A 17. szám szerzői

2007. ápr. – jún.

 

vers

Baán Tibor, Batári Gábor,

Bíró József, Birtalan Ferenc,

Ébert Tibor, Gyimesi László,

Kalász Márton, Lászlóffy Csaba,

Mezei András, Nyírfalvi Károly,

Oláh András, Szauer Ágoston,

P. Papp Zoltán    

 

széppróza

Hedry Mária, Szepes Erika

 

esszé

Kicsi Sándor András, Koppány Zsolt,

Magén István, B. Juhász Erzsébet,

Pomogáts Béla

 

világirodalom

Giovanni Pascoli versei Baranyi Ferenc fordításában

 

képzőművészet

Csőregh Éva festőművész

 

 

****************************************

 

 

 

Mezei András

 

Képzet

 

Valahol megáll valaki.

Senkit nem lát és továbbsiet,

míg megkerüli miattad újra,

meg újra a mindenséget.

 

 

 

Félelem

 

Mert, bizony les, ma is, mint régen lesett

a lakó az ajtó mögött: ki kopog? Mi arc

takarja el a rejtett szándékot? – Kiben

mi fészkel? – ha a postás zsivány. Mit

igazolhat a szó, az igazolvány, ha kormánya

nevében csal a csaló? – A megriadt polgár

villanyt kattintgat szobáról szobára:

Itthon vagyok! –

A szomszédban roló nyiszog,

mintha patkány futkosna. Figyelme

képernyőjére tapad, hol mindig akad ki

billentyűk fölé hajolva, virtuóz ujjainak

futamaira támaszkodva tótágast lebeg, mert

már nem fordítja meg benne a képet az agy.

A zongoristát a hamis fény súlytalanítja.

A mélyből ragyogó csillár óriáskristálya fölött

a kapucsöngő üresen kattog.

 

 

 

 

Piac

 

Az eladhatatlan termék

te magad vagy: a kormányzati

mellék-memóriába töppedt érték,

mit a halál ad, ha egy-egy nyugdíj

a gyászban akad el. Hallgass.

A költségvetés is hálás, ha

kézujjaid közt lisztként peregsz,

ha szellemedet az űr kvark-viharaiba

ágaztatja a hűtlen matéria.

 

 

 

Parkban

 

Kit a gyógyszerkassza

magára hagyott öregségére,

a parkban fekvőhelyet lel

térítésmentesen. Alig biggyen le

jaj a szájszegleten:

még mennyi lélegzetet

takaríthat meg, ha a szív egy-­

egy üteme kihagy…

 

 

 

Kései zsoltár

 

Hulló csontjaimba be van kódolva

a Te emlékezeted. Alvó sejtjeim őrizik

tekinteted.

Ijedt sejtjeimben a halál hálaéneket tárol.

Néma lant hever, s megpendül fekvőhelyemen.

 

 


Szepes Erika

 

Valahányszor rám néz

 

Mind ordítottak, a hangok szavakká össze nem tapadva cikáztak ide-oda a fejünk fölött, célba egyik sem ért, válasz egyikre sem érkezett. Ordítottak, hát hogyne ordítottak volna, ha közel tíz nyelv polifóniája harsogott, angol, német, francia, ivrit, cseh, szlovák, orosz, magyar. Végignézek rajtuk: ők az én soknyelvű és sokhazájú családom. Többjüket mind ez ideig nem ismertem, idelátogatásukat legalább annyira akadályozta a negyedszázados félelem, mint a vasfüggöny: akkor mentek el Európából, amikor Európa éppen nem az volt, aminek szimbólumaként tartjuk számon, a civilizáció bölcsőjének, Európa akkor a civilizáció temetője volt. Családom általam nem ismert tagjai a menekülő népvándorlással minden addigi diaszpórát felülmúló szétszóratásba jutottak.

Az ötlet apámé volt: minthogy ő nem tud utazni, rendezzünk egy összcsaládi találkozót nálunk, Budapesten. Ide már mindenkit beengednek, ha meghívólevéllel is, ha a Külföldieket Ellenőrző Országos Kirendeltségnél kötelező bejelentkezéssel is, de lehet jönni, béke van, viszonylagos jólét van, a találkozót kora nyárra tervezzük, akkor napsütés is lesz, szép idő is, gyertek, gyertek mindannyian.

És jöttek: boldogan és szorongva, mert most megmérettetik, ki mennyit öregedett, ki milyen házastársat választott, milyenek lettek a gyerekeik, hogy élnek választott hazájukban, megérte-e kimenni; mindenki kíváncsi volt, de nem tudta kivárni a másik válaszát, már mondta a magáét, egyre hangosabb és zaklatottabb lett az ordítás, s csak időnként szakadt meg, ha valaki elsírta magát.

Az első közös ebéd nálunk volt, nem fértünk ugyan el ennyien a hatszemélyes ebédlőasztal körül, bár két végén kihúzható s így valamennyire hosszabbítható volt, nem lehetett szertartásosan megteríteni, de hát ki figyelt oda a tálalásra? Damaszt? Ezüst? Porcelán? Nem volt, nem is hiányzott. Anyai nagyanyám, akivel együtt éltünk, fénykorában remek szakácsnő volt, frissen nyugdíjba került anyám pedig helyet követelt magának a konyhában. A hétköznapokon sokszor ütköztek, ízlésük és egészségi szempontjaik merőben különböztek, de most közös összefogással igyekeztek kielégíteni a közel negyven ember levélben már előre elküldött kívánságait.

Csak még egyszer ehetnék bejglit! – írta már levélben, de a helyszínen, akcentussal el is sóhajtotta sosem látott unokabátyám, aki Szlovákiából katonaszökevényként, hosszas hányódás után kötött ki New Yersey-ben. Haláláig nem léphetett Csehszlovákia földjére. És nagyanyám – az ő nagynénje – kockás kötényt kötve, ősz haja alatt a konyhamelegtől és az izgalomtól egyaránt lángoló arccal, hatalmas tepsikben fuvarozta be a konyhából a diós és mákos bejglik farakásként egymásra halmozott tekercseit.

Magduskám, tudod még, mi az a hortobágyi palacsinta? Mert én húsz éve forgatom a számban az ízét, de hát nálunk odahaza – és itt egy percre megállt, hogy hol is van az az odahaza – még csak hasonló sincs!

És anyám térült-fordult, hozta a házban kölcsönkérhető legnagyobb jénaiban a tejfölös mártásban gőzölgő hortobágyit, aminek töltelékét abból a pörköltből készítette, amire egy másik rokon vágyott – galuskával. Néma ízlelgetés kezdődött: ki-ki összehasonlította az emléket a mostani ízzel, a csöndes áhítat perceit éltük a kóstolás és a nyelés közti időben. Néhány lassan elmorzsolt falat után megtört a csend, a mesélés és meséltetés vágya erősebb volt az ízélménynél. A szoba különféle zugaiból olykor a szégyenlős meghatottság hüppögése hallatszott, előkerültek a mosott-vasalt, kockás, csíkos és egyszínű pamutzsebkendők, mindenütt ételdarabkák, foltok, szalvéták, rúzsfoltos poharak, csak egy kóstolásnyi harapás fogsorát őrző kenyérdarabok, üres palackok.

Na, ezt majd én takaríthatom holnap – gondolatban eltávolodtam a boldog zsivajtól, sosem kedveltem a csődületet.

Késő estére már nagyjából sejtettem, ki kicsoda, kihez milyen nyelven lehet fordulni, kihez kell tolmácsot kérni. A klán tagjainak elvonulása után – szállodában laktak, ennyi embert nem tudtunk elszállásolni – a lakás úgy festett, mintha tűz elől menekülő elefántcsorda rohant volna végig rajta, ormányával útközben még felkapva egy-egy rúd bejglit, vínersniclit, beletúrva a rakott krumpliba. Apám, az ötletgazda, belátta: a család nőtagjaira elvégezhetetlen feladat hárul, nagylelkűen felajánlotta hát, hogy másnap menjünk ki a Margitszigetre – akkor még csak a Nagyszálló volt ott – ebédelni, a költségeket ő állja. Rögtön aznap este hat darab nyolcszemélyes asztalt foglalt le előre, azzal a kéréssel, hogy tolják össze őket egy hosszú asztallá.

Nekem csudamód tetszett – a mosogatás elmaradásán túl – az éttermi ebéd gondolata, és ráadásul nem menüt ettünk, hanem ŕ la carte lehetett rendelni, így messze kerülhettem azokat az ételeket, amik miatt a külföldi rokonok jöttek: a halászlét, a túrós csuszát, a gulyáslevest, a csirkepaprikást, a lecsós marhasültet, a hagymás cigánypecsenyét és a többi hungarikumot, amit mindig is utáltam, különösen amióta állandó harcban álltam a kilókkal és a kalóriákkal. Míg a többiek az aranyló karikás Újházy-tyúkhúslevest, a petrezselyemmel meghintett májgombóclevest szürcsölgették, én unottan döfködtem szívószálammal a pohárban felfelé igyekvő buborékokat, mert akkortájt még nem hódított a szénsavmentes ásványvíz divatja, csak a szódásüvegből fröccsentéssel kimért erősen csípős nedűt lehetett kapni. A bámulatos mennyiségben és találékonysággal feldíszített ételek fogyasztása közben persze megint nem lehetett beszélgetni, fényképeket ugyan adtak közre, de képtelenség volt kitalálni, melyik meztelen popsi kinek a gyerekéé, netán unokájáé.

Még volt néhány nap hátra, apám taktikát változtatott: a szorosan összetartozó kis családokat külön-külön hívta meg a lakásunkba, kávé melletti beszélgetésre. Elsőként az ő családjának csekély számú, megmaradt tagjai közül a hozzánk mindössze kettesben ellátogató unokafivéreit láttuk vendégül, ők Prágában éltek. Különös becenevüket hamar megtanultam és kóstolgattam: Jenda és Honza, Honza és Jenda. Jenda orvosprofesszor volt, Honza műszerészsegéd. A kettejük szakmája közti nagy különbségnek nem neveltetésük vagy iskoláztatásuk, s főként nem intelligenciájuk más-más szintje volt az oka, hanem a Csehszlovákiát is elért koncepciós perek, amelyek egyikében mindkét testvér vád alá került, minthogy a világháborúban emigránsként az angol légelhárítás tisztjei voltak, nagy kitüntetésekkel tértek haza, amelyekre otthon még rádupláztak. Emiatt azután, amikor Anglia szövetségesből ellenséggé vált, mindkettőt kémkedéssel gyanúsították és lecsukták. Jendát a vizsgálati fogság után kiengedték, Honza öt évet ült, miközben három kisgyerekét egyedül nevelő felesége rákos lett. Nem sokkal élte túl Honza szabadulását. A beteg asszonyon az egyébként szintén három gyermeket nevelő Jendáék segítettek, akik ily módon hat gyereket gondoztak. Honzát szabadulása után saját gyerekei nem ismerték meg. Amikor a Nagy Találkozó létrejött, már szabadlábon volt ugyan, de értelmiségiként soha többet nem helyezkedhetett el, és a pártba sem vették vissza. – Megkönnyítették a dolgomat, nem kellett kilépnem – mondta őszintén, egyáltalán nem cinikusan Honza, s közben rendkívül férfias, metszett arca még elszántabb lett. Megőszült a börtönben, míg az idősebb Jenda, ha kopaszodva is, de fekete maradt. A gének kifürkészhetetlen játéka következtében én Jenda középső fiára, Milánra hasonlítottam (kölcsönösen vonzódtunk is egymáshoz, szép, hullámos szőke hajú, vakítóan fehér bőrű srác volt, ma kuglikopasz orvosprofesszor Svédországban); az öcsém a megtévesztésig Honza legkisebb fiára, Vlágyára, akinek neve is az én öcsém nevének cseh változata volt, fekete hajú, sötét bőrű sármos csirkefogó mindkettő.

Apámnak élt még egy unokatestvére Londonban, egy az USA-ban, de ők nem jöhettek el. Így több rokona nem lévén a találkozón, anyám családja következett. Két édes-unokatestvére érkezett, két testvér: az Amerikában élő Victor és az Izraelt otthonául választó Juci. Mindketten hozták házastársaikat is, Victor egy Charlotte nevű, nála jóval idősebb pszichiáternőt, aki a korosodó amerikai hölgyek tipikus szériadarabja volt: vörösesszőkére festett haj, a kitépett szemöldök helyén egy fekete ceruzával húzott vonal, hatalmas, vörösre rúzsozott száj, amin a lekopott, lecsókolt, leevett festéket állandóan, mindenki szeme láttára, egy púderes doboz tükrének segítségével pótolta, valami émelyítően erős parfüm. – Givenchy – mondta hanyag eleganciával, mikor mi itthon csak a 4711-et meg a Krasznaja Moszkvát ismertük; megvallom, ez az előkelő nevű illat egy szemernyivel sem volt diszkrétebb ama szovjethoni társánál. A szériadarabhoz tartozott még egy feszes, hófehér nadrág, egy aranyszínű tűsarkú cipő, egy szédületesen tarka hímzett, puffos ujjú matyóblúz, – az amerikai magyar klubban viselem – mondta, ötszáz kiló hús, ebből négyszáz a feneke. Minden ebéd után tíz percre lefeküdt. – Nekem nem kell több, én ennyi idő alatt is tökéletesen relaxálom magamat – ezt nem értettem, de amikor engem is analizálni kezdett, hogy azért van övsömöröm, mert rossz pszichés állapotban vagyok – érettségi, több országos pályázati díj és egy öngyilkos szerelem volt az év mérlege –, legyengült az immunrendszerem, ezért támadott az övsömör, de ő majd hipnotizál, és akkor meggyógyulok – úgy döntöttem, hogy inkább a valódi rokonommal, Victorral törődöm. Róla egyébként is voltak információim, ha nem is a személyéről, még fényképet se láttam róla, de ő volt az a titokzatos jótevő, aki az októberi sajnálatos események után IKKA-csomagokkal látta el nagyanyámat, az ő nagynénjét. Ezek a csomagok szinte a mesék világából érkeztek, oly misztikusak és felfoghatatlan eredetűek voltak. Csak egyetlen, erre a célra rendelt helyen lehetett őket átvenni, csak személyesen, személyi igazolvánnyal, és a személyes átvevőt maximum egy fő kísérhette. Engem oly mértékben izgatott a csomagok transzcendens jellege, az átvevőhely szinte alvilági, börtönszerű kiképzése (sűrű vasrácsok között, páncélajtókon kellett keresztülmenni, majd egy sötét, dohos szobában kellett hosszan várakozni), hogy nagy könyörgésre mindig én voltam a maximum egy fő. A sötét odúban a sok felbontott, majd egyendobozba visszacsomagolt, politikailag gyanús göngyöleg közül kiválasztották azt, amelyikre nagyanyám neve volt, nem éppen kalligrafikus, egyenbetűkkel feliratozva.

Hazatérés után azonnal elkezdtük a boncolást. A sötétbarna dobozos Cadbury Drinking Cacao nem tudott izgatni, az akkor nálunk még ismeretlen Nescaffé sem, de reménykedve túrtam a ruhaneműk és elegyes darabok közé, van-e ott nekem valami. Ha csak nylonharisnya volt, szidtam az USA-t, ha pálmafás nyakkendő, amit apám természetesen soha nem viselt, szidtam a hülye Victort, és kiakasztottuk az ablakba időjárásjelzőnek (Karinthy madzagbarométeréről vettük az ötletet), ha öltözős-vetkőzős meztelen nővel dekorált golyóstoll, szidtam az egész férfinemet. A legjobban akkor jártam, ha Victor előbb levélben megkérdezte, mit küldjön, és én olyan zenei kuriózumokat kértem, amik nálunk még a Zeneakadémia lemeztárában sem voltak meg, reakciós származásuk okán. Így lettem birtokosa sok reakciós műnek: a háború elől az USA-ba emigrált Schönberg bűbájos Pierrot Lunaire-jének, az önvallomásos Mózes és Áronnak, a már a tízes évektől Párizsban, majd az USA-ban letelepedett Sztravinszkij barbár Les Sacres du Printemps-jának, a hazájában meghurcolt, megrágalmazott Prokofjev Eizenstein filmjével kongeniális Alekszandr Nyevszkij-kísérőzenéjének, a Juillard-vonósnégyes néhány felvételének. Ma már nem is emlékszem mindenre, mert a bakelitlemezek lejátszására használt lemezjátszónkon két-három éves kisfiam a centrifugális erő hatását vizsgálta: a forgókorongra ráhelyezte kedvenc barna maciját, beindította a lengőkart, és hangosan kacagott, valahányszor a maci lerepült. Ezt mindaddig ismételte, amíg végérvényesen elrontotta a lemezjátszót, és azóta nem használunk bakelitlemezt.

Victor okos volt, sovány, halk, szemüveges, hiányzott belőle mindaz, ami Charlotte-ot túladagolásban ellenszenvessé tette.

Miért vetted el? – kérdeztem olyan pofátlanul, amilyen arcátlan csak egy kamasz tud lenni, s amire visszaemlékezve csodálkozom, hogy ezután még szóba állt velem.

Ő Prágából szökött, én Pozsonyból, magányosak voltunk – Victor csak ennyit mondott. Nem tértünk rá vissza soha többé. Hiába volt ő a fiatalabb, Charlotte csillapíthatatlan étvágya előbb emésztette el őt: hosszú évekkel korábban halt meg.

Húga, Juci, férjével, a nála sokkal idősebb Elóval (Elemért becézték így) Tel-Avivban ismerkedett meg, szintén a kivándorlás után. Ők is mindketten teljesen egyedül voltak, hát együtt maradtak. Két lányuk született, akiket erre a beszélgetésre nem hoztak el. Victor és Juci, a hajdan elválaszthatatlan testvérek, 1944 óta most látták egymást először. Az első szembesülés olyan volt, mintha a Balaton jegén egymás felé közelítenének, már karnyújtásnyira vannak, amikor egy rianás hirtelen elvágja őket egymástól. Victor és Juci álltak a mi szobánk jégtábláján, némán, szemben, amikor betört a kettejük közti magasfeszültségű térbe öcsém, valami közösen aláírandó képeslappal, a távol maradtaknak, és akkor harsant a rianás. Megdermedtek, eltávolodtak. Nem tudtak megszólalni, csak néztek és sírtak. Apám intett, hogy hagyjuk magukra őket. Csendben kimentünk a szobából, és órákon át vártuk, mikor hívnak vissza. Már besötétedett, langyos hullámokban áradt be a szobába a párás, nyári meleg, amikor végre előjöttek, ronggyá ázott arccal. Elveszített gyermekkorukat, szüleiket, otthonukat igyekeztek apró mozaikokból összerakni. Édesanyjuk, anyám nagynénje, Hédi néni, a maga szelídségével, szeretetteljes odafordulásával, segítőkészségével, egész csöndes emberségével hatalmas egyéniség lehetett. Anyám mindig a legnagyobb meghatottsággal beszélt róla. Mutatta, hogy kapott Hédi nénitől egy világoskék, kis virágos selyem hálóinget, az elején sűrű, finom, apró pliszírozással, kelengyébe. Olyan szépnek találta, hogy nem merte viselni, nehogy a kézi pliszírozásnak baja essék. Amikor én mentem férjhez, anyám továbbadta az ereklyét. Én sem húztam soha magamra, a kék hálóing érintetlenül élte túl a háborút, a bujkálásokat, a költözködéseket, több generációt. Hédi nénit Auschwitzban elégették. Amikor anyám meghalt, kívánsága szerint elhamvasztattuk, mint apámat, az urnája a mellette megvásárolt helyre került, nevét a közös márványtáblára vésték.

Akarja még látni? – kérdezték az orvosok, amikor sürgős hívásra, a hatalmas hóesésben az utolsó pillanatban estem be a kórházba. Anyám már órák óta eszméletlen volt, az utolsó korty levegő után kapkodott. Nem ismert volna meg. Nem akartam látni, nem azt az arcot akartam magammal vinni.

Tessék majd holnap ruhát behozni – figyelmeztetett az egyik nővér.

Miért – kérdeztem –, hát nem hamvasztják?

De igen – mondta a nővér –, de kell a ruha az öltöztetőasszonyoknak.

Talán ott szállt még felettünk anyám utolsó lehelete, talán utolsó szava kereste még meghallgatóját, amikor az érzéketlen, durva koreográfia visszarántott nem is a földre, hanem valami alantas, ember alatti világba.

Igenis – mondtam elszántan, és pontosan tudtam, mit kell tennem. Másnap bevittem a kórházba Hédi néni világoskék, kis virágos, pliszírozott hálóingét meg anyám legszebb, ünneplő kosztümjét.

Ezt feltétlenül adják rá – nyújtottam oda a hálóinget a „Gondoskodó Kezek Temetkezési Vállalat” alkalmazottjának. – A kosztümöt elviheti az öltöztetőnő.

Éppen ötvenöt éve Hédi néni vált füstté, most utána szállt anyám a kék selyemhálóingben.

Victor és Juci, kezükben azokkal a fényképekkel, amelyeket apám őrzött szüleikről, nem tudtak elválni egymástól. Másnap mesélték, hogy először Victor kísérte Jucit a szállásukra, onnan Juci Victort a Gellértbe, és ezt addig ismételgették, amíg éjjel nem lett. Amikor még este tőlünk búcsút vettek, Juci engedélyt kért apámtól, hogy másnap elhozhassa a barátnőjét, aki velük jött Tel-Avivból, és szeretne apámmal találkozni. Apám – addig ilyet talán még nem is láttam – mintha megijedt volna, de hamar magához tért.

Bárkit szívesen látok, akit te hozol – mondta igazán szívélyesen, csak amikor már a testvérek eltávoztak, kérdezte halkan önmagától: – Mit akarhat tőlem egy idegen, tel-avivi nő?

