolozott nikkelszamovárok röpködtek”, 160). Nagy formátumú kimunkálása a példaképek csarnokának egy panoptikumszerű sorozat, amelyben sokféle művészeti ágban tevékenykedő világnagyságok állítják fel a mércét az öröklétet hozó művészet elé, s akiket legfőképpen a költőre gyakorolt erős érzelmi befolyás fűz össze: Lawrence 0.(livier), John Lennon, akinek cinikus-szentimentális lénye életre szóló nyomot hagy Turcziban – ennyiben is generációjának szenzibilis képviselője –; egy idős görög ismeretlen, aki – Odüsszeuszra emlékeztetvén – Homérosz világát teszi átélhetővé. És legfőképpen a minden lelki rezdülésre érzékeny Pilinszky, akit a neki szentelt versen kívül – Partitúra – olyankor is felidéz (a felidézés itt ismét a szakirodalom szóhasználatát követve nem pontos idézést jelent), amikor eldöntendő a kérdés: blaszfémia-e a költő felé, avagy a legnagyobb áhítat a NŐ felé, ha ezt a hasonlatot mondja rá: „olyan voltál, mint egy ázott plakát”. Minthogy az idézet-variációval Venus Vulgivagát tiszteli meg, hajlok arra a válaszra, hogy a NŐT magasítja fel a Pilinszky-hasonlattal, mivel a Vulgivaga-vers alcíme: Játék és passió (kiem. Sz. E., 59).
Műveltségen alapuló, avantgárd szójátékait lehetetlen
elősorolni, itt elégedjünk meg – éppen a Vulgivaga-vers említése miatt –
eggyel: „a hús hazugságai, / épp ezért önző gesztusok, / Nárcisz a Pszychémben
/ – és fordítva, nemdebár –”, Ungvárnémeti Tóth László Nárcisz-drámáját
freudizálva-posztmodern szójátékkal felhasználva (68). Az Amerikai akció,
e nagy Bódy-poéma egymagában külön elemzést érdemelne, szerkezetének
átgondoltsága, helyenként rímes prózába fordulása (103. old. eleje), egymásra
visszautaló szavai igazi, komoly „hosszúverssé” (hiszen még mindig nincs jobb
szavunk Nagy László és
Magában hordozza Turczi a komorabb, erősebb népköltészeti ízeket (Allegro barbaro, 112), elérzékenyül Chagall kapcsán a Zöld Rabbi alakjának megformálása közben („Megmutatni, milyen is az arc törékeny zöldje, / a moha meghittsége és a könyörgés-zöld” l13).
De mindezeknél az elődöknél mélyebben találta meg magában azt a három alkotót, akik nélkül – amint ezt Kabdebó Lóránt szépen elemezte –, nem ilyen volna Turczi költészete, amilyen: Radnótit, Vas Istvánt és Juhász Ferencet. Az első kettőhöz örökölt sorsközösség és választott világvallás egyaránt köti, Juhászhoz az erőteljes halál-víziók és az utánozhatatlan leleményű nyelvteremtés.
Radnóti és Vas: az új érzékenység hangnemét segítenek megtalálni, Juhász a halálfélelem elleni küzdelmét. Az elődök halálának átélése Janus, Balassi, Csokonai és a többiek – még egy indigó-modulációval gazdagítja a több szinten létezés érzetét: elődeink halála – műveik révén nyomot hagyott bennünk, s e halál-lenyomatokkal élünk s halunk majd magunk is, újabb lenyomatokat létrehozva az utókor számára. Az érzékenyen megválasztott példaképek segítségével megtalált hang – saját. Nem másolat, nem utánérzés. Az eleve benne meglévő fölerősítése a történelmi vándorúton.
Turczi költészetében jól körülhatárolható terület a szexualitás, az erotika, külön kötetben meg is jelentette különféle múzsáihoz szóló verseit (A nők és a költészet, 1989). A kötet az ösztönélet és az érzéki élet alakulásának krónikája, tudatos ellenpontként kemény logikával szerkesztve: az ontogenetikus fejlődésnek a filogenezist követő fázisait különíti el az egymástól jellemükben-jellegükben lényegileg különböző nők szerint.
A kötet csúcspontja – az ösztönélet felnőtté érése, a felelős férfi beérett szerelme. Bejárván az ösztön csapdáit, a szerelem ösztönből érzelemmé nemesül. Turczi – ösztönlényből érzékeny lénnyé válik.