A természet empátiáját már sokszor tapasztaltam, gondolom, más is, mert a világlíra jó részében együtt sírnak a fák a bánatos emberrel, együtt szaladnak a bárányfelhők a réten boldogan futkározó szerelmesekkel. Arra már kevésbé figyeltem oda, hogy a természet tud előre jelezni is, hiszen a jelzést csak akkor észleljük, ha már beteljesült. Ilyen előrejelzésnek látom most, az idő távolából azt a nyári vihart, ami sötét fellegekkel és erős szélviharral közeledett, majd hatalmas cseppekben szakadt az eső, és fenyegetően kopogtak a cseresznye nagyságú jégdarabok is. Akár egy vészhozó fekete varjú csőrének kopogása is lehetett. Akkor nem erre figyeltem, csak azon dühöngtem, hogy megint ablakmosás után szakad az eső. De a taxik esőben is járnak, és elhozták hozzánk Jucit, Elót és az ismeretlen látogatót.

Apám dolgozószobájában ült, a hatalmas íróasztal mögött. Minden bútor rá hasonlított, az ő személyiségét öltötte magára: tagbaszakadtak, nehezek, szinte egy tömbből faragottak, mozdíthatatlanok és méltóságteljesen örökkévalók voltak. Pedig nem is ő vette őket, hanem anyai nagyszüleim – ők valóban az örökkévalóságban gondolkodtak vásárlási szokásaikban, merő spórolásból –, apám egyetlen papírkofferral költözött be anyámékhoz. Nehezen állt fel a vendég üdvözlésére, és ebben a lassúságban akkor nemcsak a test nehézkességét éreztem. Mintha félt volna. De kedvesen kezet rázott a hölggyel (kézcsók soha! kispolgári csökevény), hellyel kínálta mindhármukat, és visszazökkent az íróasztal mögé, amely elrejtette beteg lábait, belehelyezkedett a széles, forgatható karosszékbe, amely most mintha óvón vette volna körül.

Rövid és semmitmondó ismerkedés után – a hölgy tornatanárnő volt – a vendég váratlanul megkérdezte: volt-e apámnak lánytestvére. Kimerevített pillanat volt. Mindannyian tisztában voltunk a válasszal, a kérdező is, csak meg akart bizonyosodni.

Van róla fényképe a főorvos úrnak? – akart további bizonyítékokat a hölgy, akit csak most vettem szemügyre: sovány, napbarnított, őszülő fekete hajú, férfiasan öltözködő nő volt, szemüveg, hegyes orr és zárt, keskeny száj. Én nem tudtam semmiféle fényképről, ezért apám határozott elutasítását vártam. Nem az következett. Kinyitotta az íróasztal-erődítmény jobb oldali szekrényét, annak egyik fiókjából egy X-Ray feliratú, mályva, és fekete színű mappából képek kezdtek kihullani. Kettőt megfogott és szó nélkül mutatta a hölgynek.

Igen – mondta a magát különös módon Noëlnek megnevező hölgy. – Ő az.

Mi az, hogy ő az? – kiáltott rá apám, a váratlanságtól elveszítve híres önuralmát. – Honnan ismeri? Mit tud róla?

Noël természetesen fogadta a felindulást, mint akinek része volt már néhány érzelmi kitörésben.

Együtt voltunk Auschwitzban – mondta, mintha azt közölné, hogy együtt nyaraltak, és közben felgyűrte ingujját. A betűk és a számok igazolták.

Nem értem – motyogta magában apám –, nem értem. Hová lett ő és hogy kerül maga ide?

Noël kézbe fogta a csészéjét, amelyben ott gőzölgött anyám erős illatú, karcos feketekávéja. Cukrot tett bele, kavargatni kezdte.

A szüleivel együtt érkezett Magyarországról, én akkor már ott voltam.

És? – suttogta apám.

Elválasztották őt a szüleitől, ahogyan engem is az enyémektől. A csinos, fiatal lányokat elkülönítették, és a láger körülményeihez képest jól tartották: nem vágták le a hajunkat, nem jártunk számozott, csíkos ruhában, hanem a sajátunkban, amiről még ott sem szedhettük le a sárga csillagot, időnként még valami rendeset is kaptunk enni, hogy ne fogyjunk le nagyon.

(Gyanakvás ébredt bennem, a gonosz női ösztön piszkálni kezdett. Ez a csontos, horgas orrú, vékony szájú nő még fiatalon sem lehetett valami csinos. Nemhogy különlegesen szép. De ez csak átsuhanó sejtelem volt.)

És? – jött az újabb sóhaj apám széles mellkasából.

Egy idő után elvittek minket a táborból, marhavagonba zsúfoltak, hosszan zötykölődtünk a vonaton, majd feltereltek minket egy hajóra, aminek a rakományát, ahogy hallottuk, a Németországgal jó kereskedelmi kapcsolatban lévő Törökországba akarták szállítani. Nem értettünk semmit, nem láttunk semmiféle rakományt. Aztán megtudtuk, hogy mi vagyunk a rakomány, és jó pénzért eladtak minket gazdag törököknek, akiknek, ha háremük már nem volt is, de bordélyházakat nagy számban működtettek.

És? Ne apránként adagolja a mérget! – apám már nem volt azonos önmagával. Jó érzékkel fogott gyanút, hogy Noëlnek mintha nem is maga a dermesztő történet lenne a fontos, hanem ő, aki ezt megélte, most elmondja, szinte előadja. Szerepel.

Úton voltunk Törökország felé, és sokat beszélgettünk arról, hogy mi lenne a jobb. Gázba menni Auschwitzban, vagy, ha megalázottan, prostituált létbe kényszerítve is, de élni. Juliska inkább maradt volna a szüleivel, én megpróbáltam örülni az akármilyen minőségű, de valóságos életnek. Talán már a Földközi-tengeren járhattunk, amikor az angol felderítés egy gépe észrevette a német felségjellel haladó hajót, és bombázni kezdte. A hajó égett, recsegett-ropogott, szétesett, pusztulása talán ijesztőbb volt egy épület égésénél, mert ott a vízzel oltani lehet, itt viszont a két fő őselem, a tűz és a víz egyszerre csapott össze fölöttünk, és a szárazföldön életet adó víz számunkra ugyanúgy a halált jelentette. Nem láttunk semmit, sem egymást, se biztos pontot. Én nagy szerencsémre, találtam egy nagyobb darab deszkát, aminek segítségével sokáig-sokáig úsztam – ja, azt nem mondtam, hogy úszóbajnok voltam, Székely Éva riválisa –, és valahol, félholtan, partot értem. Mint kiderült, miután feleszméltem, és emberek vettek körül: Görögországba jutottam. (Odüsszeusz a phaiákok földjén, mindjárt jön Nauszikaá – próbáltam másra gondolni, hogy ne én sírjam el magam először.)

Onnan már, ha lassan is, sokat gyalogolva, néha olyan szekereken, amik alig gurultak, olyan durva volt a talaj, eljutottam Izraelbe. Átvészeltem az angol háborút és azóta Tel-Avivban élek, Juci a legjobb barátnőm.

Apám hosszan hallgatott, közben levonult arcáról a hatalmas felindulás okozta vörösség. Majd csendesen megszólalt:

Sok mindent nem értek. Miért meséli el ezt a felfoghatatlan történetet? Hogy reménykedni kezdjek, hogy ha maga él, élhet a testvérem is? Vagy így akarja tudomásomra hozni biztos halálát? Hogy az „eltűnt” kategóriából a holokauszt biztos áldozatává váljon? Miért akar kiforgatni minket évtizedes, ha nem is megnyugvásunkból, de beletörődésünkből, elhallgatott mindennapi fájdalmainkból? Mi egy másik történetet ismertünk, aszerint Juliska hajóval Dél-Amerikába akart volna utazni, és az a hajó süllyedt el. Ez is teljesen hihetetlen volt, mert hogyan jutott volna ki Auschwitzból egy tengerjáró hajóra? Mikor vált el szüleinktől? És egyáltalán, hogy tudta őket otthagyni?

Talán nem is volt Auschwitzban – töprengett Noël.

(Normális ez? – kérdeztem magamban. Ez volt az első, nyilvánvaló önellentmondása. Hiszen éppen ő kezdte azzal, hogy ott ismerkedett meg Juliskával.)

Apám, mint akit kígyó mart meg, felugrott. – Kicsoda maga és miért jött ide? – ez most már a számonkérés hangja volt.

El akartam mondani maguknak Juliska történetét – felelte Noël, és a szeme sem rezzent.

De hát amit maga elmondott, az valami fantazmagória! – emelkedett megint apámban az indulat. – Ki tudja ezt bizonyítani, ki tudja magát igazolni?

Nincs szükségem igazolásra. Én elmondtam a magam verzióját, ami sokkal hihetőbb, mint a dél-amerikai hajóút. És egyszer végre meg kell tudnia a világnak, mi lett Hebron legszebb leányaival. És hogy ennek a tökéletes pusztulást hozó akciónak is van túlélője.

(Bennem megint a női ösztön mozdult: mikor voltál te Hebron legszebb lánya? – kérdeztem magamban, a horgas orrú, csontos Noëlre pillantva. Most már biztosan éreztem, hogy valamiképpen megmásítja mindazt, amit előad. Igen: ez a jó szó, előad, mintha csak szórakoztatni akarna. Hogy csak rá figyeljünk.)

Apám visszanyerte teljes józanságát, és higgadtan, de nagyon szomorúan mondta:

Feltehetőleg egyik történet sem igaz. A legvalószínűbb számomra az, ami a levelekből derült ki, amiket hazaírtam, és amik visszajöttek „Címzett ismeretlen” felülbélyegzéssel: hármukat együtt vitték el, és ugyanabban a lágerben halhattak meg.

Nem értem, miért jobb magának a biztos halál tudata, mint egy halvány remény az élet fennmaradására?

Nem jobb, csak nem kelti fel a hiábavaló vágyakozást. Meg aztán, ha Juliska életben maradt volna, biztosan keresett volna engem, és megtalált volna ugyanúgy, ahogyan maga. Még hamarabb is. Mi nagyon közel voltunk egymáshoz. És amikor… – apám félbehagyta a mondatot. Hirtelen hátat is fordított Noëlnek, majd lassan nekem is. Noël, mint aki megérezte, hogy a hallgatóságot másutt kell keresnie, tüstént hangnemet váltott.

Nézd meg te is a fényképeket , érdemes, nagyon szép lány volt– fordult kedvesen hozzám.

Most bennem merevedett meg a pillanat. Mintha rólam készült fotók lettek volna, körülbelül annyi idősen, amennyi voltam a Nagy Találkozó idején, frissen az érettségi után. Juliska hihetetlenül olyan volt, mint én. Erősebb, teltebb testalkatú, életében nem lehetett gondja a kilóira, őt is úgy nevelhették, ahogyan apám akart engem: semmi a külcsín, minden a belbecs. Arca kedves, fénylő szemű, mosolygós. Nem feszenghetett a fényképész előtt, mint én, valahányszor arra készültem, hogy szembesülni fogok kelttészta-képemmel és tömlőként duzzadó karjaimmal. Meg mindig látom magamon a fotózás előtti kényszeredettséget. Apám azonnal érzékelte a képeknek rám tett hatását, nem véletlenül nem mutatta meg soha, ki is akarta venni a kezemből, de én erősen szorítottam, sőt szinte követelve kértem, hogy mutasson még. Apám – a vendégre való tekintettel – megadta magát, és elővett mindent, ami Juliskáról maradt.

Hihetetlen, ilyen egyszerűen nem létezik – gondoltam, és apámra bámultam. – Hiszen akkor, valahányszor rám néz, őt is látja! Nem – pontosítottam magam. – Valahányszor rám néz, őt látja.

A jégeső szaporábban verte az ablakot, a rémséges fekete varjú csőre egyre hevesebben kopogtatott, most már belülről, bennem.

Hát hogyne lett volna szigorú, rideg és mogorva velem, aki gyengén sikerült utánzata vagyok a vele együtt nyilván tökéletesre nevelt húgának? Mikor vette észre, hogy hasonlítok rá? Hogy ennyire hasonlítok? Talán ezért szállt szembe mindig a fogyókúráimmal, talán Juliska kiegyensúlyozott teltségét szerette volna rajtam viszontlátni? És nem Audrey Hepburn arányait? És talán elvárta tőlem azt a feltétlen tiszteletet és alázatot, amellyel Juliska viseltetett nagy tekintélyű rabbi apjával szemben?

Ott guggoltam kedvenc helyemen, a könyvszekrény alján, közben Juci, Elo és Noël elmentek, anyám kihordta a mosogatnivalót, apám is kiment, visszajött, nem szólt. A Sors és a jégeső kopogott, kikopogta további utamat, amit – gondoltam kamaszságom minden romantikájával és tragikumával – kettős szerepben járok majd. Másként, rosszul. Hiszen csak az emlék hibátlan. Valahányszor rám néz, tudja, mát régóta tudja, hogy nem vagyok azonos. Én vagyok. Az, aki nem hibátlan.

A Nagy Összcsaládi Találkozóról egyenként vagy párosával távoztak a rokonok. Csendesebben, mint ahogy jöttek, tele nosztalgiával, szorongással, hogy leszünk-e még együtt, ennyien valaha is? Távozásukkal elhaltak a polifónia szólamai, halkult a bábeli kórus, és amit magukkal vittek, és ami nekünk megmaradt, a régóta tudat alá szorított és most mindenkivel megosztott emlékek, szétporladt reményeink, közös halottaink. Egy családtörténet végérvényes felmorzsolódása a diaszpórában.

 

 


Kalász Márton

 

Végnap

 

Alantas inkább; e képződmény s szinte az álom

– mohón halálok pillanatain orgazdálkodhatom.

Jutazsákban a holttest; ringatni hurkolt fék a kézen.

S a köd, hogy így lássuk. Még csak visszavett sikoly sem:

„Nézd meg, vércsík; megálljanak, s ha Wolfi él!”

De már a koldus-gödör nem megközelíthető –

tiltja írásos kardlapunk; ha nem: még valóságosabb.

Kezdő fagyon a félénk visszaút. Hordtunk havat

hajadonfőn, s hajnalokon kékfolt komponálgatós utunk még haza.

De szívszorító, „jó voltam, mon trés chor Pére?”

„Hangzottál, gyermek, csodálatosan”, gyötrőbb válasz sosem.

Távol tébolygó halottkép, temetődíjbeszedők ismét a havon –

mintha üres volna a szemgödrünk. Félkézen silány koponya.

Mint majd évek múlva ezé itt. Alkímiánk – éjszaka; pénzzé most föloldható.

 

 


Baán Tibor

 

Műszak

 

a gépházban siketítő zaj

kékes kisülések

fény- és szagegyveleg

 

tavaszi szellőt

állítunk elő

 

a hatóságilag ellenőrzött

Édenkertben

 

 

 

Határaink

 

Határaink nem élesek

Átterjed vastag üvegeken a láz

Fokozatosan a megvilágosodás

Két homlok közt a levegő

Érzékenyen vibrál

S talán egy másik figyelem

A kapcsolaton kívüli

Lát is közöttük

Pattogni néhány szikrát

Jeleket arra nézve

Viszonyuk merre fordul

Miféle tájak filmjei

Peregnek bennük aztán

Mikor már végképp megszakadt

Közöttük minden kapcsolat

 

 

 

 

Siettem

 

Siettem, hogy elérjem a csatlakozást.

Nem volt időm a kertre. A tiltott fa körül

csavarodó kígyóra, sem Ádámra és Évára akkor.

Csak a képet néztem, mely faladat díszítette.

Csak monológod hangsúlyaira figyeltem.

Micsoda előadás! A naptár mellett gyöngyházgomb:

felgyújtott csillár. Úgy tetszett, az út

jó helyre visz, mert kertek közt kanyargott

és nem volt messze a megálló. Elkísértél.

Nem volt időm a kertre s most mégis

azt hiszem, alaposan megfigyeltem, ahogy

Ádám és Éva a két kamasz egymást

ölelte épp. Kék volt az ég. Valószerűtlen.

Sütött a nap. A mítosz éppen csak elkezdődött.

Puha volt még, alakítható, mint egy elhatározás,

melynek nem látszanak következményei.

Olyan volt, mint szélmozgatta függöny:

könnyű és semmiképpen sem ijesztő.

Finoman áttetsző inkább, pedig a végzet

már akkor lesben állt. Árnyék a fa alatt.

 

Árnyék az útra döntve.

 

 


Ébert Tibor

 

Divertimento rekviem

 

(In memoriam Roger Accart)

 

 

I.

 

a csönd belemarkolt

    a jövőbe

zsinóron lógtak a csillagok

    vak fényei

s én csak vártam bámulva

a nagy varázslatra

tétován türelmesen

 

 

II.

 

elindultam a viharban

egyedül

mert szükségem volt

a szelek démonaira

 

 

III.

 

te drága francia

barátom

liszt bartók ligeti

a magyar muzsika

csodálója

rajongásod köszönöm

hűségedet

láthatatlan könnyeknek

kottavonalain

a véráztatta föld

danse macabre-ja

    pulzál

elakad az emlékezet

   

 

 

IV.

 

itt ültél

és szemben a hegyen

budán és mindenütt

vagy voltál és leszel

mint a felhők kontúrja

alkonyatkor és reggelen

valamit hordoz

belőled ez a táj

pedig messze

tengerek közelsége érint

néma fövenyek

magánhangzóinak

suttogása számadásról

vánszorog a megidézés

 

 

V.

 

emlékezem

amikor az ardeche-i

    úton

a psalmus hungaricus

zsoltárát halgattuk

„mikoron dávid

nagy búsultában

… keserű pohár …”

most

összecsukódó hangok

psalmusa zengené

de csak tátogó szavak

fuldoklása szól

VI.

 

zenei nagyhatalom vagyunk

mondták ránk

s te ezt így hitted

őszintén terjesztve

liszt volt egyik patrónusod

még szülőházába is

elkocsiztál

    hozzánk jőve

igen faust elkárhozása

a pusztáinkon

és távolról felvillan

a rákóczi induló

    berlioz

így senki nem foglalta

imába reményeink

létezésünk élniakarásunk

bizonyosságát…

 

 

VII.

 

ma brahmsot hallgattam

s a kocsi

1000 kilométeres sebességgel

zuhant csöndek térfogatába

 

 

VIII.

 

most is felhők jönnek

mint oly sokszor

felhők felhőkön

az univerzum

összekuszálódott

üzenetével

 

 

IX.

 

Roger

nevedet motyogom

    motyogom

és halkan dúdolgatom

mint egy schubert dalt

ének lesz belőle

bimbóemlékezés…

 

 

X.

 

az ember öregségében

egyre inkább árva lesz

veszít veszít

a magány ráborul

elhullanak körülötte

a társai a kísérők

a lét meztelen

egy szűkülő tölcsérben

visszatekintve tapogatózva

vakultan

csodálkozások nélkül

az olvadás-dermedés

magába kapaszkodik

    valamibe

 

 

(epilógus)

 

nemsokára meghalok

s ez így van rendjén

de ez a halál

nem az én halálom

a természeté hegyeké

domboké házaké tornyoké

a városé a madaraké füstöké

a szavaké a daloké

s az idő időtlenségé

a világ kioldódik belőlem

elvegyülve az univerzummal

maradok benne vele általa

nélküliségek örökkévalóságában

….. …..

 

 

 

Árnyékok hangjai

 

szorongások sorvadások

csavarjait szögeit húzogatom

önnön jelenvalóságom dimenzióiból

mi elárult (elárvult) kísérlet

ígéret otromba beteljesülés

valahogy meg kellene békülni

lassan kiengesztelődve megadón

mint fövenyekből tűnő lábnyom

    az óceán előtt

kapaszkodva fájdalmatlan kínlódások

nem létező fogódzók bizonyosságába még

s csonkult lendület súlyától szédülten

cetrifugális-petális álerőkkel

megvakítva de látva

mint ki magával vonszolja süketségét

    bár hallgatózik

s a bénasággal maga után cipeli

címkézett nehezékeit gondolatoknak

lelkiismereteknek másolatoknak

elhullatva rögöt látomást mosolyt kezet

valahogy meg kellene békülni

árnyékok hangjai harangjai

    dobok után

csukott völgyek vigasztalásában

valahogy meg kellene nyugodni mégis

 

 

Az áldozat

 

Fognám a kezedet

hosszú sorban

úszómesterek jönnek

nyakukban tócsák tengerek

előretüremlés így sodródunk

a hangok is mozart

vedd fel a kabátot mondanám

az utolsó szó jogán

talán elfeledve

gurulni siklani fogunk felfele

a fizikai törvényszerűségek

fordított csúszdáján

hogy majd szembenézhessünk

s a sok-sok karmos tolulás

egymásba kapaszkodás

ernyőként összecsuklik

megadja magát

vak felfedezések tornyai

mint hajdani ólomkatonák

hűségek műtőasztalán

a születésnapi gyertyák fénye

gomblyuk-egyenlőség-perc-idő

bogarak engesztelődésében

mint ami önmagából kinő

süket harangütések mákonya

s az áldozat…?

el fogjuk felejteni

 

 


Hedry Mária

 

Ünnepi Könyvhét

 

Az ügyintéző álmatlanul forgolódott ágyában, a másnapi események dongtak a fejében. Este gondosan megvizsgálta az írókészletét, kiválasztotta legszebbik tollát, de egy pótíróeszközt is kikészített, ha netalán kifogyna a tinta a másikból.

Mondatokat fogalmazott magában, kinek mit ír majd a könyvbe, aminek első tiszteletpéldányát villanyoltás előtt sokáig lapozgatta. Tegnap délután hozta el a kiadótól. Megsimogatta a szépen sorjázó betűket, kedvtelve nézegette a kiragadott sorokat a hátoldalon.

Nagy nap lesz holnap, ül majd a téren és várja a közönséget… az emberek elismerően bólogatnak, s örülnek a sok szép gondolatnak, amit ő ad nekik a könyvében. – Lám, lám, milyen igaza van az írónak… – suttogják egymásnak.

Író vagyok, író vagyok – és nem jött álom a szemére ettől a fenséges mondattól.

Titokban írogatott, nemigen mutatta senkinek, de nem is volt senki, aki érdeklődött volna, mit csinál olyan buzgón az asztalánál, munka után vagy az ebédszünetben.

Na majd most meglátják, ki vagyok…

Írt szép hosszú költeményeket, novellákat, s remélte, egyszer híres lesz, csodálják és figyelméért esengenek, írásai megnemesítik olvasóikat. Ezzel az erős hittel kopogtatott be valamelyik ismert kiadóhoz, amikor úgy gondolta, elegendően sok alkotás készült az emberiség számára. A kiadó értetlenül nézett rá, közölte vele, hogy ez nem olyan egyszerű, jöjjön vissza később. A másikkal, harmadikkal hasonlóképpen járt, volt, amelyik eltette a fiókjába a füzetköteget, alig tudta visszaszerezni, volt, amelyik egyenesen a szemébe nevetett: – Mit képzel maga, lopjuk mi a papírt, a festéket? Szerezzen valami támogatót.

Egy szép napon azonban váratlanul annyi pénzhez jutott, no meg össze is spórolt valamennyit, hogy amikor felkereste ismét az egyik kiadót, s bátortalanul megkérdezte, most már kiadnák-e az írásait, a pénz elégnek bizonyult az igenlő válaszhoz.

Írás közben azelőtt gyakran elszomorodott, újraélte nehéz napjait, de most ez már mind nem számított, hiszen író lett, igazi író, akinek a művei immár igazi kiadónak a lapjain díszlettek, élete minden fontos eseménye, vidám és szomorú, ott feküdt a jó papírszagú, sárgás lapokon.

Igen. Holnaptól majd másképpen köszönnek neki, mindenki látni fogja őt, amint az olvasóknak dedikálja a frissen megjelent életművet.

 

Hajnal felé mégis elaludt, álmában egy fekete köpenyes ember termett előtte, és hatalmas zsebeiből könyvének a példányait tette elé, egyiket a másik után. – Dedikálja! – parancsolta az ember. Ő amint a nevét le akarta írni, tollából kifogyott a tinta. Elővette a póttollat, de az sem írt. A fekete köpenyes kiabálni kezdett: – Miféle író az ilyen, aki még a nevét se tudja leírni! Azonnal letartóztatom. – Kérem szépen, én… én… nem tudom… adjanak egy tollat – üvöltötte segélykérően, de senkinél nem volt semmilyen íróeszköz.

 

Hirtelen felébredt. – Kell egy harmadik tollat is vinnem magammal – azzal gondosan beletette aktatáskájába mindhárom tollát. – Ez így már rendben lesz – gondolta.

Nagy gonddal öltözködött. Kipucolta kopottas fekete cipőjét, megkötötte piros csíkos ünnepi nyakkendőjét.

Lesétált az utcára, nézegette a járókelőket, mint egy igazi író, aki megértéssel figyeli a gyarló hétköznapi emberek mindennapi életét.

Ő most már nem tartozik közéjük. Ő más, ő író.

Lassan telt a délután. – Két órára kell ott lennem.

Enni nem volt kedve, így még sétált egyet a Duna-parton, hogy az időt elüsse addig. Aztán lassan a tér felé vette az irányt. A tömegen alig tudta magát átvágni.

Hát ilyet? Ennyire kíváncsiak lennének?

Átnyomakodott a sűrű emberláncon, s mielőtt megkereste volna a saját sátrát, kicsit még körülnézett a többiekénél. A „kollégák” a sátrak elé tett asztaloknál ültek. Volt akinél néhány ember várt sorára türelmesen, a „kolléga” komoly képpel írt friss műve kezdő lapjára, s méltóságosan nyújtotta át, de szeme sarkából már a következő olvasóját kereste.

Másik szerző asztalánál nagyobb társaság ült, láthatóan valami nagyon fontos témát boncolgattak, talán éppen az új csillagok megjelenését méltatták…

Órájára nézett. Mindjárt két óra. Biztos léptekkel ment sátra felé, előző este kijött felderíteni, hol is lesz majd dicsőségének színhelye.

A sátor oldalára rajzszöggel kitűzött papírlapon meglátta a nevét: ma 14 órakor ő dedikál. Írói szíve hevesen vert.

A sátorhoz tartozó asztalt körbeülték ismeretlen emberek. Tétován ácsorgott egy darabig, majd az elárusító hölgyhöz fordult.

Kérem szépen, hova ülhetek?

Le akar ülni? Talán rosszul van?

Nem kérem, jól vagyok.

Akkor minek akar leülni?

Író vagyok.

Író?… Ja, a kétórás? Bocsánat, hozok még egy széket.

Azzal eltűnt a sátor mögött, kisvártatva megjelent a többihez hasonló kerti székkel, és sűrű bocsánatkérések közepette szólította fel a jelenlévőket, húzzák kicsit összébb magukat.

Az író elfoglalhatta trónusát. A többiek folytatták előbbi élénk beszélgetésüket, mintha ott se lett volna az újonnan érkezett. – Legalább nem kötnek le haszontalan beszéddel, míg vár a közönség.

Kikészítette mindhárom tollát, elhelyezte szép sorban a könyveket, amiket az eladónő a pultról kihozott, hátradőlt a székben és várt. Most már jöhetnek.

Két úr közeledett az asztalhoz.

A kék tollát, a kedvencét kezébe vette. A két úr harsányan köszöntötte a vele szemben ülő szakállas valakit.

Mások is csatlakoztak hozzájuk, fontos üzleti ügyekről beszélgettek. Hirtelen elhallgattak. – Nézd, itt van N.! N. észrevette őket és az asztalhoz lépett. Kezet fogott velük.

A többiek faggatták, mit szól a könyvterméshez, beszédjükből következtetni lehetett, hogy N. kritikus. Mások is odagyűltek, régi ismerősökként üdvözölték egymást. A szemközti sátornál hasonló jelenetek zajlottak. Mindenki ismerte a másikat. Felismert ő is egy-egy arcot, akit látott a televízióban.

Micsoda üzlet ez a kiadónak! A metróig áll a sor – mutattak az átellenben lévő sátor felé. Valóban látta, hogy a sűrű embertömeg, amin alig egy órája alig tudott áthatolni, ott végződik. Hogy ki van mögötte, nem tudta.

Kérem szépen, ki dedikál arra? – szedte össze bátorságát a szakállas úr felé fordulva.

Nem tudja? X.

X.? a politikus!?

Mélyen elgondolkodott és alig vette észre, hogy az ő asztalánál is gyülekeznek könyvekkel a kezükben. Már nyúlt volna az egyik tolláért, amikor az eladó hölgy hajolt felé: – Elnézését kérem, de megjött Nagyíró úr, szeretne leülni. – A többiek mind felugrottak, az asztalnál már csak ő maradt, s mindenki várakozással figyelte, mikor adja át a székét Nagyírónak.

Összeszedte a könyveket, mint pincér a használatlan tányérokat, és átadta az eladó hölgynek. Egyet, az otthonról hozottat a tollakkal együtt aktatáskájába tette és ismét átverekedte magát a sűrű embertömegen.

A metró felé menet könyvlapokra lepréselt élet-töredékeire gondolt, mint botanikus gyűjteménye ritka darabjaira.

Az aluljáróban felriadt. Öreg hajléktalan nyújtogatta kezét, csipás szeme borpárától fénylett.

Táskájából elővette a példányt, s a kedvenc tollával beleírta: „kedves olvasómnak szeretettel”.

Az öreg értetlenül fogadta a felé nyújtott valamit.

Vegye el nyugodtan. Legyen a toll is a magáé. Jó szívvel. És itt egy ötszázas ráadásnak…

 

 


Oláh András

 

[cigánykereket]

 

cigánykereket vetett a fény

az autó szélvédőjén

– mennyi nyár hal meg így az őszben:

parázsló esték dőzsölnek

a homokdombokon

zabolázatlan seregélyrajok

csipegetik a szőlőszem-álmokat

s járásunk tisztaságát kipúposodott

térdű nadrágok takarják

toporzékolunk a bezárt ablakok alatt

mint a tigrisbundás ősz

a szeptember végi fák között

az eredendő vadság végül megszelídül

a fájdalom tüze kihuny

– maradunk sóvárgó lelencek

akiket örökbe fogad a tornácra fűzött

a dohánylevelek közé száradó nyár…

 

 

 

kevés

 

…föladtuk: elfásult az aggodalom

előfurakszik mi bennünk rossz lehet

nyomort nyomozunk – a világ így kerek –

s körül nőttön nő a rothadó alom…

 

a vírust vibráló képernyő hordja

tengerkék mezőben burjánzó álca

benne pusztul a szabadság románca

– így leszünk önnön börtöneink foglya

 

feslettek fertőznek felnőtt álmokat

szemünket behunyni s hallgatni kevés

fölfakad a sok rejtőzködő kelés

 

senki sincs ki szót emel – ó kárhozat –

maradunk betegek védtelen testtel

bennünk így Isten tán magára ismer…

 

 

 

hátha

 

az almafák lombja

összeér fölöttünk

 

eltűnt szemedből a szín

 

nappallá

pirkadnak az álmok

lélegzetünktől lüktet a lomb

 

kapaszkodom beléd

 

ne fordulj hátra

 

leszek örök csendestársad

hátha magamban

egyszer újra megtalállak

 

 

 

 

kik vigyáznak

 

akik meghaltak

eltévedtek mind

 

bennünk fészkel a jó

bennünk a rettenet

 

szomjazunk

 

kertjeinkben nő

a gyűlölet

 

kicserélődünk

halott lelkünkre mondd

holnap kik vigyáznak

 

 

 

gyermeki harcaink

 

a porszagú utcavégről uzsonna tájt

beszólított minket anyám

és kristálycukorral vastagon

hintett zsíroskenyeret

nyomott a kezünkbe

mi azon szurtosan rohantunk is vissza

mert mindig ugyanazon hangyaboly fölött

majszoltuk-faltuk a kenyeret

hogy figyelhessük a feltámadó

szapora nyüzsgést amint a leszóródó morzsákat

cukorkristályokat szorgos apróságok

cipelik végeláthatatlan sorokban…

egyszer azonban egy fiú

aki a szomszédban nyaralt

hatalmas vöröshangyákat hozott a feketék közé

s irgalmatlan harc kezdődött ott lent a porban

(lám néha semmiségeken

múlik a háború: elég egy eltérő

szín vagy származás)

mi is összecsaptunk a fiúval mert nem engedte

hogy eltakarítsuk az agresszív vörösöket

pedig jobban jártak volna

mert végül a fekete többség

vonult le győztesen a csatatérről

s a vörös óriások mind elpusztultak…

„miért nem játszottatok

rendesen” – mordult rám apám

mikor a szomszédasszony bepanaszolt

minket – „az a fiú csak barátkozni akart veletek

s ti haszontalanok megvertétek…”

remegő szájszéllel mutattam a lábamon

a kék foltot („de hiszen ő rúgott belém először”)

s tán el is sírtam volna magam

ha nem hallom apám szomorú tekintete mellől

előbukni a szomszédasszony méltatlankodó zsémbelődő

hangját: „még hogy az én unokám – ő nem olyan fiú…

ő csak a hangyákat akarta megvédeni…”

ott álltam bénultan megkövülten

s talán nem is annyira a szemenszedett hazugság fájt

hanem az a gonoszság rettentett el

(s rettent el ma is) mely ezt az egész

zsigeri eredetű gyűlölet-árulást motiválta

 

 


Birtalan Ferenc

 

Főnix

 

I.

 

két évszám közt az életem

nem számtan ez történelem

 

tavasz van mezítláb megyek

még nincs halottam hat leszek

 

gyermekkorom aranyhomok

dobom lehull időt lopok

 

vadszőlő ecetfa akác

még nem látszik sehol se rács

 

nem neszez a bűntudat sem

volt-voltom parázna testben

 

tisztán esnek a záporok

és semmi nincs mi átkozott

 

minden ígéret fény arany

nem érzem fogolynak magam

 

ámulok körben égi csönd

tűzmadaram jön felköszönt

 

 

 

 

 

 

 

 

 

II.

 

egy pissznyi csak még ennyi telt

s közben életem elszelelt

 

mint léggömböd ha fölfújod

röppen lehull már jól tudod

 

elhagytak én meg másokat

találnak majd mi álmot ad

 

csillag remény nem változik

az álom van hát álmodik

 

két évszámmal egy volt neve

s ígéret: nem hitted te se

 

a hideg föld hideg marad

amit adott vár visszaadd

 

 

persze rossz: jó lenne lenni

nincsek után is lehetni

 

elhamuhodni szállni föl

tűzmadarunk hol tündököl

 

 

 

 

SZENTJEIT A HÉV

 

(Győri Lászlónak)

 

viszonylag minden csöndes itt

hazaringatta szentjeit a HÉV

Csepel elpihent nyugodt

az ég derült vagy esni fog

esetleges

 

a Duna mindent körbevesz

volt bármi eddig vagy bármi lesz

gázlóin mikor épp ki kelt át

jártak erre gepidák a kelták

megeshetett

 

mindenhol kutatnak ásnak

magam sem hiszem másnak

jogom sincs itt hogy más legyek

mint tárógödörben csont lelet

keressenek

 

erre már nem vöröslik alkony

dől az éj rossz gyárak lent a parton

döglött daruk tehertelenség

penészes kötény ahogy ottfeledték

kik nincsenek

 

eső szemerkél tél nyár mindegy

jegenyék futnak messze visznek

kígyózöld vagonok hánynak

szigetedről egy más világnak

keserves ez

 

tizennégy éve ez a minden

elszökni ugyan hova innen

ez lett a jelenem a múltam

szeretnem kell hát megtanultam

ahogy lehet

 

 


Gyimesi László

 

Vojtina daloskönyve

 

1.

 

szántottam szántottam

sohasem vetettem

kedvesemmel kedvvel

köddel keveredtem

 

most várom most várom

a búcsú perceit

halhatatlan őszöm

árva gyermekeit

 

2.

 

mester mester szóltam

csaknem kiabáltam

valami nagy baj van

ritmussal verslábbal

 

egyik félrebillen

a másik meg sánta

mester mester mért nem

vigyáz a világra

 

3.

 

lovamat kötöttem

kóróhoz virághoz

fekete ürömhöz

pettyes galócához

 

kötőféken bozsog

tépi harapdálja

miért küldtél mester

lovat a világra

 

4.

 

három banya hóban baktat

messze van a város

kecskebakot idéznek meg

fel is pattannak rá

 

egy kecskebak hóban baktat

látszik már a város

három banyát idézett meg

fel is pattantak rá

 

5.

 

minden dalból több titok szól

rejtett titkok fényesek

sötét titkok kényesek

kibeszélnek ki bizony

 

6.

 

Várudvar, Visegrád.

Mókusjárta csend.

Mátyás-mesék hűlnek.

Álruhás a rend.

 

7.

 

óriási gondom

elszürkült a csend

te meg hol maradtál

kint vagy idebent

 

lőrés a betonban

kornétás föveg

görömbölytapolcán

érik az üveg

 

lánckesztyűs szüretben

nóták fürdenek

téblábolsz kezedben

tizenkét ecset

 

8.

 

Üres az én zsebem, krajczár se nincs benne,

Szegény ördög lettem, mit adnak hitelbe…

Fölmégyek Budába, az király elébe,

Elkobzolom néki, ha vóna, mi kéne.

 

Elkobzolom néki, azaz elkobzolnám,

Zálogban a koboz, sárba fúlt a nótám.

Korcsmába megyek hát, fa- meg bádogházba.

Három decit hatszor! – s köpök a királyra.

 

9.

 

a vers mögött a tiszta tó

a szűrt idő a bölcs halál

unott az est de biztató

emberre lel ha rád talál

 

10.

 

szuronyok balták farkasok

a karácsonyos tél halott

 

fehér kendő a sebeken

kivérzett őz a szerelem

 

feltartott kézzel állok itt

a hit hiánya bátorít

 

tudom elég egy roppanás

siseg a hóra szórt parázs

 

köpi kegyét a jégkirály

neonkerék a glóriám

 

 


Batári Gábor

 

Apoteózis

 

(Brünhildának)

 

Éghabbal

tejúttejszínnel

csillagporcukorral

 

homokóra-karcsú

déva – dívává hizlallak

 

(mert nem tudom a

homokórát megállítani)

 

hogy földkerekséggé

kerekedjen altested

 

melleid puha dárdahegyén

valkürsegédeid landoljanak

 

orrod görög ívén

fotonputtók csúzdázzanak

 

istennők áttetsző

aranyburkolata mögé

bújhasson

 

szent szajha

szépség szörnyeteg

valóságod

 

 

 

 

Rost – idol

 

(Vandának)

 

egy kezeden

meg tudnád

számolni

aki felér veled

szépségben

hatalomban

 

(nem jó veled ujjat húzni)

 

soroljam?

talán a három

moira, Athéné,

Artemisz Aphrodité

csak azért nem

mert Küprisz

te vagy

 

egyetlen combodban

elfér az egész

világegyetem

 

hát persze

e bársonyos

erő – műben

hordtad ki

és hordozod

embrióként

a létezést

mint Zeusz

Pallasz

                                                   Athénét

 

 

 

 

A sehovány

 

Este leplében lappang a sehovány,

nos, borbeteg butykosát bütyköli,

abból napi szeszfalatját hörpöli,

agytekervénye gépsonkasovány.

 

Szegény már esztelen – soha szesztelen

évek, órák, percek – csak őgyeleg,

szatyrában ki- és befőttes göngyeleg,

váltaná vissza pultnál nesztelen,

 

nesztelen tenné ő, ha nem zajgana

s agya, szatyra eggyé nem bomlana

a nagy köztes együvé főződéstől.

 

– Honnét befőttes üveg egy függőnek? –

Kérd’ a szatyros májszennyeződéstől

a komótos, kompótos pultos nyanya.

 

 

 

Kozmikus költő-keltető

 

Itt vagyok, csüngök,

itt lógok, mint szeren,

persze nem ama kábítón, mint

teafilter a tealében

a végtelenek párhuzamosain,

de végtelen csak egy,

csak egy lehet, súgja, zizegi

fülembe egy kikericssárga,

karcsú testű, csuklós villamos,

a kettes villamos, itt a Dunánál, miközben

rajta hajók delfincsőre mellett

süvítek el csőretöltve, kilőve, de be nem,

a robbanások őse világkerék-koltjából,

a mindenségek kicsiny boltjából,

nos, égboltjából.

Párhuzamos agya-világaimban

kutakodom és azon morfondálok,

hogy miként tengődik egyik

paralel univerziómban álteregóm,

ha van, vagy csak duálom az ideálom

az allélpárom a kettős és kovalens ügynök,

a szoros szövetséges, „én kedves ellenségem”.

Az egyik hasonmás kiadásom

az ezeregyszázötvenkettedik

egy dunaszauruszokból

tovafejlett lény gyakran visszatér,

meglátni, sőt látogatni

önmagam, szomorúan veszi tudomását

szegény saurischia, hogy a dunák

és dinók itt eliszapmadarasodtak,

– persze előbb ornitischiák lévén –

ilyenkor azt mondja nékem:

– „Ne legyen már galibabőrös!

nem maga halt ki!”

A másik lelki testvándorlások

győztese, estetöltések dalia festője,

saját versei írásának nemtője,

ő a máig fennenálló római birodalom

udvari költője, másként mondván,

ő irányítja a háromdimenziós fénymásológépet

(hogy mihamarább kaphassunk egzakt képet),

ezt a kozmikus költőállomást, ahol sokszorosítják

az üdvös munkálatokat végzők drága testét,

lelkét és tevékenységét.

Várom tehát, hogy mikor fertőznek meg

újra jelenlétükkel ezredvéges példányaim,

hogy fényeskedhessék belső sötétségem,

hogy eredetim a külsővé ne váljék,

hogy a megszokott enyészet virágozzék

felettem és alattam.

 

 


Szauer Ágoston

 

A fizikus naplójából

 

A tükör másik oldalán

felsorakoznak a dolgok,

mindegyik testetlen boldog,

kicsit halványabbak talán.

 

Nem látni: itt mozdult a szék –

míg a párok egymást nézik,

az egyik parányit késik.

Rendezőelv e haladék.

 

 

 

Felejtés

 

Végül a helyek maradnak,

egyforma lépte a napnak.

Elhagyott, néptelen pálya.

 

Lejegyzetlen történetek

megannyi szelleme lebeg

vékony illatként, hiába,

 

nincs jelentése semminek –

milyen átlátszó a hideg

ha a füvet szél cibálja…

 

 


Lászlóffy Csaba

 

Forgatókönyv a menthetetlenről

 

Mi történt veled? Mi ez a változás? Talán templomban voltál délelőtt?…

Nyár van. Mások vakációra mennek; náluk ez a skizofrén időjárás a téma. Kibírni az árvizeket, kibírni a kánikulát. Marad az iszapos talaj, az égéseknek kitett és lehámlott bőr. Az újabb hőhullám s a vulkánkitörések láncolata (kár, hogy nem a paplan alól) mi akar lenni: tán kataklizma? Kibírni júliust, augusztust… De van égetőbb téma is.

, hogy jut idejük beszélgetni.

Csak az sem megy könnyen. „Ülj le arra a székre!” „Én? Oda?!… Nem szeretem, ha korlátozzák a mozgásteremet.” S azzal, mint aki pózol, a fotelba veti magát. Aztán: „Nem akarom hallani. Elég, ha megtörtént! Legalább együtt gondolunk rájuk…” „Attól úgyse jönnek vissza.” Valami tönkrement bennük; a gyermekeik magukra hagyták őket. A kisebbik fiú csak ösztöndíjasként ment el, nem véglegesen.

„Ha legalább egy városba kerültek volna!” – sóhajtózott időnként Giza. Valahányszor, ha „nem közönséges módon” bakalódtak – ezen különben minden családban mást értenek –, anyjuk az éktelen sikoltozás hallatán („még kiverik egymást szemét”) a régmúlt idők boldogult királyfiainak balsorsával, végzetével ijesztgette őket.