Új (?) szenzibilitás
Az önmegismerés időutazásának során a tudatban eleve meglévő ideák megerősítést nyernek, kitisztulnak, megfogalmazódik az idő- és térbeli utazás célja és eredménye: eléri az ember által elérhető legmagasabb létminőséget, az örök szépséget létrehozó alkotást. Megszilárdult eszmékkel, küldetéstudattal – a tudatállapotok legmagasabb szintjén – utat engedhet legmagasabb rendű érzelmeinek.
A 20. századi költészet teljes spektrumából merítő költő életműve lényeges korszakaiban vagy csak egyes művekben mutat fel olyan sajátságokat, amelyek a formakísérletek, szójátékok, generatív betűépítkezések lehetőségeit próbálgatják, ezért néhány kritikusa a posztmodern hatásokat túlértékeli és inkább kísérletező, újat teremteni akaró intellektusnak értékeli, hozzátéve, hogy „Turczi nem érzékeny költő”.
Intellektus és szenzibilitás sosem zárták ki egymást, erre a legjobb bizonyítékok éppen a Kabdebó által is elődöknek mondott Radnóti és Vas István. (De említhetnénk más, Turczi által preferált szerzőket, mint Pilinszky, Juhász, John Lennon.) Turczi intellektuális alkat, intellektuális költő. Sajátos ontogenezise során mintha előbb pattant volna ki, teljes fegyverzetében, fejéből az Értelem, mint a személyiség másik meghatározója, az érzelem terrénuma. Vagy talán a dezilluzionált, deszenzibilizált korszak hatására, az eleve meglévő érzelmeket elavultnak, korszerűtlennek tartva, rejtegetni kényszerült, hogy megfeleljen a cinikus intellektuel-image-nak. A kötetet kezdő, József Attila beköszöntőihez hasonlóan hetyke című és stílusú Önző vers árulkodik a tudatos rejtekezésről:
önző vagyok és kiismerhetetlen
önzésem a történelem csiszolatlanabbik fele
...
mi ez, kérdezik, ars poetica?
csak semmi töredelmes vallomás
vérző hazafi vagy keserű látomás!
…
(9)
Eddig a hetykeség. S a vers végen az árulkodó szavak:
ha néha rámköszönnek az angyalok
ha megérintenek az idő szélütései
biccentésem mögött alig látszik
belőlem valami
(Kiem. Sz. E., 9)
Egy „történelmi” borotválkozás közben megjelenítődik a rejtőzés egyik módja: „a fájdalom fegyelmez / – bőrmaszk” (kiem. Sz. E., 15). „Még hogy pokerface” mondta Petri az utolsó versében hozzátéve: „Pókerfasz valék.” (Már reggel van.) Intellektus, cinizmus és érzelmesség: mindhárom Petri sajátsága is. A cinikus hetykeség és a rejtett szenzibilitás kettőssége az egész életművön végigvonul, változó intenzitásban: az életmű első felében a rejtekezés, a második felében a letisztult vallomásosság a domináns. Az életmű közepe táján születhetnek ezért az oximoronos szóösszetételek: „GYÖNYÖRSZENNY” – mondja élete talán legnagyobb szexuális élményének, Venus Vulgivagának (68). Az elhallgatás (stilisztikai nevén: aposziopézis) is a rejtekezés egyik fajtája: az őrjöngő vágy tárgyáról csak ennyit mond: „Ezt a nőt nagyon.” (218) Jellemző az állandó önkorrekció: „Emlékszem, / most kimondtam / a leggyűlöltebb szót, / mit evilági életem tövében / mélyen elásva tartok.” (kiem. Sz. E., 62) A rejtekezésnek talán legjellemzőbben 20. század végi eszköze a kakofemizmus, mellyel legszentebb érzéseinket a legalacsonyabb stilisztikai szintre leszállítva, magunkat becsmérelhetjük. A kakofemizmus eszközei az alantas szavak (genus humile: „felém nyújtotta/maradék vodkáját / és ennyit mondott: / ‘Kefélhetnénk egyet.’”, 68) és – különösképpen – a cinikus gesztussal kívülről odarángatott pszeudo-szakszavak: „Bocsánatos bűnnek számító / vulvarizmusom, / régi, olthatatlan szenvedély- / még boldogult suhanckoromból, / amikor ‘grátisz’ / tiltott csodákat tettem / gimnáziumi nagyszünetekben …” (75)
Az érzelem rejtése az egyes szám harmadik személyű elbeszélésmód, a rejtés felszámolása az érzelem felszabadításával kimondott, második személyű ‘te’:
már megint kifogott rajtam –
már megint kifogtál rajtam
– csúsztam utánad, kúsztam ... (70)
És vajon ki tudná pontosan meghatározni, hogy a cinizmus vagy a nosztalgikus vágy az erősebb a slágerparódiaként, filmbetétdalként ható rövidke versben, s főként a lezárásban:
Ebben a dalban annyi a romantika.