Miután Zotmund vitéz a víz alá merülve, az éj csendjében megfúrta Henrik császár hajóit, aki Pozsony várát vette volt ostrom alá, s a hajók megteltek vízzel és elsüllyedtek, a német császár lemondott Magyarország meghódításáról. De a Vászoly-fiak az évek teltével egymás között is meghasonlottak. A beteg András király fiának akarta a trónt biztosítani, magához hívatta öccsét a Tisza menti Várkonyba. Betegágyában fekve maga elé tette a koronát egy vörös bársonyterítőre, melléje pedig a kardot, a hercegi hatalom jelképét, hogy Béla mondja meg: melyiket választja. Két hűséges főemberével megbeszélte, hogy amennyiben Béla a koronát kívánná, a karddal nyakazzák le öccsét… A herceg szerencséjére Miklós ispán, aki a királyi terem ajtaját őrizte, a király színe elé siető Béla fülébe súgta: „Ha élni akarsz, vedd a koronát!”

Így sikerült Bélának életben maradnia. A várkonyi találkozó után kíséretével Lengyelországba lovagolt hadat toborozni. A Tisza vidékén csaptak össze András király seregével. Béla hercegé lett a véres győzelem; a mosoni kapuig üldözte András király zömében német seregét. András kocsin menekült tovább, mivel lova ledobta, és súlyosan sérült lábával nem tudott lóra ülni. Sebesülten fogságba esett, majd a Bakony erdőrengetegében zirci udvarházában halt meg, s az általa alapított tihanyi monostorban temették el.

„Hercegnek hódolnak a fegyverek. Süvítő sisakrostély, kié voltál?

Herceg, ki azt hiszed, hogy győztél, ó, jaj!… Téged is vereség és vidám tor vár.

A vér csak addig folyik, míg megalvad.

Ömölve ordít, megalvadva hallgat.”

Volt ő újságkihordó, fagylaltárus is. Aztán kitanulta az ácsmunkát, kemény mellkasát, mint úszás közben, kifeszítette a szélnek a magasban, és sokáig fütyült a szovjet–amerikai hidegháborús konfliktusokra. (Ez még a nősülése előtti »korkép« róla.)

Gyerekkorában kis vasgyúró volt, a pulykákkal is szembeszállt (igaz, a Gerseiék pávájától félt; vagy csak megilletődött).

Ki emlékszik még arra az amerikai slágerre, hogy: „Ujjait pattogtatva az udvarban áll?”… Vagy esetleg andalog?

(Ez Giza, aki sohasem volt cinikus!) S a folytatás:

Megint rázendítettél?… Biztosan ezt is álmodtad, mint az északi tengert; a kékre fagyott, tajtékzó hullámok ezüstrojtjait. Azt az izlandi tájat, ahol a nagyanya szerint azzal bizonyíthatod be, hogy férfi vagy, ha tengerre szállsz. Az öregasszony, királynéhoz méltó, »tükröm, tükröm!«-vigyorral, őszülő kontyát igazgatva, kihúzza magát a családi asztalnál.”

Ma túlburjánzik nem csupán a fantázia, hanem a valóság is. Az ő fejében rég dörömböl valami. (Mielőtt erőt venne rajta a kimerültség… vallania kell. Amúgy is taszít a világ, amelyikben szunnyad a lelkiismeret.)

Ezt történetesen nem álmodtam.

Miért nem mondtad el eddig?

Az újságban is benne van.

Úgy hát nincs amiért bűntudatot érezz.

Amiért nem velünk történt?.. De megtörténhet. A véletlen és a vakság ellen mit lehet tenni?… Ezen törd a fejed.

Az egykor felkapott csodagyerek, aki kosztümös szerepekben játszott („remekelt”), eltűnt. Mire megtalálták, már nem élt. Utoljára a nyári kerttel szemben a fák alatt állt, a kocsifeljárónál. Egy lányt ölelt magához, azt mondják, szorította. Ki volt bukva rá. „Gyere, táncoljunk”, mondta. „Itt? Mi van veled, megkergültél?!…”

Ők akkor még csak a „rohamnál” tartottak. Ő, az apa, látta kamaszkorból kinőtt fiukat, Kareszt hanyatt vágódni; a szeme csukva. A körülötte állók közül valaki habzó szájába erőltette a mutatóujját, megpróbálta lefeszíteni a nyelvét. Hogy el ne harapja, vagy le ne nyelje.

Csak ne mondta volna utána Giza, a komabortól megkótyagosodott férj útját elállva, lesújtó vigyorral, hogy: „Aléltan elheverve megint, s félig nyitott szádból felbugyborékol a bizarr álom?!”

Meg azt, hogy: „Rothadó hús vagyunk; ne légy annyira oda a tudatoddal. Veled egyszerre az is elenyészik.”

Aztán jöttek a közhelyek: – Ne gondold, hogy én nem féltem. Még kinőheti… De szerinted mindenki gyermekrabló, vagy pedofil!

A keserű meg nem értéstől belőle is kibuggyant a szózuhatag, valahonnan mélyről:

Mindegy, észbontó Nap, vagy zuhogó eső: „Talpra! vámpírok, lárvák, kísértetek, hárpiák, éjszakáink iszonyatai!… Talpra, ti nyomorult megalázottak, talpra mind, akik éhen vesztetek, átkot hörögve a haláltusában!… Rágjatok le csontig…”

Erre mit lehet mondani?-

Ha te lennél Sartre-nál a Tömeg, azt felelhetnéd rá: „Könyörülj rajtunk!”

Én ilyet nem mondanék soha.

A gyöngybetűkkel teleírt papírról, a készülő riportból fölpillantott az ő hóbortos, a rossz hírekből nemegyszer fojtogató hálót horgoló urára. Ez a tipikus női óvatosság nem számított hazugságnak. Meg kell »komponálni« a választ, hogy előnyös helyzetben maradjon mindig.

A nej afféle kisegítő (besegítő) oktató volt. Vagyis inkább házhoz járó nevelő. Hogy aztán hivatását fölcserélje az írói címre, ami nála nem feltétlenül az írás gyakorlását jelentette. A Giza apja valamikor a bőrösöknél rúgta a labdát, persze amatőr szinten. Ámde valahányszor meglátogatta őket, dicsekvéseitől tele volt a ház. Az amatőrködők magabiztos előmenetelre törekvő, fölfele kacsingató ambíciója élt tovább lánya tudatában (legutoljára akkor, midőn sietett kinevezni magát írónőnek), s a gyermekeinek is ezt igyekezett továbbadni mondhatni minden téren.

A pontosan meg nem fogalmazott s ki nem mondott komplexustól késztetve, mint aki valamilyen ködös ismeretlennel hadakozik, különös hevességgel vette zokon, ha ő, az apjuk épp ettől a szerinte normális ambíciótól féltette fiait.

Nyilván nemcsak ettől.

Miután – „akasztott ember házában a kötél!” – a rossz bekövetkezett, a levegő is megsűrűsödött, nehezen lehetett átúszni rajta valamilyen tisztázási szándékkal (hát még a Gizára jellemző önámítással).

Véletlenek lökték őket az ellenkező irányba.

Ez az útvesztő mindenképp kirekesztéssel jár. (A Karesszel történtekre gondolt, a személyiségtorzulás veszélyére is.) A kitérők után kérdés, van-e esély a visszatérésre?

A merevségre – ezt a Giza elvakultságára értette – ilyenkor nincs elfogadható magyarázat. A tényeket kétségbe vonó, a valóságot megszépítő képzelgés helyett túllépni a szégyenen.

Izzadt, lázas dédelgetett hevületek; s mocskos csapásokon kielégítetlen fantáziák!… Hányszor mondtam, hogy óvakodni kell tőlük – fortyogott föl-alá szaladgálva; Giza közben idegesen rántotta le a forró fedőt a fövő vízről. A virslik régóta szétpukkantak és kettéhasadtak.

Fölösleges ügyekkel bajlódsz, mikor bizonyára más dolgod van – mondta ingerülten.

A férjnek ilyenkor tudomásul kellett volna vennie, hogy megint beállt a zárlat… A csuszamlós hangulatokra gondolt. Minden lehetséges olykor, velük is.

Csak nőkkel voltak élményei, ez adott neki valamelyes biztonságot. No meg – ha igaz a szó – türelmet.

A sokkhatás.

Giza hol lesújtottan, hol izgatottan kihevülve reagált a hírekre (Karesznek szívbillentyű-zavarai voltak).

A buzik mennybemenesztésének kampánykorát éljük. Állítólag falkában lepik el a fővárost!…

A magabiztosságot sejtető anyai hang hirtelen megtört.

A büszke, nefelejcskék szemgolyó kövér könnycseppben úszik. (Csak el ne sírja magát!)

Férfias gesztussal, hasát a szék hátának nyomva, sietve karolta át – a hiányzó apuka helyett is – a borzas „leánygyermek” fejét.

„Rejtőzködő egyedi élmény, amely a (hrabali) »közmennyországot« döngeti – ha lenne ilyen!… Nem akarok felülkerekedni, mint a szárazagyú moralisták, gondolta önmagát korholva; csak a megkülönböztető jegyeimhez ragaszkodom.”

Mert a szöveg eljár hazulról megint. Emiatt aztán két ellentétes meggyőződésű ember nem képes megfogni egymás kezét.

Arra riadt föl, hogy: ketten egy hűvös szobában. Csak egy pimasz bögöly dünnyögött egy édes (halottiravatal-ízű?) hervadt rózsa körül. Eszébe juttatta az Erinnüszek dongását. Mikor is történt ez, melyik elmaradt nyaralásuk idején; esetleg még a hivatalos gázadagolás miatt kifűthetetlen szoba hófúvásos hangulatában?

Azt képzeled, hogy kiszöktél a kezük közül. A lelkecskéd, mindenesetre, nagyon szívósnak látszik.

Ez is a te külön elméleted – vágott volt vissza neki Giza.

És ő, jól emlékszik még, valami ilyesmit felelt rá: „Kár, hogy a fejedben – mármint a nőkében – űr van, emiatt aztán az agyaddal sem vagy képes érzékelni, milyen lehet, amikor valaki mindent elveszít. Amikor a szerencse egyszerűen elhagyja. De nem csupán ennyi, hanem ő maga játszott alá a kudarcnak.”

Máskor pedig, magában dohogva, a Don Quijote-kihívásnak vett megzsarolt férfiúság türelmetlenség-gőzében: „Mi ez az infantilis, kuplerájos vigyor?! Szokásához híven, bosszúból torolja meg saját be nem vallott vágyálmait, bujaságát?”

Hol volt akkor már a kontyba illő ajándék fésű s a piros tűsarkú cipő? Ahogyan viselte őket (a másik nemre jellemző kihívással), persze, nem a férjnek szólt. Aki számára a tárgyak sem közömbösek… Azokban különben nagy nyugalom van; jó viccnek találta mindig, hogy például: a szék nem nyög… Vagy: A közajtó nem súg be senkit! Ha megállhatna bennük a kemény indulat, vagy a kétely, mint fában a göcs?…

Ámde Giza: az örök másik lény? Mintha elhaltak volna az érzékei; az ő megsejtését kinevette, hogy közel a szörnyű pillanat. S neki fogalma sincsen, mit kell tennie, hogy megelőzze…

A késztetésekkel mi lett? Nemcsak a szerelemben. „Újonckorában” mindenben érzékenyebb volna az ember – a jövendő gyász s a hiány megsejtésében is?…

A félelmetes törzsi összecsapások után több tízezer évvel nehéz megérteni az emberek lelki közönyét.

Meztelen felsőtesttel. Giza mintha tornamozdulatokat végezne. Lazítás?… Mennyire nem hatott most őrá – ez az érzéki, megjátszottan sikamlós vagy szenteskedő(?) játék.

Ó, amikor még üde és bájos tudott lenni! És nem ennyire »explicit«:

A természet önkénye hozott, boronált össze bennünket lehet… Keresztény ájtatoskodás, vagy pogány rátartiság, gőg, tökmindegy. – Kissé fenyegetőn villanó tekintettel: – Ne számíts megváltásra.

S valahogy idegennek érezte a kikapcsolódásra hivatkozó, mosolymázzal futtatott arcot is… Szerinte ocsmányság (épp ilyenkor) percekre, félórára letenni a terhet; vagy még inkább: nem gondolni a kiszámíthatatlanra! Nem feltétlenül tragédiára.

Az álomszerű libegésben az egymást elfedő emlékképek. Mintha egész nyomorék lényük ott imbolygott volna a semmiben. Már nem az álmok garázdálkodása ez. Nem is a képzeleté.

Nem hiszem, hogy őróla van szó. Kizárt dolog. Karesz ilyet nem csinál. – Giza a fenyőmintás szalvétába köhögte kételyeit, melyekhez mintha erős mentaillat társult volna.

Ő tompa zsibbadást érzett, akár egy tarkóütés után.

A mi fiunk nem tehet róla! – horkant föl, levegő után kapkodva ő, aki nemrég élte át az azonosítással járó izgalmakat. De értsd már meg: a baleseti kórházban kezelésre szorul!

Megcirógatni?… Vagy mint egy dög macskát, megfojtani?!… Elhessegette magától a gondolatot.

Kérsz teát? – (Pedig ez tényleg macskanyávogáshoz hasonlított.)

Azt képzelted, hogy követni fogom a te törvényeidet, s rabszolgád leszek?! Sikoltozni fogok, hogy védj meg engem a legyektől?…

Az Erinnüszektől… Várj csak – töprengő pofával állt meg az asszony előtt –, ugye, ez is idézet? Mintha Sartre-tóI volna!

S magában gyanakvóan folytatta: „El akar távolítani, mert te vagy neki a Lucifer. Hátha ő távolodik tőled, mióta már? …”

Lenge szoknyában ült egy tuskón; ráadásul szúrta a hátsó felét, és szaunára vágyott. Gőzre, illatos párára. (Tán vesszőzésre is?) A beszélgetés akkor is megszakadt közöttük, mielőtt valójában elkezdődhetett volna.

Az a bűntett, amit szerzője nem vállal… Énszerintem nem árt tartani a balesetektől.

Halk vonításokkal üldözöl most is, mint egy gazdátlan veszett eb. Bűn-e a szabadságszomj?

Inkább: bűnökkel terhes délibábkergetés.

(Ez akkor volt. Aztán hanyatt-homlok a lejtőn tovább. „Eszementek”!)

Giza sem élhet ezután gyanútlanul. Miután érthetetlen csodálkozással függeszti szemét az összegubancolódott testre (amely, amikor rátaláltak, sárban vonaglott-fetrengett) s a senki máséval össze nem téveszthető fejformára, abban a számára minden bizonnyal misztikus pillanatban rá fog döbbenni arra, hogy valaki eltérítette a sorsukat.

Az egyik énje már igent mond. De a másik, úgy látszik, másként »gondolkodik«.

A tudattalanja egyszerű mondatokra van betáplálva. Pedig élete során annyi minden együgyűséget hitt már.

A part menti vörösfenyők, a nagy esőzések után az óriásira megnőtt páfránylevelek közt. Andalogtak. Hahaha.

A prédára éhes vad – ez ő volt! – átható tekintetével kísérte az asszony minden mozdulatát… Aki előfordult, hogy nem művelt különösebb dolgot; csak elmélyítette körmével a padon a repedést.

„A combja vagy a füle, úgy tetszik, még a régi. Mindegy, szeretni kell, amíg van(!) Különben könnyebben kinyiffantanak téged is az ilyen véletlenek, nemcsak a rohadt politika.”

Az út mintha véres aszfaltcsíkok és fekete tükrű malomárok-gübbenők közt vezetne. A tüzes salak, úgy tetszik, lángra lobbantaná az elejtett gyufaszálat, elég lenne a foszforos végét hozzádörzsölni. Az újsághasábokon az ismert demagóg politikus öntelt arca összemosódni látszik a fiukéval, akit mindenki Karesznek becézett.

A kiszámíthatatlan fogalma még mindig nehezen körvonalazható. Az arctalan fenyegetettség, az értelmetlen áldozatok viszonylatában a Giza vele született hiszékenysége vagy kételkedése egyformán indokolt. Bár éppoly esetleges.

Még el-elkalandozik, szívesebben látná a sáfrányos fényözönt a lóherés felett. De megnyúlt arcán valami pislákol: őrült árnyék, vagy a feszültség. Duzzadt szemhéja most ijesztő résre nyílt; mint aki rájött, hogy – a sok gyanakvás és vád után – nincs más esélyük: fiukkal együtt újra kell élniük a tehetetlenség bénító kudarcát. Otthon a semmittevés félhomályában; a horpadásokkal a kihalt szobák falain. Nemcsak az annyit rángatott rézkilincs, mely mintha áramot továbbítana, de a leltárba nem vett, kinőtt ruhákból kiszellőztetett védettség is vádolni fog, hangtalanul.

S mint kemény gubancok, a belső sötétségtől botladozó nyelv szavai.

Az áldozat kórlapját forgató, falusi lány kinézésű betegnővér kissé riadtan kísérte be őket a rideg kórterembe.

Egy képzelt nyögés. Vagy csupán az elkékült orrnyereg rezdülése.

A fiatal bőrön a finom repedések. A borzongástól vagy a rémülettől libabőrössé vált felületek. Az agresszivitásnak kitett zsigerek.

S hol van még a levegő után kapkodó tüdő; s mint néma fuldokláskor, az összeránduló izmok?

Hát az elidegenedés minden eddigi bizonyosságot rejtélyesen összekuszáló vonalai?

lett volna megkapaszkodni valamiben. De csak a fecskendő. Csak az időtlenség fémes hidegével ható orvosi műszerek.

A torokból feltörő horror-iszonyat (mint valami újrajátszott menekülés esélye az erőszak elől).

Kinek a torkából?… Ki az áldozat?

 

 


Pomogáts Béla

 

Egy kulturális stratégia szolgálatában

 

– Egy vonás Kodály Zoltán arcképéhez –

 

Kodály Zoltán munkásságának átfogó kulturális és nemzeti jelentősége volt: nemcsak zeneszerzőként, népdalgyűjtőként, zenepedagógusként, hanem a magyar zenei kultúra nemzeti stratégiájának alapítójaként is. Mindez azt is jelenti, hogy személye és munkássága a magyar irodalomra is hatott, sőt irodalmunk mindig benne látta a. magyar kultúra egyik jelképes értékű alakját és a nemzeti szellem folytonosságának egyik védelmezőjét és letéteményesét. Ebben a tekintetben a magyar kultúra, a magyar irodalom stratégiájának megalapozásában ugyanolyan szerepet játszott, mint Ady Endre és Babits Mihály vagy később Illyés Gyula és Németh László. Kodály Zoltán mindig figyelemmel kísérte az irodalom törekvéseit, és az irodalom mindig tanult az ő teoretikus írásaiból.

Igen hitelesen fejezi ki Kodály munkásságának általános nemzeti kulturális jelentőségét Juhász Ferencnek az a Virágszál Kodály Zoltán sírjára című búcsúztatója, amely a zeneszerző 1967 tavaszán bekövetkezett halála után méltatta alakjának és munkásságának jelentőségét. „Most, hogy meghalt – írta a költő – érzem szikrázó hiányát ennek a szikár és nagyszerű embernek, mint a tiszta télnek, csupa-pára és csupa-vegetáció életünkben, érezzük dermesztő hiányát ennek a tűz-szárnyú Küldöttnek, létünk deres magányában, mert szerénytelenségünkben és könnyelműségünkben oly természetesnek, egyszerűnek és törvényszerűnek vettük, hogy van, hogy él, hogy a miénk, hogy magyar: szinte azt hittük, fizikailag nő át a halhatatlanságba, testében is megbonthatatlan, mint a legendabeli királyok és szentek, hogy Ő maga a testileg is létező halhatatlanság, mint hitte magáról Goethe, élete ősz tornyán, isteneket-virágzó szerelmében, mámoros kései pillanataiban. És nem véletlenül mondom Goethét: műve is goethei méretű, nemcsak arányaiban, jelentésében is monumentális.”

A két világháború közötti időkben a magyar irodalomban, egyáltalán a magyar kultúrában tulajdonképpen két nagyobb és átfogó jelentőségű áramlat érvényesült: az újklasszicizmus és az avantgárd. Az első általában a Nyugat íróinál, a második Kassák Lajos folyóiratainak táborában. A két áramlat eleinte éles küzdelemben állott egymással, idővel azonban, a harmincas években, bizonyos kiegyenlítődés következett; az avantgárd írói, maga Kassák is, közeledtek az újklasszicizmus eszményeihez (minderről annak idején Komlós Aladár és Gyergyai Albert tettek máig érvényes megállapításokat), a klasszikus eszmények jegyében alakult irodalom pedig némiképp asszimilálta az avantgárd áramlatok újításait, például a Nyugat második nemzedéke az expresszionizmus, harmadik nemzedéke a szürrealizmus látásmódját és formaképző törekvéseit. A harmincas és negyvenes évek magyar irodalmának éppen ez a kiegyenlítésre és összegzésre törekvő alkotói módszere volt az egyik legnagyobb vívmánya: ennek nyomán jöttek létre a korszak talán leginkább jellegzetes művei.

A harmincas években fellépő népi mozgalom és népi irodalom valójában maga is az újklasszicizmus áramlatához csatlakozott, ugyanakkor érintkezett az avantgárd szellemiségével. Az elsőt Erdélyi József, Németh László, Kodolányi János, Tamási Áron és az érett Illyés Gyula munkássága, a másodikat a fiatal Illyés költészete vagy éppen a népi misztika világát kifejező és ennyiben a szürrealista költészet egy változatával érintkező Sinka István költészete példázhatja. Mindenesetre a népi mozgalom irodalma nagy általánosságban inkább az újklasszicista eszményeket követte, már csak abban is, hogy a népi irodalom jeles szerzőinek, egy Illyésnek, egy Németh Lászlónak, egy Kodolányi Jánosnak, egy Erdélyi Józsefnek a poétikája egészében a Nyugat által képviselt poétikai rendbe tartozott, és valójában nem a népi irodalom poétikája, hanem ennek politikai hitvallása hozta létre – a polgári irodalommal szemben – ennek az áramlatnak a sajátos karakterét.

A népi irodalomra, kivált a költészetre erőteljesen hatottak a kor magyar zenei törekvései, mindenekelőtt Bartók és Kodály nézetei, illetve alkotó munkássága. Bartók Magyarország parasztzenéje című tanulmányának tanúsága szerint úgy vélte, hogy a modern „zenei forradalom” a népzene archaikus formáiban találhat ösztönzést és felhasználható megoldásokat, sőt a modern törekvések szertelenségeivel szemben is a parasztzene arányosságát és tisztaságát ajánlotta. Véleménye szerint a modern zene, még atonális formáiban is, sokat köszönhet a népzene sugallatainak: Debussyre, Ravelra s főként Sztravinszkijra hivatkozott. Az archaikus zenei formák felhasználásának egyik legszebb és legeredményesebb példáját pedig éppen az ő életműve szolgáltatta.

A klasszicista eszmények jegyében tájékozódó népi irodalomra és kivált a népi lírára mégsem Bartók, inkább Kodály példája gyakorolt elevenebb hatást. Kodály Zoltán elméleti működése és alkotó gyakorlata sokkal közelebb állt a népi mozgalom és költői irányzat képviselőihez. Munkásságában testvértörekvésekre ismertek, zenei koncepciója, amely a magyar műzenét a népzene ősi hagyományára kívánta alapozni, maradéktalanul elfogadható volt. A népi irodalom képviselői ugyanazt vallották, amit ő, tudniillik, hogy a népi kultúrának kell áthatnia a magas műveltséget, s ennek eredménye lesz az új felvirágzás, a nemzeti művészet új klasszicizmusa. „Ha nemzeti klasszicizmus – hirdette Kodály A magyarság néprajza című nagy összefoglalásnak a népzenéről írott fejezetében (1937-ben) – annyi, mint egy nemzet lelkét tökéletes formában kifejezni: akkor eddig klasszikus magyar zenét másban, mint a néphagyomány néhány ezer dallamában nem találunk. Ez egyelőre a legtökéletesebb zenei kifejezése a nemzeti léleknek. Nemzeti és nemcsak népi, mert valaha az egész nemzeté volt, és ha organikus zenekultúrát akarunk: minél előbb újra azzá kell lennie.”

A magyar népzenét minden mástól elütő zenetörténeti képződménynek tekintette, amelynek sajátos nemzeti karaktere van. „Nemzeti jelleget – állapította meg Magyarság a zenében című 1939-es tanulmányában – sokféle, magában semleges zenei elem egyszeri, sajátos összetétele ad. A magyar zene minden eleme megtalálható más népeknél is egyenkint. De így együtt sehol.” Ez a megállapítás különben nem állott távol annak a Németh Lászlónak az álláspontjától, aki a magyar nemzeti kultúra jellegét ugyancsak a több oldalról (keletről és nyugatról) érkező ösztönzések szerencsés kiegyenlítéséből és összegzéséből eredeztette.

A népzene nemzeti jellegének felismerése és alkotó például választása Kodálynál, akárcsak a népi irodalom híveinél, nem maradt pusztán poétikai kérdés. A nemzeti művelődés és ezen túl a nemzeti karakter történelmi sorsának ügyével érintkezett, vagyis a művelődéspolitikusként is igen jelentőset alkotó zeneszerző kulturális stratégiájába illleszkedett. A nemzeti szellem és a nemzeti kultúra karakterjegyeit kutató és meghatározó tudományos kutatás különben az egész két világháború közötti korszak gondolkodását áthatotta. Például Babits Mihály, Illyés Gyula és Németh László tanulmányaira, Horváth Jánosnak a régi magyar irodalmat elemző munkáira gondolok. Elméleti munkásságuk révén egyféle nemzeti kulturális stratégia is kibontakozott (ez a stratégia akár a jelenben is figyelemre méltó lehet). Valójában melléjük zárkózott fel a magyar kultúra nemzeti sajátosságait kutató és felmutató Kodály Zoltán is, aki imént idézett népzenei összefoglalójában azt hangoztatta, hogy a népzene, a néphagyomány iránt megnyilvánuló érdeklődést a nemzet „regeneráló folyamata” élteti: „Öntudatlan célja: a homogén nemzet, melynek minden egyes tagja a közös életcél tudatában végzi a ráeső feladatot.”

A népzenekutatás és a népzene nyomán készült magas zenei alkotások Kodály nemzeti művelődéselméletének tengelyében állottak. A „népiség” és a „magyarság” elve az ő számára is egyet jelentett, és ő is a nemzeti kultúra népi modelljének kialakításán fáradozott. Az európai hagyományokat, a magyar kultúra európai orientációját azonban sohasem tagadta meg. Németh László „magyarság és Európa” gondolatához vagy Illyés magyar és európai igényeket egyeztető törekvéseihez hasonló módon írta le a nemzeti művelődés feladatait. „Magyarország – jelentette ki Mi a magyar a zenében? című írásában 1931-ben – Európának is szerves része: annak hagyományaiban is benne kell élnie. Kelet és Nyugat ütközőpontján álló országnak, népnek élete célja csak az lehet, hogy mind a kettőhöz hozzátartozzék, ellentéteiket magában kibékítse, egybeolvassza. Ebből a szempontból értéktelen az a magyar­ság, amely nem európai, és számunkra értéktelen az európaiság, ha nem magyar is egyszersmind.”

Szinte ezzel egy időben fogalmazta meg Magyarság a zenében című már idézett tanulmányában a következő kérdéseket. „Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, a cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.” Kodály Zoltán fenn akarta tartani az európai tradíciót, egyút­tal közelebb akart férkőzni a magyar zenekultúra, általában a nemzeti művelődés népi gyökereihez, ki akarta aknázni azt az erőt és értéket, amelyet az archaikus mélyrétegek rejtenek. Ebben a törekvésében különben Bartók Béla elgondolásaihoz csatlakozott, és ketten együtt is kölcsönösen valóban kialakítottak és megjelölték azt a nagyszabású kulturális stratégiát, amely természetesen nem csak a zenekultúra világában találhatja meg érvényességét.

(125 éve született és negyven éve halt meg Kodály Zoltán)

 

 

A költészet státusa

 

A magyar költészetnek, mint általában a közép- és kelet-európai költé­szetnek, hagyományosan kialakult történelmi és nemzeti szereptudata van: egy történelemben élő nyelvi és kulturális közösség öntudatának fontos szellemi intézményeként működik. Közös önismeretet fogalmaz meg, egyszersmind felelősséget és elköte­lezettséget vállal: a történelmi fejlődés mozgatóereje akar lenni, s ha kell, önvédelemre mozgósítja a nemzetet. Kétféle költészet? című 1965-ös előadásában Illyés Gyula franciáknak ezt így magyarázta meg: „A magyar, a lengyel, az egész balkáni irodalom szinte első megnyilatkozásai óta résistance-irodalom. Az első fönnmaradt – latinba bebalzsamozott – nagy magyar vers Dzsingisz kánnak áll ellen: a tatárok elleni harcába hívja Krisztus és Európa segítségét; oly kevés eredménnyel – megértéssel –, mint aztán később is hosszú századok folya­mán a török- és a németellenes függetlenségi harcaiban.” Az irodalom történelmi és politikai felelősségvállalása a magyar költészet lényegteremtő – poétika- és stílusalakító – hagyományai közé tartozik.

Ez a hagyomány a magyar líra közelmúltjában, mondjuk így: történelmi jelen idejében is érvényesült, talán elég, ha olyan költőkre hivatkozunk, mint Illyés Gyula, Vas István, Juhász Ferenc, Nagy László, Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos. A magyar költészet szereptudata mégis megváltozott. Az irodalom és ezen belül a költészet hagyományosan a nemzeti kultúra fókuszában foglalt helyet: ma ezt a helyet részben a tudomány, részben a tömegkultúra ostromolja. Hallottam társadalomtudóst, aki szerint az irodalmi kultúra ma már korszerűtlen tudatformának tekinthető, szerepét a társadalomtudománynak kell átvennie, s hallottam ifjú zenészt, aki szerint a költészet ma már a múlté, helyére minden bizonnyal a pop- és rockzene kerül. Némileg bizonytalanná vált a költészet kommunikációs helyzete, s ennek nyomán megingott a költő korábban oly biztos öntudata. Messze már az a kor, amelyben a magyar költő „lángoszlopnak”, vátesznek és prófétának tudta magát. Ez a költő már-már szo­rongva néz körül: vajon szüksége van-e munkájára a társadalomnak? Bizonyta­lanság fogja el, vajon üzenete eljut-e a másik emberhez, vajon sikerül-e dialógust kezdeményeznie, ahogy hét évszázadon át mindig sikerült, midőn a költői szóra társadalmi cselekvés válaszolt. Avagy a költészet csupán monológ marad, sötét színpadon, üres nézőtér előtt? A magyar költő ma többnyire ezzel a szorongató személyes gonddal küszködik.

A költészet története nem egy panaszt és jövendölést ismer a líra ha­láláról. „A líra elhal, néma ez a kor” – szólt Babits a Régen elzengtek Sappho napjaiban. A költészet sorsán töprengő gondolatok, a líra halálát mondó jövendö­lések azonban tán sohasem váltak oly általánossá, mint napjaink költészeté­bon. Juhász Ferenc szorongó szívvel kérdezi: „Mit tehet a költő?”; Nagy László „a versben bujdosott”; Weöres Sándor mitologikus költeménye, a Merülő Saturnus pedig már nemcsak a költészet bizonytalanná váló helyzetét festi le, hanem szinte azt az európai civilizációt is elbúcsúztatja, amelyben a költő és a költészet kapta azt a nemes feladatot, hogy ismerje fel és tegye tudatos szelle­mi valósággá az emberi lényeget:

Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta – bolond! – és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő védtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset, hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt, minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe a kívánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.

A költő nemegyszer érzi munkáját korszerűtlennek, a társadalomban be­töltött helyét bizonytalannak. A „gutenbergi galaxis” pusztulásának az a lá­tomása, amelyet Marshalla McLuhan írt le, mintha súlyosan nyomasztaná a magyar költők képzeletét is. Elsősorban mégsem az elektromagneti­kus kommunikációs rendszerek terjedése kelt riadalmat, hanem az az olcsó kultú­ra és főként a hatására kialakuló igény, pontosabban igénytelenség, amelyet ezek a kommunikációs rendszerek terjesztenek. A költő szorongását részben az okozza, hogy azok az írni-olvasni tudó emberek, akik valamikor az ő szavá­ra hallgattak, most az úgynevezett „tömegkultúra” vonzásában keresik sorsuk magyarázatát vagy éppen a szabadulást e sors terheitől. A költő gyakran olyan világban érzi magát, amelynek nincs szüksége költészetre, amellyel képtelen párbeszédet kezdeni.

A költészet kommunikációs válságának vannak más okozói is. A mai magyar költők egy része felismerni vél valamit, amit különben a modern nyelvelmélet és a modern költészet egy áramlata hirdet. Nevezetesen azt, hogy a hagyományos költői nyelv – s ebben az értelemben a Kassák-féle avantgárd is hagyományt jelent – esztétikailag részben kiüresedett. Úgy véli, hogy a klasszikus poétika követelményei szerint épült szöveg, a hagyományos képalkotás, a rendezett nyelvi forma elveszítette értékét és jelentését, a közhelyek, a mindenhová beépíthető nyelvi és poétikai panelek ócskapiacára került. Ez a felismerés vagy vélekedés nem kicsiny megdöbbenést okozott, s néhány költő esetében radiká­lis változásokat eredményezett. Együtt járt a verstechnika, a grammatika, sőt a verselmélet és a költői személyiség fogalmának átalakításával. A létrejött kommunikációs zavart heves kísérletezés fejezi ki, nemegyszer azzal a szándék­kal, hogy képet adjon a kommunikációs válság ijesztő méreteiről, és maga a költészet legyen a nyelvkritika és a költészetkritika műhelye. Ebben a szándékban mindazonáltal ott rejlik egy másik szándék: törekvés arra, hogy valamiképpen új módon létesüljön kapcsolat a költő és olvasója között.

A költészet hagyományos helyzetének megingása és a költői szereptudat megváltozása mindenképpen önvizsgálatra kényszerítette az újabb magyar költé­ szetet. A költőnek először is magával a költészettel kellett számot vetnie, tisztáznia kellett, hogy valójában miért ír verset, s miben látja a mesterség értelmét és feladatát. Az utóbbi évtizedek magyar lírájának egyik legáltalá­nosabb tárgya maga a költészet, sorra születnek versek a versről, a vers írásának morális kényszeréről vagy bölcseleti lehetetlenségéről. Nincsen lehe­tőségünk arra, hogy számot adjunk a költészet önvizsgálatának változatairól, csupán ennek az önvizsgálatnak és önértelmezésnek néhány típusát idézhetjük fel.

A költői öntudat viszonylagos biztonságát fejezte ki, más-más módon, Illyés Gyula és Weöres Sándor költészete. Illyés a történelmi és a személyes gondok szorító gyűrűjében is a költészet nemzeti küldetését hirdette, éppen e küldetéstől várt erőt. Peroráció: záróbeszéd című versében a költő Zrínyi Miklós szereptudatát idézte fel, s még archaikus nyelvezetével is a régi magyar költészet elhivatottságtudatára hivatkozott:

Vezér híján voltam, szolga-fi én, merész

Állni kalauznak: bár szétszórt és kevés:

Legyen a vándor nép tábor-tömör egész.

Szablya híján vívtam úgyis ím e tollal,

Toldtam rövid reptét póri virtusokkal.

Követett híven lent csikasz –, fent hollóraj,

Száll hírem síromról szélverte homokkal.

Biztos alapokon állt Weöres Sándor költői világrendje is. Ezt a rendet a költészet humanisztikus küldetésébe vetett hit tartotta fenn, a költő meg­győződése szerint a vers a teremtett világ titkos lényegét határozta meg, egyszersmind kapcsolatot hozott létre az ember és a mindenség között. A köl­tészetnek éppen ezért gyakorlati értéke van, a vers tükrében az ember a léte­zés rendjét pillantja meg. Ezt a meggyőződést Weöres Sándor Vázlat az új líráról című költeménye fejezte ki:

A jó vers élőlény, akár az alma,

ha ránézek, csillogva visszanéz,

mást mond az éhesnek s a jóllakottnak

és más a fán, a tálon és a szájban,

végső tartalma vagy formája nincs is,

csak él és éltet. Vajjon mit jelent,

nem tudja és nem kérdi. Egy s ezer

jelentés ott s akkor fakad belőle,

mikor nézik, tapintják, ízlelik.

Mások már nem voltak ilyen bizonyosak a költészet elhivatottsága és közösségi státusa felől. Vas István, akinél a vers korábban a teljesebb megismerést és az értelmes rendet szolgálta, élete végén a sztoikusok ke­véssé reménykedő bölcseletét fogalmazta meg. Októberi este a kertben című költeményében a következő olvasható:

A két fenyőfa felsötétlik

Félelmetesen. Két fölkiáltó

Jel javallja: tedd dolgodat!

Készülj, amire a kert körötted

Készülni tanul. Philospher

C’est apprendre a mourir.

Juhász Ferenc pedig, aki korábban a mindenséget kívánta birtokába venni a költészet teremtő eszközeivel, végül vigaszt keresett a versben: oltalmat és enyhületet a létezés közönye és a történelem apokaliptikus vérözöne elől. A költészet vigasza című versprózájában írta:

A költészet vigasz volt mindig, vigaszt-adás is,

létbizalom, az igazi, a Mindenségben eddig árva

ember virrasztó vigasz-éneke. A halál ellen.

És ma, a megőszült huszadik században?

Századunk biológiai tél-közepén? Akar-e még

és tud‑e még a vigasz ember-virága lenni a

vers?

Végül nemzedékem két költőjét szeretném idézni: Tandori Dezsőt és Csukás Istvánt, mindketten eleget viaskodtak a költészet megváltozó státusával és fogyatkozó lehetőségeivel. Tandori Dezső mindig gyanakvással szemlélte az alkotó tevékenységet, sőt az alkotó személyiségét is, úgy érez­te, hogy sem az alkotófolyamatnak, sem a személyiségnek nincs igazán megha­tározható belső koherenciája. Nincsenek „versek”, legfeljebb „szövegek”, és nincs költő, legfeljebb egy nyájas fiatalember, aki a filmfelvevőgépek és magnetofonok előzékeny tárgyilagosságával rögzíti mindazt, ami életrajzi vagy szellemi értelemben történik vele. Egy vers születése című ironikus ars poeticájában ennek a „magnótechnikával” készült antiversnek a világra­jövetelét leplezte le:

Ha szemöblítő kamillám vattaszálai,

vagy a gyógynövény leforrázott virágai

eltömítik a mosdó lefolyóját – de nem

így történt, a lefolyó működik rendesen,

én pedig hozzáláthatok: s ha ehhez, akkor

már hozzá is láttam. Nem volt meg előre

az alapeszméje, míg el nem döntöttem, hogy a szükséges

időmennyiséget ráfordítom. Akkor kezdtek szaporodni

a jelek a papíron. Becsuktam a két szobánkat

összekötő ajtót, és szabad folyást

engedtem a képláttató készülék műsorának:

odaát; és az önmegismerésnek itt.

A másik költő: Csukás István vissza szeretné szerezni a költészet hagyományos státusát. De minthogy tudja, hogy időközben olyan társadalom- és mentalitástörténeti változások zajlottak 1e, amelyek már nem teszik lehet­ségessé azt, hogy a költészet csillaga ismét visszakerüljön a zenitre, minimális programot ad. A költészet című versében a mesterség moráljára hivatkozott:

A maradék tisztesség, amit még

nem játszottunk el félelemből, vagy

renyheségből; vagy amit nem játszottak

el helyettünk költő-császárok, vagy csak

őrmesterek; s amit lopva viszünk, már-­

már értelmetlenül – talán jó lesz küszöbnek.

A vers morális küldetése persze nem kevés: a költészet erkölcsi tisz­tasága olyan fogalom, amely nemcsak küszöb, archimedesi pont is lehet, s erről a pontról akár a költészet helyzetét is meg lehet fordítani.

A költészet belső válságainak leküzdése mindazonáltal nem lehet könnyű, minthogy az alkotó személyiség státusának és identitásának radikális átalakí­tását – éppen a rendszerváltozást követő évtizedben – a költészet társadalmi helyzetének: az élet hierarchiájában elfoglalt státusának az igen nagy méretű átalakulása követte. Ma költőnek lenni nem ugyanazt jelenti, mint egy évti­zeddel ezelőtt: a költő széles körben elismert társadalmi státusa kedvezőtle­nül változott meg, és a költészet többé nem jelent mindenki által elfogadott és megbecsült szellemi tekintélyt és intézményt, legfeljebb a kulturális élet alighanem felesleges luxusát jelenti, igaz, maga a kultúra is feles­leges luxusnak számít egy olyan társadalomban, amelyben a pénz, a befolyás és a hatalom jelenti a széles körben elismert értékeket.

A magyar költészet visszaszorulását igen sok minden tanúsítja. Így a verseskötetek példányszámának radikális megfogyatkozása, következésképp a versolvasók körének szűkülése: egy évtizede ezer-háromezer példányban jelent meg valamely ismertebb magyar költő verseskötete, ez ma hat-hétszázas (esetleg kevesebb) példányszámot jelent, de tudok olyan kiváló költőnkről is, akinek egyik új kötete mindössze hetven példányban jutott el az olvasó elé. Szinte megszűntek a tévé és a rádió versműsorai, vagy olyan kései órákra kerültek, hogy ezzel el is zárták őket a szélesebb közönség elől. A vers műfaj korábban oly virágzó pódiumait szinte teljesen felszámolta a kulturális költ­ségvetés szigora, az „élő” költészet – maguknak az alkotóknak vagy előadómű­vészeknek a tolmácsolásában – csak kivételes esetben találkozhat a közönség­gel. A tömegkommunikáció általában lemondott a magyar költészetről, és ma már csak nosztalgikus szomorúsággal lehet visszatekinteni azokra az időkre, midőn Illyés Gyula, Weöres Sándor vagy Nagy László verseinek közönségével egész előadótermeket (például a szép emlékű Egyetemi Színpad nézőterét) le­hetett megtölteni.

Rontott a költészet helyzetén az úgynevezett „irodalmi kánonok” körül végzett bűvészmutatvány-sorozat is. Ezek az irodalmi értékrendet folyamato­san manipuláló törekvések éppen azoknak a költőknek: Babitsnak, Illyésnek, Radnótinak, Nagy Lászlónak a rangját kérdőjelezték meg, akik hagyományosan a magyar költészet szeretetére, megbecsülésére nevelték az olvasókat, a fiatal nemzedékeket. A posztmodern irodalmi kánon pártfogoltjai nemigen tudnak eljutni a szélesebb olvasóközönséghez, következésképp a költészet egy kis létszámú irodalmi céh belső ügye lesz, és fellazulnak, elvágódnak azok a hagyomá­nyos szálak, amelyek a költészetet és a társadalmat mindig is összekötötték.

A magyar költészet helyzete ma nem igazán biztató. Pedig költészet nélkül nehezen tudok olyan emberi létet elképzelni, amely ismeri és megéli az ünnepet. Ha egyszer ünnepelni akarunk, akkor helyre kell állítani költésze­tünk társadalmi megbecsültségét, a magyar társadalomban sok-sok évszázadon keresztül élvezett kedvező társadalmi státusát.

 

 


Magén István

 

Mezei András: Hármas könyv

 

Úgy véljük, hogy Mezei András Hármas könyv című kötetének megjelenése a 2007-es év jelentős irodalmi eseménye. Akik ismerik Mezei András irodalmi munkásságát, ihletett szavait, izzását, ifjonti, hetven-egynéhány éve lankadatlan hevületét, akik figyelemmel kísérték köteteinek sorát, vallomásainak intenzitását, akik eggyé tudtak válni azokkal az élethelyzetekkel, halálhelyzetekkel, szituációkkal, melyekbe belebújni az olvasók bizonyos típusainak, bizonyos események átélőinek, meg az empatikusabbaknak egyszerűbb ugyan, mert róluk, értük, helyettük szól, mert ők is írhatták volna, mert csak bólogatniuk kell és rámondani: igaz (!), azoknak jólesik együtt látni ezeket az alkotásokat, verseket, élet-pálya mozaikokat, töredékekként is helytálló, az egész részeként is teljes beszámolókat, jelentéseket, hely, idő és tér szerint is mindig igazakat, melyek azért nem nélkülözik a szürreális elemeket, a meseszerű, gyakran rémmeseszerű kriminalitásokat, mert a valóság volt szürrealisztikus, a valóság volt kriminális.