Kéz a kézben, szerelmes suttogások,
két száj csókban olvad össze,
lehúnyt szempillák mögött
meleg radiátor, pezsgős vacsora,
gyertyafény és franciaágy.
Lehántott kérgű éjszakát himbál a hold.
Ez a dal nem rólam szól. (42)
A szerelmi érzés rejtése-kakofemizálása mellett az intellektus szabadságát, egyéni megnyilvánulásait, az értelmes tettben való hitvallását is rejteni kell egy olyan korban, amely nem kedvez semmiféle meggyőződésnek.
A múlt fiatalság, tűnt közös idők társaira Turczi támad rá dühödten, mert érték-maradékából is ki akarják forgatni – rejtőzködő alkatához illően az ideák melletti nyílt színvallás helyett az ideák gyilkosaira támadó indulat szól: „...zsebemben költők turkálnak. / nincs bennük semmi könyörület. / számonkérik rajtam / múltjukat eltűnésemet nálam keresik ifjúságukat / az elporladt verseket mindent ami egykor közös volt/ mindent amiről azt hittük közös és megmásíthatatlan. / nincs bennetek semmi könyörület. kiforgattok megmaradt / szavaimból is” (161)
Ennek a költőnek fontos „minden, ami egykor közös volt”, ennek felismerésétől hite megerősödik, intellektusa igazolást nyer – érzelmeit kezdi szabadon engedni. A felszabadult intellektusú felnőtt érzelmi élete is eloldódik a gátlások alól: megtisztul a pusztán ösztönindulatoktól, megtisztul a rejtekezés számtalan szerepjátszásától. E szabadság eléréséhez egyenlő rangú, intellektusú, érzelmeiben szabad és erős partner kell. Az első igazi, nagy szerelmes versei, az Anna-versek megint csak TEREMTÉSRŐL beszélnek: a szerelmes nő jellemet formáló, teremtő erejéről, amellyel egyrészt megteremti a szerelemre éretté nevelt férfit, másrészt önmagából is azt az erős egyéniséget, akinek léte ezentúl meghatározó:
lekapartad minden hiúságomat
kitakartad az indulataimat
feldúltad hím-nyugalmamat
elhitetted velem hogy létezel (48)
– mondja Annának (míg Vulgivaga még ezt vághatta a fejéhez: „hímsoviniszta disznó!” 64).
Másutt, még tovább fejlesztve a teremtés-gondolatot:
Mindinkább az vagyok, amivé tettél,
s amivé, végtére is, hagytam magam.
...
Lám, hű kísérőd lettem, és mindinkább az vagyok. (115)
S az elválaszthatatlanság megvallásának visszafogott pátoszával:
Ha TE útrakelsz
ki lélegzik majd helyettem (143)
Visszahelyezi méltó helyére a korábban száműzött emlékezetet, amikor visszamenőleg – emlékezve – magasztosít fel, a verscímmel is Imának tisztelve, egy pillanatot:
Áldom azt a téli éjszakát, mikor
megkoccantak a fogaid és
bebocsátást kértél hozzám (57)
Az érzékenység – ha valóban az – nemcsak saját érzésvilágunkra reagál, hanem minden, a külvilágból jövő hatásra. Ezáltal válik az igazi humanizmus előfeltételévé és kísérőjévé. A költőt nem nevezhetném sem érzékenynek, sem humanistának, ha nem motiválná versírásra egy apró, mindennapos utcai jelenet. A Civiliter mortuus egy hajléktalan halála a novemberi kispadon: „a férfi / egyre mozdulatlanabb /olvasás közben érte a szívroham / pár tétova oldalpillantás tanácstalan arcok / szánalom vagy csak üres kíváncsiság...” (144)
A megtalált hang: a szenzibilitás hangja, amit ma szokásos (Hegyi Lóránt tanulmányainak nyomán) új érzékenységnek nevezni. Nem szeretem az irányzatok nevei elé tett új-, neo-, poszt- és egyéb módosítószócskákat. Mihez képest új vagy késői valami? Nem volt-e folyamatos az érzékeny hang a költészetben? Volt-e valaha olyan erős korstílus, amely teljesen elnyomta volna az érzékenység hangját? Nem hiszem. Csak a teoretikusok ízlése változik. Hol az érzékenység az etalon, hol a Neue Sachlichkeit, hol a „személyiség kiüresítése” stb. A költők írnak – úgy, ahogyan azt a legjobbnak érzik. Turczi érzékenysége megszólalása pillanatától létezett, csak hol elfedte valami kamaszos szemérmesség, hol frivolizálta valami fiatalos hetykeség, de a költő, ha szabad műszaki terminussal élnem, „alapjáraton” érzékeny. Miként választott példaképei: Radnóti, Vas, Pilinszky, Juhász.