A könyv címe alapján bizonyos dolgokra asszociálhatunk. Gondolhatunk Werbőczy Hármas könyvére, a keresztények szentháromságára, a zsidókéra is, ha nem is így nevezik, mely feltehetően központi helyet foglalt el egy kétezer esztendővel ezelőtt élt, művelt reformrabbi eszmerendszerében, gondolhatunk a már az ősidőkben szent számnak tartott háromra, a népmesék hármas egységére, a trigeminátióra, jelentőségére az ősi mitológiákban, vallásokban, a kabalában, a háromkirályokra, vagy a három férfira, Chananjára, Misáélre és Azarjára, akiket azért dobatott Nebukadnezár király a tüzes kemencébe, mert nem akartak leborulni a bálványkép előtt. Gondolhatunk még sok másra is. Mezei költészetére is ezentúl…

A költő szerint ez a hármas egység (bevezetés, tárgyalás, befejezés) jelentősebb, lényegesebb, mert a kisebb egységtől halad a nagyobb, az univerzálisabb felé, az éveken, évszázadokon felülemelkedő felé, az időtállóbb felé, az évről évre, évtizedről évtizedre megvalósuló, a jelenbe forduló jövő felé. A verseket tematikailag, időszakilag, vagy más összetartozás szerint egybekötő narratív fejezetcímek is ezt bizonyítják. Megkönnyítik a helyzetünket, vendégül látnak, hellyel kínálnak, eligazítanak. Szinte kézen fogva vezetik be az olvasót a költészet eme terjedelmes, 650 oldalon keresztüli, életmű-azonosságra igényt tartó birodalmába. A tartalom és a forma egységét jelzik az egymást átfedő, polifonikus hangzások, a szuggesztív, éles kontúrú, kevés vonallal, lendületesen megrajzolt képek, melyek egymás mellé, alá, fölé sorakozva építkeznek. Ráismerünk a történelem egy bizonyos részére, mely egyesek szerint már nem is volt történelem, mert a történelem bármennyire abszurd és triviális néha, ennek a pokoli korszaknak a füstje, szaga, bűze, gondolati iniciatívái már emberi ésszel nem követhetők.

„Egyetlen kiutatok van innen – mondta

az SS-orvos –, a kéményen át.”

Igen, ebben a tablóképben ők is ott vannak, árnyékuk, mocskos kezük belóg, látjuk a torkolattüzek villanását, a dörrenés felveri a csendet. Kirajzolódnak a pribékarcok, a Duna-parti nyilas tömeggyilkosoké, a keretlegényeké, a feljelentgető szomszédoké, a minden idők emberarcát a sárba tipró SS-eké. Meg a szegény, foglyul ejtett, gettóba zárt Istené… Az igazság fennakadt a nagyfeszültséggel telített szögesdróton, a Dunába lőtték, jégtáblák szabdalták, az igazság járatai eltömődtek, vezetékei összeégtek.

„Azt a nyilast tolták be a műtőbe,

ki húgomat hasba lőtte. – »Mentsetek meg!

Szép kislányom van!« – A hasa föl volt szakadva.

Beleit visszavarrtam. Húgom ott feküdt

a műtőben holtan.”

Az oratóriumszerű hangzások felerősödnek, különösen a középső traktusban, mely súlyoz és mérlegel, visszahat az előzőre és az utána következőre, mely nélkül más aspektusban jelent volna meg a gyerekkor, az édesanya, az édesapa, a szülői ház, a falu. Minden másként alakult volna, de ez már csak álom… A sorok, a bekezdések, a szavak, a szóközök, a mondatok is. Küzd az anyaggal, legyűri, megformázza, tépi, hasogatja. Az alakzatok megdolgozottak, a befejezettség látszatát keltik, helyet hagynak bizonyos asszociációknak. A határok elmosódnak, a tartományok egymás határain átnyúlnak, a gyökerek a föld alatt hosszan kanyarognak. A méltatlan és megalázó halállal halt emberekkel történtek itt fognak kísérteni közöttünk, míg a nemtelen eszmék, melyektől a levegő emberi pernyével telítődött, lángra kapnak újra és újra. Akik meghaltak, azok egy kicsit még ma is élnek, mert haláluk nem illeszthető bele a születés, lét, elmúlás, a filozófiák és a vallások erkölcsi rendszereibe, semmibe, nem harcoltak, nem öltek, nem gyűlöltek. Megmagyarázhatatlan a németség féktelen uszítása az évszázadok óta tartó egyoldalú vonzalom dacára, a kultúrájukban, nevükben, nyelvükben, gyakran észjárásukban, mentalitásukban is hozzájuk hasonulni akaró zsidóság ellen. A békés rivalizálás helyett kialakult egy paranoiás eszmerendszer.

„Istenen kívül soha senki

olyan szépnek nem látta őket,

mint ez a tiszta szívű állat.” /Pilinszky: KZ oratórium/

Nyilvánvaló, hogy a zsidóság békés eszközökkel, a szellem mezsgyéjében nem volt legyőzhető. A holokauszt valójában a németség, a fasizmus és a hozzá csapódó falkák totális szellemi veresége volt.

„Országa népét mártírjainak füstjéből

faragta ki az Örökkévaló. Mi ahhoz képest

néhány SS, a halálkommandó!”

A túlélők pedig megismerték a megbetegítő félelmet, küzdöttek, mint Jákob az angyallal, vesztettek vagy győztek, számon kértek vagy meghunyászkodtak, megmenekültek, vagy ott hevernek ma is kihűlt testtel az útszéleken.

A nógrádmarcali zsidó boltos, gazdálkodó unokájának boldog gyerekkora mint egy tiszta vizű patak folydogált át a holokauszt, a fasizmus, a nácizmus, az antiszemitizmus mocsarába.

Annak kontrasztjában, ami később történt, minden tündérkert volt, ami boldognak és békésnek nevezhető. Az évszázadok óta itt élő ősök szelleme, „mert csupa kiálló vállcsont a fa, apa, nagyapa, déd- és ükapa vállából nőtt ki ágból ág”, a munka is „míg az esti harangszó véget vetett a babszüretnek”, a falu „napsütötte, tiszta por”-a, az almafa, a cseresznyefa, a parittya, a lámpás, a vályogvetés, „Tehéntrágyát kevertem a vízbe, agyagot mertem hozzá marékkal”, a „meztélláb”-osság, az istállóból a „trágya-melegség és a habos tej illata”, kellékei, attribútumai, díszcserjéi ennek a tündérkertnek.

A szennyes áradatban, ami kevéssel azután lezúdult, magával sodorva a falvakat, a városokat, tisztességgel berendezett otthonokat, dolgos életeket, egymáshoz fűződő szeretetet, egymás féltését, bárminemű becsületet, tisztességet, hitet, vallást, Istent, emberek százezreit és millióit, lekopaszítva, lemeztelenítve, állattá alázva, földhányásokba lökve…

„Örökkévaló Istenem,

léted karomat erősíti,

mert az idő a feltámadásig

Te tudod, dörrenésnyi.”

„édesanyád nagy, hosszú dereka, mit egyetlen boldog ugrással bevettél”, meséli bizalmasan önmagának, kettesben önmagával, a megvallás, a feltárulkozás szakrális csendjében.

Tengermorajlás-szerű az emlékezet: „Ha meghalunk, tegyetek szemünkre illőn cserepeket, de azokon is átlátnak majd a szemek, melyek látták Majdaneket, Treblinkát.”

Falusi gyerek volt, talán parasztgyerek, a csontja, a zsigere, a hajszála, a tekintete is az volt, orrlyukaiban a sólet illatával. És mégis. Ez lánc volt, ez kéztől kézig tartó, nemzedékről nemzedékre láncolódó kézfogás volt a szomszédokkal, a falubeliekkel, egymással. „Csesznák Józsi tanított rézsut csapni a baltát.”

Különös lüktetésű rímtelen verseket ír. Feszes, robbanni készülő gondolatritmusok teszik egyetlen befejezett egésszé, melybe egy betű, egy vessző, egy gondolatjel sem illeszthető már. A sorok attraktív tördelése, az abbahagyások és kezdések, a szünetek, mint afféle váz, tartják a testet, az izomzatot, a tartalmat. Lüktetnek, dobognak, az ütőér adja át így remegését, ilyen szívdobbanásszerűen.

„Kiss Áronné, született Kúti Sára

Ökörgalga és Faluvéghalma közt hozta a világra –

krumplivirágzáskor szülte meg Ádámot”

Rejtett rímek pattognak, szikráznak. Jambusok lépkednek, trocheusok ugrálnak, anapesztusok bokáznak, mint ahogy a magyar bakák trappolnak a poros úton.

„Az orosz parancsnok előtt orra

vérezte át az udvart uraló akácfát,

a holdat, az üres ablakkeretet,

a Kárpátokat, a már lefegyverzett

magyar foglyokat.”

A mélységbe, a föld hegygyomrába, az ősök leszármazottainak leszármazottai közé, a messzibe, a száműzöttek földjére, a hagyományba vezetnek a gyökerek, a szokások. „Ha nagyapám megszomjazott, a bögre vízből kiloccsantott egy keveset… úgy itta, hogy áldást mondott rá.”

Átfutunk a rejtőzködő igazságok felett, néhány sorral arrább megállunk, vagy napok múlva egyszerre csak úgy érezzük, hogy bizonyos szavak dolgozni kezdenek, munkálkodnak, dobognak, mint a szív.

„– eltűnődtem, mielőtt a vizeshordóban

két karomat vállig megmártóztatva kileshettem:

útban van-e már udvarunkba a

Szombatmenyasszony?”

Minden szó egy darab föld, egy kő, egy rög, úgy hull, mint a fejszecsapás, keményre szárad a naptól, huhog, kopog, vagy nyekken, nyúlik, vonyít elnyújtottan, „bőgtek a barmok, a baromfik az ólba röpködtek fel a tyúkszaros létrán”.

Széles ecsetvonásokkal megfestett, tévedhetetlen, nagyvonalú, impresszionisztikus tájképeket olvashatunk, szekercével kinagyolt formákat, ígéretes gyöngyházszürkéket, akáclombzöldeket, fakéregbarnákat láthatunk. A felhők keskeny réseiből a végítélet fénysugarai nyúlnak, olyanok, mint Isten koronája. Aprólékosságig kiragadott részletek a határozottan építkező kompozíciókban. Egyre beljebb és beljebb zummol a kamera, a tehénke gyomráig, a kétfilléresekig, a kaszáig, mely pockot vágott, a csomagolópapírba nyálazott cigarettákig, a venyigék sírásáig.

A magyar tájfestő líra palettáján keveri tovább a színeket. Egyre inkább baljós a láthatártól láthatárig húzódó, a gyűrött, szürke felhőkkel borított ég. Farkas István különös, preholokauszti, apokaliptikus fényeit juttatják eszünkbe, a profetikusan kántáló falu bolondját, az elveszetten tébláboló öregasszonyt, vagy a kertben üldögélőket, kiknek szikár alakját felhasogatja a sötét.

„Minden nyelv anyanyelv. Minden nép kiválasztott” – írja Mezei András Evangélium című bevezetőjében. Jó hír, hogy az anyanyelv él, hogy nyelvi fordulataiban, kifejezőeszközökben gazdag. A magyar metaforikus nyelv, rugalmas, hajlékony és asszociatív, vallja. Szabadon szárnyal, társít, érzékeli a dolgok egybetartozását. Akárcsak a parasztok, ő is biztos kézzel csavarja, forgatja, hántja, vési. Sorai között ott rejtezik valami tájíz, valami jóízű beszédszeretet, a hang, a szó, a kifejezés biztonsága, a folyton dolgozó édesanyjáé, a magyar nótát hegedülő édesapjáé, az áldást rebegő nagyapjáé, meg Csesznák Józsié, meg Jamriké, meg a zselléreké, a vályogvetőké, a kubikosoké. A falusi nép nyelvétől lett írástudó, urbánusságát meghazudtoló népiességgel, és népiességét megtagadó urbánussággal.

Tiszteld mások anyanyelvét… Valami ilyesmit olvasunk ki Mezei hitvallásából, tovább írt, gondolt Tízparancsolatából, Istennel perlekedő bátorságából: mindig a vesztesek oldalán, „íme boldogtalanok ők, akikért jó, hogy nem imádkoznak, akikről nem szól zsoltár”, igazságukért pokolra szállni, felforgatni, ellenszegülni, az Ember tragikus létigazságaitól megihletten, tragikus hősként síkra száll a háromezer-ötszáz éve tartó megadrámában, mely Isten és az Ő kiválasztott népe között zajlik, melyben nemzedékek léptek színre és tűntek el, valódi vérrel, valódi tűzzel, valódi gázzal, valódi gázkamrával.

„Hagyd a népedet elpusztulni.

Könyörülj rajta Istenem.

Amit megadtál annyi népnek:

Ne maradjon írmagja sem.”

 

„A lepecsételt zsidó boltban

még mennyi aratószandál,

babos kendő, pertli, szíj, hány liter

petról van a tartályban”

A kőrisfa ontja így, ilyen zuhatagként a leveleit nyáron. Megbotlunk, visszafordulunk, továbblapozunk óvatosan, kíváncsian, aztán újraolvassuk az egészet, aztán lecsap a vihar, a szél, a villámlás, igazi Cantata profana, semmivel be nem helyettesíthető, fel nem hígítható, meg nem bolygatható.

„gyufa, légyfogó, gandli-cukor,

krajcár a kisfiókban, hogy majdnem

kimaradtak a forgácsba csomagolt

lámpaüvegek, gyertyák, mécsesek”

Sorakoznak a polcon a szavak, a jelzők, a ragok, a képzők, az illatos és illattalan szerek, a jóváíratlan tartozások. Egy szatócsbolt árulistáját olvassuk, még nem fáradt el a szemünk a fénytelen, petróleumlámpás hunyorgástól, lehetne a zsidó kocsmáros háza is, akire éjszaka ráverik az ablakot, fut, szalad hálóingben, mert vendégei számára létkérdés a bor, a rum, a pálinka. Roman Vishniac fotói jutnak az eszembe, aki l938-ban, az utolsó pillanatban végigfényképezte a kelet-európai zsidó körleteket, gettókat, falvakat, otthonokat, üzleteket, templomokat, imaházakat, hédereket, jesivákat. Elrejtve és megőrizve az örökkévalóságnak, a végtelennek a pajeszos kisfiú mosolyát, a zöldséget áruló, megviselt arcú zsidócska reménytelenségét, a lobogó pajeszú, szomorú, fázósan topogó, spárgával felkötött nadrágú boltosét, gondokról árulkodó, félregombolt lajbiban. Mindenkiét, aki néhány hónappal, évvel később meztelenül hullott a gödörbe a futószalagról.

Iskolapadok kemény fájába kellene vésni emlékeztetőnek. Falakra írni óriás graffitiként, a lökhajtásos repülőgép kondenzcsíkjával az égre kanyarítani a szatócsbolt árulistáját. Követelés ez, örök és behajthatatlan.

Együtt érez a libával, melynek tömését „nézni is iszony”, „Fejem alatt a toll-pihe párna éjszaka fulladozott, s nyesett, két gyönge szárnyával csapdosta alvó arcomat”, a hallal, melynek „Hegedűs Tóni… két ujjal két szeme gombját mélyen benyomta”, az elmetszett pocokkal, melynek kis teste úgy hevert, „mint egy kifordult tömött erszény, amely élettel dagadt degeszre”, az égő fával, melynek „a vékonya jajgat a tűzben, a vékonya sír-rí”.

„Minden nép kiválasztott” – írja a bevezetőben. Nehezül a kar, a láb, súlyosbodnak a szavak, vasérintésűek. Még felemeli birkafogó botját a pásztor, és futtában megállítja a pulit. Prófétaibb a hang, hírek kószálnak, honvédek, munkaszolgálatosok térnek haza a frontról. „Ne hajts! Elég volt!” – szól a kutyájához a pásztor. „Népemet ne hajtsd, Istenem! Elég volt!” Súlyos lövegek hagyják el a barlangjukat, Tigris tankok, Sztálin-orgonák tombolnak. A szorongatott országban az a legfontosabb, hogy még a szovjet csapatok bevonulása előtt megsemmisítsék az ország gazdasági, kulturális, tudományos életének egyik legpotenciálisabb húzóerejét, a magyar zsidóságot. „Miközben a vagonajtókat széthúzták Komáromban, kilencven hörgő tüdőbe szúrt a hajnali éles levegő.” Vasúti sínek kanyarognak Kelet-Európa vész karistolta hátán. Halálrigmusokat kattognak a kerekek. Futnak a degeszre tömött vagonok Auschwitz, Dachau, Mauthausen felé. Bombáznak a Szövetségesek, de a halálutakat mindig elkerülik. A krematóriumok kéményei zavartalanul ontják a füstöt, az emberi pernye, mint a Vezúv hamuja száll.

Minden népből annyi marad, amennyit a krónikásai, írói, költői, történészei, mesélő öregjei meghagynak, feljegyeznek. Az információ száll. A száj vezeti, az emlékezet, a betű. Könyvek sora a megszépíthetetlen történelem. Josafát, a történetíró, Baruch, Jeremiás íródeákja, a zsoltáros Dávid, a próféták, a névtelenek, a Talmud lejegyzői, Joszéf ben Mattatia, a Tóratekercs, a könyvek, levelek, feljegyzések, hitelesek vagy kevésbé azok, átköltöttek vagy tényszerűek. Krónikások és krónikások… „Írd Apunak, hogy gondolok rá. A mi utunk akárhová visz, gondja lesz ránk a Teremtőnek.”

Az írás művészetté vált, a betű testvérré kedvesedett, társsá, kísérővé, mely összekapcsol, felkarol, fölénk hajol, világít is, néha olyan, mint a láng, áldozat is, ünnepélyes is, arannyal, ezüsttel felcicomázott, mint a Szombatmenyasszony. Aztán meg elkísér az örökkévalóságba, csontjaink felett őrködik a Messiás eljöveteléig.

„A tábor küldte elébük

ezt az utat, a sírkövek

héber betűrengetegét,

a halottaiktól megfosztott

kőbe faragott emlékezetet”

Credo, quia absurdum. Hiszem, mert képtelenség. Így, virtuálisan, számon tartva a menekülés útjait, az abbahagyás lehetőségét, még ma is, fél évszázad múltán virtuálisan szemtanúként: „fél órán át a hideg tus alatt, utána nedvesen ismét kizavarva a szabadba, mindez két óra múlva megismételve, reggel 4 óra körül 75 százalékuk már mozdulatlanul…”.

A tényversek visszavezethetők a Biblia verseire.

1. És szólt az Örökkévaló Mózeshez… 2. Állítsátok össze Izrael fiai egész közösségének számát családjaik, atyáik háza szerint, a nevek számával, minden férfit fejenként. 3. Húszévestől felfelé mindenkit, aki hadba vonulhat Izraelben, számláljátok meg őket seregeik szerint, te és Áron. /Numeri I. 1–3./

Íme a generációkon át inkarnálódó harsonás. A kép, melyet mintegy vezetékeken át közvetít a betű, a szó. Beszámolók, tények, számok.

„51 nap, 147 vonatszerelvény,

a négyszázharmincnégyezer

zsidó elhurcolása vidékről

kétszáz SS-el,

ötezer magyar csendőrrel,

önkéntesek százaival” /Mezei András: Számok/

Lecsupaszított, száraz információk, melyekhez nem kell magyarázat. Három évezredet áthidaló folyamatosság.

Akkor, ott és úgy: „ahogy a testek és a végtagok összefonódva várnak a feltámadásra, ahogy a karon ülő kicsi gyermek átfogja anyja nyakát, ahogy a hús már lefoszlóban van, de még épek a csontok”. Mindent megolvaszt a felszínre törő izzó anyag. A teremtés nem definiálható. Zene ez is, a sírás különös, lekottázhatatlan tremolója.

A költő a saját infernóját járja, miközben már-már önveszélyes empátiával kíséri testvéreit a tömegsírba, együtt fuldoklik velük a zuhanyrózsák alatt, meghal Mose Ganz fiával, de tisztátalan ételt nem vesz magához, vízbe hull a Dunába lőttekkel, töri a hegy kövét halálos fáradtsággal a kieszelt értelmetlen munkán, félholtra verik, családjára lel a halottak között… Mindig és mindenütt egyes szám első személyben, befelé fordulva, vádolva, miközben a tiszta, karcmentes teleobjektíven keresztülhatoló képek az egekbe szállnak… Avatás ez, a szövetség jele a lelkébe égettetett.

„Egyszer csak anyám hangján szólalok meg,

egyszer csak apám hangján szólalok meg,

egyszer csak népemet hallom megszólalni

a hangomon.”

Tépi, boncolja, bontja az anyagot, kikanyarint belőle, aztán visszaragasztja, újraépíti, aztán úgy tesz, mintha hozzá sem nyúlt volna. Prófétai dühvel, hiperrealista hőzöngéssel prófétál, mint Jónás Ninivében, dörgő, mint Ézsajás, megértő, mint Ezékiel, álruhában járó, mint Jeremiás, lírai, mint Dániel. Népével él és nyugszik, feltámad, mert még halálok várják Isten kiválasztottjai között, a gyűlöletes sorsra megszentelteké, a szövetségé, mely fel nem bontható, mely most már utálatos, mint ahogy utálatos e nép türelme is, belenyugvása, megjuhászkodása, riasztó ez a nép, megalázó és megtévesztő. Megszégyenítően fényes és tiszta homlokuk homályos lesz a reszketésben. Hogyan vonhatnák kétségbe Ádonájt? A hatmillió pusztulása után is legyen áldott Ő és dicséretes, dicső és magasztos, fennkölt és hírneves, imádott és megszentelt, áldottabb minden áldásnál, költeménynél, dicshimnusznál és vigaszéneknél, amit a világon mondanak.

„Micsoda nép a maradék, hogy zengi már

szent, szent, szent, szent az ő neve,

el sem oszlott a füst.”

Most már mennydörög, ez a szövetség már bilincs, béklyó, csörgő lánc a lábra, kézre, nyakra kovácsolva. Gályarabság, melynek elítéltjei nem szabadulhatnak, súlyos az evezőlapát, mely mellett csak megfeszülni lehet, melynek vasai átütik a csuklót…

Most már nem fél, mert már százszor halt, hatszázezerszer, hatmilliószor. Nem árthat neki sem áldozat, sem hóhér, sem ember, sem Isten, ő a senki, a porszem, a költő az Úr lábai elé hajítja a kőtáblákat… Ez már nem vers, ezek már nem tények.

Hétszer magvakult, hétszer hozták vissza a vakságból az orvosok. „Látó” lett, „roe”, pásztor, egekbe néző, köveken bukdácsoló, „kinek szeme e vak vagonban tapadt a talált égi résre”. Nincs előbb és utóbb, korább és később, tíz év múlva, ötven év múlva, száz év múlva is ugyanúgy. Azok a képek beleégtek a mágneslemezbe, letörölhetetlenek. Vádolja az Istent. Ő pedig hallgat. Tűri, töpreng, nem védekezik, szótalan, mint mindig, amióta felgyújtott csipkebokorban megjelent.

„Üres. Üres. Üres. Üres.

Hívás nélküli űri csendben

Ígéreteid ellobbantak

minden csodánál hevesebben.”

Korszakos versek születnek. A holokauszt, a „soá” piszkos üvegén át tisztul ki a világ. Megátalkodottan, megszállottan csak ezen a hálón át, ezen a szemüvegen keresztül, axiómává lesz a tapasztalat, torz, pokol szülte paradigmává, ahol az SS hangján szól az Isten, ahol arany- és platinafogakként tündökölnek Jeruzsálem kupolái. A Hagyd a népedet című versét számos nyelvre lefordították, demarkációs vonal ez, új időszámítás, aki megismeri, nem szabadulhat, betör az agyak háromezer éves fájljaiba, és rombol, mint egy vírus, felszabadít vagy haragot intonál, aki hallotta, olvasta, átélte, nem lesz olyan többé, mint annak előtte volt. Mint amikor a megbomlott agy zenél, felfoghatatlan direktívák, leüthetetlen hangok, megpendíthetetlen húrok, érthetetlen és mégis meggyőző, csillapíthatatlan és megnyugtató, pogány táltosok dobolnak, az áldozati füst felemészt, sisteregnek, megcsörrennek az ölelkező rímek, lángol, remeg a Szináj hegye, összeomlik Isten súlya alatt.

A zsidók nem tudnak gyűlölni. Ezt az érzést nem örökítette beléjük az Ur városából jött Ábrahám, sem Izsák, sem Jákob nem forgatta meg sejtjeiben, nem fordult meg Józsefében sem, vagy Dávidéban, a Tóra sorai nem tanítják, sem a Talmud tengeréből ki nem halászható, sem a Sulchan Aruch asztalterítőjén nem lelhető. Pedig…

El innen, hol a lágerből

visszatérőt emberi jó szó

nem fogadta, csak a zsidózó:

„te is pusztultál volna ott!”

A tíz-egynéhány éves, koravén kamasz útnak indul oda, „ahol az idő sosem sietett, apám vesszeje, anyám méhe nem lett volna elátkozott”. Néhány cseppnyi versben, mint a sejtben a test, benne foglaltatik az egész, az óceán valamennyi sója, köve, mesze, hordaléka. Allegóriák szárnyalnak, végigsöpörnek verseken, képek gyűrűznek, mint a hullámok a vízbe dobott kő körül, hasonlatok, asszociációk által bomlanak ki, válnak szemléletesebbekké a gondolatok. Játékos metaforák pattognak, ugrálnak, feszülnek a tényversek simára kalapált felületén. A versek egymásba kapcsolódnak, élik önálló életüket, összekacsintanak, emlegetik egymást, ki ezt, ki azt adja a sok négyzetméteres pannóképhez. Megrendítő freskók lepik el a mennyezeteket, Guernica-szerű abszurditás kerekedik a kupolában, vers versbe karol, gyakran száz oldal múltán bukkan fel újra egy apró részlet valamiből, egy darabka föld, tárgy, test, hangulat, déjŕ vu érzést keltve. Bibliai ihletettségű ismétlések erősítik egymást, különösen a holokauszt-traktusban. A Negev porában, a Jezréel völgyében „az auschwitzi légáramlatok… páráival” keveredik Európa hálátlan földje.

„…Izrael ország.

Épülő épületére kitűzött zöld ág alól

előhalászom mész marta kibucsapkám.”

Békesség van, de nincs béke. Fegyvert is ragad, ha kell, kényszerből, de hősiesen, mint bárki Izraelben.

„Gabi Weiner unokaöcsém Jeruzsálemben

a templomhegy alatt, ott esett el,

ahol a Szemétkapu felől a járda élesen

balra befordul.”

Keresztül-kasul, autóbusszal, szamárkordélyon vagy gyalog bejárja az országot. Békesség költözik a lelkébe. Honfoglaló, honalapító, nemzetségalapító, mint az ősatyák, a lelke fele ott marad, pár év múlva hazajön abból a hazájából ebbe a hazájába, mert tudja, a magyar szó az ékessége.

A Belvárosi Kiadónál Székely Magda felelős szerkesztésében megjelent, egyszerűségében is impozáns, szinte már-már imakönyvszerűen ünnepélyes, arany és fekete színekben pompázó, időtlenül szép könyv grafikája és címlapterve Mezei Gábor nevét dicséri. Olyan ez a könyv, mint egy óceán, egy tenger, szigetekkel, gázlókkal, korallpadokkal, zátonyokkal, áramlatokkal, melyek segítik a vállalkozó szellemű hajóst, az olvasót. Elolvasunk egy verset, sorokat, szakaszokat, aztán, ha ellapozzuk, elkeveredünk benne, soha nem találjuk többé. Végtelent ölelnek a partjai, a távolságai. Úgy gondolom, hogy tudósok kutatják, széplelkek intonálják majd, igazságkeresők merítenek erőt tőle.

Csak a teljesség igénye nélkül lehet szólni róla. Minden sorában, szókapcsolatában új meg új képek jelennek meg, az érzelmek széles skálája, a felhalmozott ismeretanyag, a továbbgondolásra késztető folyamatok, a filozofikus, a folytonosan Istennel perlekedő, de Istent mégiscsak imádó légkör, gondolatrendszer, a lehetőségeiben kiaknázott, próbára tett magyar nyelv, az önfeláldozás, a tisztesség, a hősiesség, az embereket, állatokat, tárgyakat, egyáltalán az emberi életet óvó féltés arra érdemesíti ezt a könyvet, hogy nemzedékek olvassák.

A magától értetődő terjedelembeli szűkség miatt, olyan fejezetcímeket hagytunk ki, mint az Anyám vasal, Ünnepek, Kései rekviem, Letelepedők, Ez a hazád, Magyarok, Szülőhelyem, Szerelem, Lesz-e bárka, A teljes felszabadulás stb., melyek tanulmányoldalakat töltenének meg.

Az elismerések száma jelentős. 1961-ben József Attila-díjat, 1979-ben Művészeti Alap díjat, 1986-ban Gábor Andor-díjat, 1997-ben Arany János-díjat, 2000-ben C.E.T irodalmi díjat kapott. Külföldi elismerései közül a legjelentősebb az l986-ban kapott, igen megtisztelő, az izraeli államelnök által adományozott Katzetnyik-díj.

Számos nyelvre lefordították, legtöbbször angol, francia és német nyelvterületeken jelent meg, és természetesen Izraelben héberül. 1971-ben a Wolk und Velt kiadónál Kelet-Németországban jelent meg a Legenda der Gercktictket című verseskötete Paul Kárpáti fordításában. 1981-ben, a tel-avivi Eked kiadó jelentette meg Cél hamigdál című verseskötetét Itamár Jaoz Keszt adaptálásában.

Megjelent lengyelül is 1979-ben, majd 1994-ben ismét a tel-avivi Eked kiadónál, Itamár Jaoz Keszt, majd Londonban az Alfa World kiadónál Országh-Land Tamás, és 1999-ben Írországban Thomas Kabdebo fordításában The miracle worker címmel. Ugyanebben az évben kötete jelent meg Berlinben is.

 

 

Függelék

 

Szólni kell még a Mamele-versekről, melyek mint tartóoszlopok, kimagasodnak, úgy tartják ezt a hatalmas életművet, mint a pillérek a hidat.

A Mamele című fejezet örökmécses, mely a frigyszekrény felett lóg kialudhatatlan örökül, mementó az anyáért, minden anyáért egyetemesen, az öregekért, az elveszőkért, az elfogyókért, a menthetetlenekért, a remegő kezű gyengékért, a könnyezőkért, a tétovákért, a cekkert cipelőkért, a sámlin ülőkért…

Az a formai tökéletesség, tartalmi egység nyilvánul meg itt is, mely az egész életművön végigvonul, a lélek, mely formát ölt, melyben „Kifehérül a hold”, ezek a versek úgy buktak a napvilágra, mint ahogyan megszületik a gyermek, mint ahogyan szárba szökken a magból kihajtó, szánandóan törékeny és érzékeny csíra, a levélke és a szár.

„Ölelhetem még kicsi fejét,

töppedt haját. Még láthatom

kék szemében a mészfehér,

az üres, végleges szobát”

Csodálatos a nyelv, ahogy a sorait rendezve feltárja tartalékait, meghajol és magasba lendül, vergődik és szárnyra kap, egyre mélyebb és mélyebb rétegeit tárja elénk, feladja büszkeségét, alázatos és bús, kiönti zsákját, szavait, igéit, ragjait, zöngés és zöngétlen betűit, magán- és mássalhangzóit, a magasakat és a mélyeket, képességeit, melyek ázsiai pusztákig nyúlnak vissza, európai hegységekbe, rabságokba, elnyomásokba, fenyegetettségekbe, a szenvedések hozadékaiba, a vereségekébe, melyekből ő gazdagodott, csak ő, a nyelv, senki más, csak ő… Azt írja Mezei András a könyv előszavában, hogy a nyelv „Egyszeri és egyedi. Megismételhetetlen.” Akárcsak te, meg én, meg ő, az anyánk nyelvezete az, ahogy ő beszélt, ahogy a dallamok szálltak, muzsika siklott, darvak repültek szárnylengetéssel. Tőle tanultuk a szót, az ő ajkából ittunk, fogaiból sziszegtünk, levegőjéből lélegeztünk. „Karod lehull. Szíved megolvad. Menyasszony-anyád a napból visszaint –” Ősz hajszálakból áll a jelen, fehér szobából, az elme szörnyű repedéseiből, szemüvegekből és kivehető fogakból, gyógyszeresdobozokból, leletekből, melyek az ő vérét, csontjait, gerincét, szerveit mutatják, csontvázát, mely mostohán és nevetségesen örök. Az anyák ők, akik már a megszületésünk pillanatától időtlenek voltak, szépek voltak, a testük, ami a legmulandóbb, az volt a legszebb.

„Mama, a fontos dolgokat, mama,

mint az időt a szívedben,

retikülödben vitted a halálig”

A pumpa, ez a formatervezett izomcsomó, ez az érzelmeinktől rezdülő, reá számító, belőle élő, vért csókoló, öklömnyi zsákocska. Maga az élet, a folytonosan jelző áramütés, a hajszolt, a készenlétben lévő, az őrködő. Az EKG-cédula.

„szárnyas

fehér ajtókon át,

cipelted odaátig,

a végre más végső szobáig –

 

Megítéltetni szíved.”

Mezei Andrásnak sikerült valamit itt tartania, megmentenie, foglyul ejtenie abból, ami úgy csúszik ki az ember kezéből, mint a fény.

„Szólítalak, de mintha túl,

hátad mögött az idő havazna,

magaddal törődöl te már,

és halálod hagyod

magamra.”

Maradandót alkotott a Mama-versek definicionálható kertjében, a rózsák könnyekkel öntözött ágyásaiban, a szegfűk lélekfájdalommal trágyázott vetésében, a begóniák, a mennyországkulcsok, a krizantémok, az ibolyák rezgő, lélegző, hümmögő, szeretetszomjazó „üveges idegsejtjei”-ben.

„Ágaiban

már mintha csönd –

már mintha csont

a fában.

Elul havában hullt a hó

és hullt a hó Elul havában.”

Hangtalanul is énekelhető dal. Fenséges gyász. Látó lett, ezernyi sebből világító, szeme, füle, orra, hangja, sohasem alvó érzékei messzi dimenziókba visznek. Képei plasztikusak, térplasztikák inkább, egymásba forduló lézerfények.

„Gyerektérdeimbe beleöregedve

fehér ágyadnál állok őrt anyám,”

Jótékony tér, idő manipulációi visszahökkentenek, előrefutunk az időben, évtizedeket öregszünk és ifjodunk, ottfelejtett gyermekkezeinket hozzuk tanúságtételül, a jelenbe öregedve.

Sajátos, egyéni hangvételű, senkiével össze nem vethető műalkotások, megfestetlen képek, szavakból készített hologramok, kinetikus szobrok, forgó, repdeső, egyensúlykeresésükben is kiegyensúlyozottak. A költő anyja remekművekre inspirált a magyar irodalomban Petőfitől József Attiláig, Mezei Andrásig, de úgy, mint ő, kiszolgáltatottan, esendően, elmenetelre várva, sámlik és cekkerek között egy pesti bérház szomorú rengetegében, a kályhától a húslevesig, meg a gyúrótábláig, a deportálásra várás szorongató emlékezetével, meg aztán a helyének ürességét, a létbe történő visszaképzelését, a gondolatnak azt az összpontosítását, mely szinte visszamaterializálja árván maradt helyére, a konyhaszékbe, a hiány rendetlenségébe, hiányának fojtogató újra- és újrakezdését, még nem írta meg senki. Talán József Attila heroikus mamasiratásai mondhatók elődjének, bevallottan példaképe, mestere, verseit testrészként cipelte magán a szent vidékeken, Jeruzsálemben, Galileában, Názáretben, a Genezáret-tónál. „Anyám meghalt, most nem tudom, hogyan viselkedjem vele szemben” – írja József Attila –, „megfoltozná kabátomat, megnézné, milyen szép vagyok meztelenül” (József Attila: Anyám meghalt). Az élő tétovasága, a felfeslett lélek, a fájdalom tébolyult repedései, ugyanakkor bizonyos osztályhelyzet is. Mezei továbblép, nem ismétli meg, amit tanult, más korban él, más tapasztalatok mögött. A téboly hideg falától, egy centiméterre onnan, egy másodperccel előbb megáll, be sem kukkant oda, csak áll, mintha oroszlánok között állna, Isten hitébe öltözötten.

„A levegő édes húsából

visszaszülető anyám,

aki eljössz e földre újra”

Imádságok ezek, térdre zuhanva rebeghetők, leborulva, tálitba burkolódzva, tefilinnel a homlokon, „mintha Jezréel völgye volna, legényénekkel messzire halló iolla-violla, őszi szellő”. Egyetlen percbe szorul a világ, másodpercbe a lét, szemrebbenésbe az örökkévalóság, a gyerekkor óvó, sudár, „hosszú derekú” édesanyja, az elhunyt fiatalság.

„ …hiszen

benne is él az a gyermek,

aki szeretni hagyja magát,

ám nem jön elő, csak a bajban,

hogy megijesszen téged,

te ápolni erős,

tétova Édesanyám.”

 

 


Kicsi Sándor András

 

Az eurázizmus rövid története
nyelvészeti szempontból

 

Az orosz kultúrát számos kutatója jellemezte úgy, hogy se nem jellegzetesen európai, se nem jellegzetesen ázsiai, s ez a nézet időről időre különös népszerűséget nyer, leghatározottabban azonban az úgynevezett eurázisták (jevrazijci) ideológiájának számít.1

Az 1917-es orosz forradalomra az emigrációba vonultak vagy kényszerítettek érdekes ideológiai válasza volt az úgynevezett eurázizmus (magyarosabban: eurázsiaiság, oroszul jevrazijstvo). Ez a gondolatvilág az 1930-as évek végéig számos emigráns kört (legelőször Szófia, majd Belgrád, Bécs, Prága, Berlin, Brüsszel, Párizs, Kaunas, Vilnius) fogott össze, s több tudomány képviselőit egyesítette. Az eurázizmus vezető képviselőinek heterogén listáján sok, a maga tudományágában kiemelkedő tudóst szokás felsorolni. Idetartozik a nyelvész N. S. Trubetzkoy (akiről kicsit részletesebben megemlékezem), a geográfus és közgazdász Petr Savickij (Pjotr Nyikolajevics Szavickij, 1895–1968), a történész George Vernadsky (Georgij Vlagyimirovics Vernadszkij, 1887–1973), a szintén történész Lev Platonovics Karszavin (1882–1952), a néprajzos Petr Bogatyrev (Pjotr Grigorjevics Bogatirjov, 1893–1971), a nyelvész Roman Jakobson (Roman Oszipovics Jakobszon, 1896–1982), s többen mások (róluk magyarul újabban például Havas 2002: 177–8; Szili 2003; régebbi összefoglalás Böss 1961).

Valemennyien valamely tudományág kiemelkedő művelőjének számítottak, de a tulajdonképpeni eurázistáknak a történészeket szokás tekinteni. Az említett vezéregyéniségek élete orosz emigránshoz méltó kész regény. Az eurázizmus fénykorában, az 1920-as évek közepén Trubetzkoy Bécsben, Savickij és Vernadsky Prágában tanított, Karszavin Berlinben, Jakobson Prágában tevékenykedett, Bogatyrev a Csehszlovákiához tartozó Kárpátalján végzett terepmunkát.2 De már 1952 körül Savickijt és Karszavint szovjet lágerben, Bogatyrevet a voronyezsi egyetemen, Vernadskyt a New Haven-i Yale Egyetemen, Jakobsont a massachusettsi ­Cambridge-ben, a Harvard Egyetemen találjuk.

A tulajdonképpen csak az 1920-as években létező mozgalom az 1930-as évekre az egységes ideológia kidolgozatlansága, s valamelyest némi széthúzás, sőt egyeseknél a korabeli szovjet hatalommal való kapcsolatfelvétel miatt is széthullott. Ideológiájuk az orosz államiságnak a marxista, monarchista és liberális alternatíváival szemben állt, s ezt gondosan megírt munkákban fejtették ki. Viszont lényegében minden említett riválisukkal – még a szovjetekkel is – egyetemben egy hegemón Oroszország létrehozásán fáradoztak, s ebben emigrációjukban, még abbéli szétszórtságukban is tökéletesen sikertelenek voltak.

*

Az eurázisták antimarxisták, antibolsevisták voltak, de a nyugatosodást is erőteljesen visszautasították. Ideológiájuk héroszaiként azonban az obligát orosz uralkodók (például I. Péter) mellett például Dzsingisz kánt is emlegették. Az ugyancsak kötelezőnek mutatkozó pánszláv és pravoszláv preferenciákat a környező nem szláv (finnugor, török, mongol, kaukázusi, paleoszibériai stb.) népek és más vallások iránti teoretikus toleranciájukkal mérsékelték.

Az eurázisták szerint Oroszország alapvető kapcsolatban áll Ázsia bizonyos részeivel, s tagadták a nyugat-európai („romano-germán”) kultúra fölényét. Érdeklődésük középpontjába a mongol hódítás korszaka került – érdekes módon mint az orosz „fejlődési tér” expanziójának kora („Pax Mongolica”). Vernadsky és más eurázisták előszeretettel értékelték a mongol hatást pozitívként, termékenyként – amivel sokak rosszallását váltották ki. Az iskola képviselői a moszkvai cárt és az orosz államot a mongol nagykán és az Aranyhorda utódainak tekintették. Hangsúlyozták a mongolok szerepét Oroszország centralizálásában és átalakításában.

*

Az eurázizmus utolsó, kései jelentős képviselőjének a Szovjetunióban tevékenykedett Lev Nyikolajevics Gumiljov (1912–1992) történészt, az Anna Ahmatova és Nyikolaj Gumiljov akmeista költőpáros fiát szokás tekinteni. Az 1990-es évek végére az eurázizmus klasszikusainak java része megjelent Oroszországban, s némi reneszánszuk továbbra is várható (Szili 2003: 49).