A megtalált öröklét
A TEREMTÉS, a Teremtő – örök. A művészi alkotás – teremtés. Az alkotó mégsem örökkévaló, csupán a műve és még valami. A folytonosság, a művészi alkotások végeérhetetlen folyamata. Ám nemcsak művészi alkotásra képes az ember: képes önmagát újrateremteni. A filogenezis folytonossága is az öröklét egy fajtája. Turczi – megtalált érzékenységével és magasrendű intellektusával – érzi és tudja ezt. A szerelmében szabad férfi a teremtésben is szabad. Egyetlen testamentumot írt, abban rögzíti a legfőbb hittételt. A KI VAGY? kérdés mindig akkor hangzik el Turczinál, amikor tudja előre a választ: Az vagyok, aki van.
Azt mondják nem vagyok szabad
hol az alkotó akarat
...
combjaid közé vágyom oda temess
a sötétbe hogy lássalak hívjalak
ha kevés lesz a hang-mögötti pillanat
hit ez: szavakba öltözött életem
Mondd KI VAGY?
de elég a szóból
Alkossunk embert
(Kiem. Sz.E., 19)
S amint folytatódni kíván egy utódban, szorosabban kapcsolódik az őt világra hozóhoz is:
virágváza-ölű törékeny anyám
maradtam egyetlen fiad
– s az összetartozásnak egy tér-időbe helyezett indigó-képét is megfaragja:
éjszakák kelyhében fogant méltóságom
adta vissza akkor
ez a sápadt-gyönyörű
ARC-MEDALION (84)
A megszületett gyermek – bármily banálisan hangzik is – a jövő. Ennek új (?) szenzibilitással való megélése arra indítja Turczit, hogy így szabja meg költészetének további irányát:
Magamról többé már semmit.
... Ima és emlékezés.
Fiamnak mesélek régvolt történetet. (237)
Ezzel a verssel kezdi az évet körbejáró ciklusát – ismét fontossá válik az idő, s körforgása múlt és a jövő: a régvolt történetet az utódnak kell továbbadni. Annak az utódnak, akihez a kötet egyik legszebb – már leplezetlen – vallomása szól:
Irom: téged adott ez a tél,
ezerkilencszáznyolcvanhét decembere,
...
/három év kellett, hogy leírhassam
ezeket a sorokat; milyen otromba dolog
az elérzékenyülés, mégis:/
szemhunyásnyira a játékos végtelentől,
megértettük,
lehet egy kacaj is himnusztöredék –---
Fiam. Kisfiam. (180)
A folytatódás-megszűnés kérlelhetetlen szigorának megélése segít elviselni a dialektika egyik alaptételét (és itt értjük meg igazán, miért fontos Turczinak Hegel):
maradandóvá mégis az elmúlás teszi a létet
(86)
A folytatás és az alkotás: a lét legfontosabb, tehát legszebb jelenségei. Amiként Vas István, Turczi házioltárának egyik szentje fogalmazta, s amiként Turczi – folytatván a gondolatot – beleidézi versébe, amely az emlékezéstől, az idézet szépségétől és a szeretet humanizmusától lesz SZÉP:
„Itt győzni fog minden enyészeten a szépség.”
Itthagyott soraid mormoltam egyre
a kelenföldi, lucskos kobalt-éjben.
Neked legalább ott volt Szentendre:
egy tál tél. (158)
„Itt győzni fog minden enyészeten a szépség.”
(Excursus 2001. szeptember 11-re)
A belépő 2l. század hatalmas, új minőségű apokalipszisa közben (Apokalipszis, most) a költő nagy feladattal vívódik: a magyar líra tíz legnagyobb versét kell kiválasztania, a választást indokolnia, a verseket interpretálnia. Az emelkedett feladattal való vajúdás közben a CNN folyamatos katasztrófafilmjei futnak, elképzelhetetlen pusztításról tudósítanak. Apokalipszis és alkotás kettős szorításában él a költő. Vas István sorai segítenek átlendülni a megrázkódtatáson, azok a sorok, amiket a halálára írt versben idézett és folytatott. Csak ez segít hinni a folytatódásban, a nem másodlagos, teremtő létben. A nyugtalan holdvándor az alkotásban találta meg vándorlása-honkeresése célját és értelmét.
Turczi István: Hívásra szól a csönd. NORAN, 2004