Az eurázisták közül ki történelmi, ki politikai, ki pravoszláv valláserkölcsi, ki pedig nyelvi alapon fogalmazta meg a maga álláspontját. Az utólag tökéletesen zavarosnak mutatkozó elmélet a nyelvészetben a strukturalista paradigmához kapcsolódva nyert tudománytörténeti jelentőséget. Az eurázizmus nyelvészeti vetületének vezéregyéniségei az orosz hercegi származású Trubetzkoy és a zsidó mérnök-gyáros családban született Jakobson voltak, akik nagyjából a Koreától és Japántól Cseh- és Lengyelországig, sőt a Kárpát-medencéig húzódó terület kultúrtörténetével, elsősorban persze nyelvészetével foglalkoztak, s erőteljesen hangsúlyozták az orosz hegemóniát. Olykor legendás tudományos objektivitásuk ellenére is anyanyelvükhöz viszonyították a többi nyelvet. Nyugaton a nyugati szláv nyelvek, a magyar, keleten a koreai és a japán úgynevezett periferiális nyelveknek számítottak számukra, mivel az orosz vezérnyelvvel (Leitsprache) számos tulajdonságában nem osztoztak. Nyelvészeti szempontból Jakobson írt explicit eurázista nyelvészeti monográfiát (1931), de számos érdekes részlet ismerhető meg a Trubetzkoyjal folyta­tott levelezéséből is (1975).4

*

Külön érdemes megemlékezni Nikolai S. Trubetzkoyról (Nyikolaj Szergejevics Trubeckoj; Moszkva, 1890. április 16.–Bécs, 1938. június 25.). Apja, Szergej Nyikolajevics (1862–1905), korának neves filozófusa, a moszkvai egyetem rektora volt. Családjukat Gedimin litván nagyfejedelemig vezették vissza.5 Tudományos pályafutását már gimnazista korában megkezdte: cikkeket írt egy moszkvai néprajzi folyóiratba. Eleinte a finnugor és kaukázusi népek folklórja, néprajza foglalkoztatta, majd a moszkvai egyetemen indoeurópai összehasonlító nyelvészetet és szlavisztikát tanult. 1915-ben Lipcsében doktorált6, majd a moszkvai egyetem magántanára lett. 1919-ben külföldre távozott. Előbb a szófiai egyetemen tanított (in­nen datálható az általa és Savickij által kezdeményzett eurázizmus), 1922-től a bécsi egyetemen a szláv filológiai professzora, majd az Osztrák Akadémia tagja volt. Bécsben élt, s tudományos műveinek leg­jelentősebb részét az 1920-as évektől németül jelentette meg. Behatóbban fonológiával is ekkor kezdett el foglalkozni. 1926-tól Jakobsonnal együtt az úgynevezett Prágai Nyelvészkörhöz tartozott. A korai struk­turalista nyelvészeti iskolákhoz sorolt prágaiak forradalmi nézeteiket az első nemzetközi nyelvészkon­gresszuson (Hága, 1928), a szláv filológusok első kongresszusán (Prága, 1929) és az első nemzetközi fonológiai találkozón (Prága, 1930) propagálták – elsöprő sikerrel. Trubetzkoy sokoldalú nyelvészeti és irodalomtörténeti munkásságot fejtett ki, de műveinek jelentős része befejezetlen maradt, s csak halála után adták ki őket.

Az 1920-as évektől a nyelvészetben két jelentősebb hozzájárulás fűződik a nevéhez: ő a fonológia egyik megalapozója, s egyben ő az areális nyelvészet úttörője, a nyelvszövetség (Sprachbund) fogalmának bevezetője.

A beszédfolyamat disztinktív szegmentumokra való felosztásakor úgy találta, hogy a kontrasztív funkcióik alapján azonosítható fonémák absztrakt fogalmak, nem fizikai entitások. Nemcsak a fonéma, hanem a megkülönböztető jegy fogalmának kidolgozása felé is fontos lépéseket tett. Ugyancsak jelentősek a morfológiai és fonológiai jelenségek kapcsolatait vizsgáló morfofonológia (morfonológia) kidolgozására tett kísérletei is. Fonológiai kutatásait a posztumusz Grundzüge der Phonologie (‘A fonológia alapjai’, 1939; magyarul részlet ebben: Antal, szerk., 1981: 228–277) című művében foglalta össze, amelyet franciára (1949), oroszra (1960) és angolra (1969) is lefordítottak. E befejezetlen és ezért helyenként vázlatos munkában kb. kétszáz nyelv idevágó anyagát dolgozta fel.

Az areális nyelvészetet megalapozó, azóta nagy népszerűségre jutott nyelvszövetség fogalmával kísérletet tett az indoeurópai nyelvek közös jegyeinek eredetének magyarázatára. Trubetzkoy az indoeurópai alapnyelv posztulálását szükségtelennek tartotta, s a nyelvcsalád ágai közötti kölcsönös kapcsolatra vezette vissza a nyelvek rokonságát. A nyelvszövetség alapfeltétele a földrajzi együttélés vagy egymásmellettiség.7 Fonológiai műveivel a magyar nyelvészek közül kiváltképpen Laziczius Gyula, valamint a szlovákiai Arany A. László és a főleg az USA-ban tevékenykedett Lotz János munkásságára hatott.8

 

Jegyzetek

1  Már első gyűjteményes jelentkezésükkor (Isxod k Vostok, Kivonulás Keletre, 1921) ezt deklarálták: „Az orosz emberek és az »orosz.világ« népeinek emberei se nem európaiak, se nem ázsiaiak. Egybeforrván a kultúra és az élet bennünket körülvévő őserejével, nem szégyelljük euráziainak nyilvánítani magunkat” (idézi Havas 2002: 178). Az Eurázsia összetétel talán csak a XIX. század közepétől adatolható. Európa az ógörög Európé folytatása, eredetileg a szigetekkel és a kisebb félszigetekkel szemben a szárazföldet, annak belsejét jelölte. A római provinciák nevéből származó földrésznevek is érdekesek: eredetileg Africa csak a pun állam (Karthágó) egykori területét, Asia csak Kis-Ázsia nyugati részét jelölte.

2  A nagy keletre fordulásban talán a nyugati irányú emigrációnak is szerepe lehetett. Mindenesetre kez­detben egy déli menekülési állomás, Szófia számított az eurázizmus központjának, majd egy északi, Prága. Itt Jakobson és Savickij párhuzamosan dolgoztak a struktalista nyelvészet és a strukturális geográfia, egy korabeli teoretikus geopolitika megalapozásán (Jakobson & Pomorska 1980: 35, 88–89).

3  Jakobson mesébe illő menekülési útvonalát verstani nézeteinek tárgyalásakor vázoltam (Kicsi 2001).

4  Trubetzkoy Jakobsonnak írt leveleit a második világháború után sikerült New Yorkba menteni, Jakobson Trubetzkoynak írt leveleit azonban 1938 tavaszán a Trubetzkoy bécsi lakásán tartott egyik rajtaütés során a Gestapo elkobozta, s többé nem kerültek elő. (Csak az a néhány darab maradt meg, amelyről másolat készült.) A fonológiát ekkor megalapozó tevékenységük egy általános jelentőségűnek tűnő vonásáról magam is megemlékeztem (Kicsi 1993b).

5  Gedimin, Gedymin, Gediminas (1275 körül–1341): litván nagyfejedelem (uralkodott 1316–1341), a Jagelló-dinasztia őse. Az orosz fejedelmek és a német lovagrend ellen vívott sikeres harcai révén lerakta a litván–orosz állam alapjait, fővárosát, Vilniust a hagyomány szerint ő alapította (1320). A német lovagrend ellen szövetkezett I. Ulászló (Lokietek Wladislaw) lengyel királlyal, s feleségül vette ennek leányát, Aldonát. Támogatta mind a görögkeleti, mind a római katolikus hit terjesztését népe körében. Az ellene vezetett keresztes hadjáratokat azonban sikerrel visszaverte. Bayerburg lovagrendi vár ostrománál halt meg.

6  Osztálytársai között olyan neves nyelvészek voltak, mint az amerikai Leonard Bloomfield és a francia Lucien Tesničre.

7  Például a magyar, a cseh és a szlovák fonológiai nyelvszövetséget, mégpedig úgynevezett mikroáreát alkotnak, amelyet a hosszú és rövid magán- és mássalhangzók megkülönböztetése, az első szótagi hangsúly jellemez (Kicsi 1993a.). A rögzült hangsúlyhoz kapcsolódó magánhangzó-harmónia azonban csak a magyart kapcsolja, nyelvcsaládokon átívelve, láncszerűen keletre: a többi finnugor, valamint török, mongol, mandzsu-tunguz, sőt csukcs-kamcsatkai nyelvekig.

8  Laziczius inkább csak párhuzamosan dolgozott a fonológia megalapozóinak számító oroszokkal, viszont Lotz előbb Svédországban, majd az USA-ban szoros munkakapcsolatban állt Jakobsonnal, s Trubetzkoy nyomán is írt tanulmányt (1976: 296–307).

 

Irodalom

Antal László, szerk.: Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény I. (A prágai iskola.) Bp.: Tankönyvkiadó 1981.

Bogatirjov, P. G.: A néphagyomány alakulása. Fordította F. Nagy Géza et al. Bp.: ELTE Bölcsészettudományi Kar Folklore Tanszék 1985. (Folkloristica 8.)

Böss, Otto: Die Lehre der Eurasier. Wiesbaden: Otto Harrassowitz 1961.

Havas Ferenc: A marrizmus-szindróma. Sztálinizmus és nyelvtudomány. Bp.: Tinta 2002.

Jakobson, Roman: K xarakteristike jevrazijskogo jazykogo sojuza. Paris: Navarre 1931.

– : Hang – Jel – Vers. Fordította Barczán Endre & al. Bp.: Gondolat 19722.

– : N. S. Trubetzkoy’s Letters and Notes. The Hague & Paris: Mouton 1975.

Jakobson, Roman & Krystyna Pomorska: Dialogues. Traduits du russe par Marie Fretz. Paris: Flammarion 1980.

Kicsi Sándor András: „Trubetzkoy 1923-as levélrészlete a magyar hangsúlyról.” Magyar Nyelv 89(1993)4: 502. (a)

– : „Egy Trubetzkoy–Jakobson levélváltás tanulságai.” Hiány 4(1993)4: 14–15. (b)

– : „Jakobson versrendszerei.” In: Andor József, Szűcs Tibor & Terts István,     szerk.: Színes eszmék nem alszanak… Szépe György 70. születésnapjára. 1–2. Pécs: Lingua Franca Csoport 2001, 1: 647–653.

Lotz János: Szonettkoszorú a nyelvről. Bp.: Gondolat 1976.

Szili Sándor: „Az ‘eurázsiai’ történeti paradigma.” Aetas 18(2003)1: 33–53.

Trubetzkoy, Nikolai S.: Grundzüge der Phonologie. Travaux du Cercle Linguistique de Prague 7., 1939. (Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht 19582.)

 

 


Koppány Zsolt

 

A szeretet passiója

 

Égi kikötők – Nádasdi Éva versei

 

A szeretet mint szenvedéstörténet? Ha hiszünk Pilinszky Já­nosnak, a költőnek és a keresztény misztikusnak, akkor igen: „A sze­retet nem arra való, hogy a szenvedést föloldja. Épp ez a szeretet titka. Egyedül szeretve tapasztalhatjuk meg a halál végleges tragiku­mát, s az öröklét realitását. Élet és halál, öröm és szenvedés egye­dül a szerető szívek számára valóság.”

Nádasdi Éva 1942-ben született Csepelen. Mint első kötetének fülszövegében megjegyzi, ezzel a ténnyel sem kérkedni, sem szégyenkez­ni nem kell. Számomra, az akkori pályakezdő költőnek reveláció volt a Szépirodalmi Könyvkiadó „fekete borítós” sorozatából a Centrum és Cella. Belekövülés a művészetbe. Ahogyan a borostyánban ott csillog valami idők előtti lény. Egy rovar. Örökre bezárva, de áttetsző ra­gyogásban.

1977-ben jártam hozzá. Lakásán is voltam, Csillagtelepen. Szü­leivel lakott. Ajtóra emlékszem, melyen nem volt kilincs. Csak a sok súrlódástól sima felületű, szabálytalan lyuk. Átfűzve a kinyitást segí­tendő: csomózott spárga. És én még azt hittem, nincsen nálam szegényebb. De hát milyen legyen a költő? Nádasdi Éva gyönyörű volt. Finom, töré­keny asszony. És könyörtelen ítélkező. Nem lehetett ámulatba ejteni. Szigorú volt, ahogy önmagához is. Saját kötetéből csak egyetlen négy­sorost emelt ki, mondván, na, ez már talán vers. Pilinszkyhez próbált közelíteni.

 

Aranyhal

 

Arany festi a vizet,

kipusztulnak a halak.

Egyre áttetszőbb leszek,

s a víz: egyre súlyosabb.

 

És valóban. Ez a vers már érintette Pilinszky végtelen esszen­ciáját. De az egész kötet csupa tragédia. Szuicid kísérlet baltával. Aztán a megjegyzés a fülszövegben: „Újra tanítok. Már nem félek a késtől, baltától, a gyerekektől.” Kés, balta és gyerek. Mintha valami egynemű anyagból lennének összegyúrva. Pedig igaz: a gyermek – mert józan ésszel nem hihetjük, hogy mindenki jónak születik –, lehet akár a balta. Vagy a kés. Úgy kegyetlen, hogy nem tud róla semmit.

Nádasdi Éva a szerelmet keresi folyvást. Találja. De őt nem találják. Mennyivel egyszerűbb egy sima, archaikus ösztöneivel meg­áldott átlagasszony. Nádasdi Éva is megtette női „kötelességét”. Emesé­je huncutul futkározott körülöttünk egy iskolabéli találkozásunk szá­momra magasztos félórájában. Nincsenek szavaim. Ez egy négysorosának címe. És mégis vannak, mert a vers megszületett. „Nincsnek szavaim erre a gyötrelemre, / fel vagyok testedre szögelve, / s mint mikor meg­fogannak az átkok, / hangtalanul, élő kereszteddé válok.” Schopenhauer juthat eszünkbe. A nemi szerelem metafizikája. De ez a négy sor több annál. Olyasmi, mint Simone Weilé. „Tér és idő keresztjére vagyunk fölfeszítve, mi emberek.” Nádasdi Évánál nemiség és a másik emberből a társ, akivel egy lehet, így manifesztálódik. Nem találta meg azóta sem ezt az álombéli harmóniát. Költő. Ahol nincs egyensúly. Csak vég­letes kilengések. Még innen az őrületen. Ha túl, akkor jön a József Attila-i sors. A Centrum és Cella ilyesféle életet prófétált. És táp­lálta a reményt, hogy azért mégse. A könyv után nagy ívű költői karriert képzelt el az olvasó. De van-e költőnek karrierje? Mesterségesen meg­csinált – igen. Nádasdit azonban nem lehetett „megcsinálni”. Kész volt ő már az első pillanatban. Ahogyan a tragikusan fiatalon elhunyt pá­lyatársa, Pinczési Judit is. Aki még mindig csak hatvanéves lenne, de huszonöt éve halott. Bár a fizikai létezés még nem jelenti azt, hogy valaki él. Lét és nemlét peremén egynesúlyoz, aki költő. Nádasdi Éva is.

A Centrum és Cella cím nélküli fölütése akár minden igazi költőnek párnapuhaságú posztulátuma is lehetne:

Elégek a napjaimban,

minden a tiétek.

Bennem most alkony,

és örök ének.

Nádasdi Éva, aki már a kor sztárantológiáiban is szerepelt (Első ének, 1968; A magunk kenyerén, 1971), sohasem vált a kánon részé­vé. Pedig a rangos Szépirodalmi még két könyvét jelentette meg, 1981-ben a Maroknyi fényt, 1988-ban pedig a Kötelék című verskötetet, aho­gyan illik, ahogy az szép és elfogadható, kemény födéllel, védőbo­rítóval, hogy dísze lehessen bármelyik könyvespolcnak. Aztán jöttek az új idők, de nem új dalokkal, csak másféle szokásokkal, a pénz egyre apadni kezdett, a puha födél teljesen elfogadottá vált, már az is cso­daszámba megy, ha verseskönyvet kiadnak egyáltalán, és azt meg is ve­szi valaki, vagy kiveszi a könyvtárból, amit ha akarna sem tehetné, mert a könyvtári költségvetésben a vers pazarló kategória.

A költő csak akkor szólal meg, ha mondanivalója van, de akkor kellő súllyal, kérlelhetetlenül. A megalázottak és megszomorítottak műsorában láttam utoljára, a közszolgálati tévé Provokátorában. Utol­só szavait csíptem el, de nyilván nem arról beszélt, mennyire szép és jó a létezés, hanem arról: mennyire elviselhetetlen. Költő nem lehet gazdag, ez világos. De a költő szegénysége rendkívül káros sztereotípia. A kamerák fölkeresték azon nyomban Kalász Mártont is, a Magyar Írószövet­ség elnökét, aki semmi biztatót nem tudott mondani, mert akkor még a megelőző évi költségvetéssel is tartozott az állam. Melynek célja egyértelmű: tönkretenni, megsemmisíteni ezt a nagy múltú intézményt. „Van a Bajza utca sarkán egy kis palota…” – dúdolhatjuk a slágert. Sokat ér. Terézvárosnak. Az írók meg úgyis csak széthúznak, kakaskod­nak, népieskednek meg urbánuskodnak, minek nekik palota? A műsor ve­hette volna a fáradságot, hogy miniszteriális szinten is kutakodjék…

Aztán hiába minden interjú, polémia, egymásra mutogatás, megalko­tandó írótörvény – hasonlatosan a filmesekéhez –, nem lesz ebből semmi. Ilyen érdektelenség mellett hogyan akadhat fönt a figyelem tág lyukú hálóján egy költő, mint Nádasdi Éva? Mert hiába az 1996-ban megjelent Szerelem kozmoszában című újabb gyűjtemény, ha nem találkozunk a Pesti Vigadó előtt – jövet-menet az írószövetségi elnök­választás okán –, bizony nem tudtam volna, hogy a Nádasdi-életmű igen­csak gazdagodott. Mert a hallgatás-elhallgatás terrorja a rendszervál­tás óta nőtte ki magát igazán. Eltüntetünk-fölmutatunk. Kánonunk kiad­ja az utasításokat. Így is lehet ölni. Nem kell kés. Nem kell balta. Rakoncátlan gyerekhad. Pedig Nádasdi Éva továbblépett a Szerelem koz­moszában-kötetben. Négysorosokat írni József Attila, Pilinszky, Weöres után túl a bátorságon, amolyan nietzschei „túl jón-rosszon” kozmoszba látás. Már nincsen álom. A két utolsó sor amolyan babitsi dupla ráadás, paradoxonba ágyazva. Fohászba bélelt búcsúzás. És a hit teljessége mindeközben: „Már nincsen álom, csak a lét, / ahogyan Isten teremtette: / minden nap boldog halál, / és egyszer végleg leszáll az este.” A Szeresd négysorosa kicsinységünk manifesztuma. „Ne tegyél olyat, ami nincs, / szeresd, ha józan az elme, / nézd a létet saját magasodról, / ágaskodj lábujjhegyedre.” Mindnyájan így vagyunk, művészek, akik, ha másként nem, hát tekintetünkkel szeretnénk érinteni Krisztust.

2006-os Égi kikötők című kötete – ahogy azt kifogástalanul jelzi a költőtárs, Madár János, „…tovább építi versvilágát: amely (első­sorban) a csalódásról, reménytelenségről, az emberi kiszolgáltatottság­ról, a szegénységről, a társtalanság nyomasztó életérzéséről szól. Mind­ez mélységes hittel, vallásos érzülettel telítődik. Így válik a könyv legtöbb verse fohásszá, imádsággá.” Igazi költőknél így természetes. Imádság, gyónás, áldozás. A sorrend sokszor föl is borulhat, lényegte­len. Nádasdi Éva művei bizonyítják, megfoghatóvá teszik a szentenciát, hogy a művészet szakrális. Még akkor is, ha ma ezt tagadják, és az absztrahálás nem az Isten, hanem a technicizálás irányába mutat. Így szól legújabb újszövetsége, evangéliuma, örömhíre: „Arany-kalászló búzaföldeken / hűs szelek nyargalnak sóváran, / mit Isten adhat: minden­napi kenyér, / mit ember kívánhat: társával / belesimulni Isten tenye­rébe.” Nádasdi Éva számára a Menedék cérnavékony, mégis hajókötél-erejű: „Kicsiny gyertya bennem a lélek, / imádságból építek menedéket.” Ez ennek a versnek a fölütése. Csupa imádság, csupa fohász, valóban. De nem a jobb, könnyebb életre vágyó emberi kéznek összekulcsolása. Nem a halál előtti utolsó sóhaj, hogy jaj, Istenem! Hanem a hívő em­beré. Aki minden tragikuma ellenére tudja, Isten vele van. Csak nem képes mindenbe beleszólni. De amit tesz, éppen elég. Nádasdi Éva költeményei. Médiumi lénye. Isten és ember közötti közvetítésének a lehetősége. Amely ennek a tiszta költőnek megadatott. Így aztán a szenvedés kegyelme is. Nem antagonisztika ez. Még csak paradoxonnak sem nevezném.

Legszebb imája talán mégis az Út, haza. „Feléd igyekezem, /nem lehet más utam, / hívj magadhoz Isten, / hívj magadhoz, Uram. // Kín­zó napok közül / felsejlik a fényed, / csillagpor vesz körül, / tudom, odaérek. // Mégis a hitetlen / Tamás vagyok, szégyen, / boríts be, Iste­nem, / Uram vagy énnékem. // Halál és a nemlét / mögött egy más haza, / sok már a szenvedés: / engedj engem haza. // Engedjél magadhoz, / olyan gyenge vagyok, / palástod borítson, / utak, hatalmasok. // Mennék már tehozzád, / ott az orom, fénylő, / itt van az az ország, / s a Te csen­ded eljő.” Nádasdi Éva ebből a világból vágyik abba a másikba, mely számára csöppet sem ismeretlen. Nem gyógyítja meg őt már senki és sem­mi. Egy igencsak megkésett ­József Attila-díj sem. Elvágyódik, de még érezhetőleg – dolga van. Amit szerényen, halkan súg versei által, kiáltassék szét a háztetőkről!

 

 


B. Juhász Erzsébet

 

Élet a halál után

 

Koppány Zsolt: FELTÁMADÁS ÉS AZ ÉLET avagy az apokrif sírbatétel

 

Élet a halál után – és ez nem az a túlvilág, amelyben a hitük segítségével sokan bízhatnak, hanem a korábbi földi életre való újjászületés. Egy férfi és egy nő, kiket tíz évvel ezelőtt egyszerre temettek el öröknek hitt nyugvóhelyükre, a Farkasréti temető művészparcellájában, egyszer csak ébredezni kezd, éppen a Feltámadás napján, azaz Húsvétkor. Küzdenek a gondosan rájuk szórt anyaföld-takaróval, érzékelni kezdik a hajnalt, a saját földszagtól bűzlő testüket, és ösztönösen, gyengén, támolyogva elindulnak a temető kijárata felé, de a főkapu még zárva van. Tanácstalan kíváncsisággal kémlelik a kapun túli világot, arra a villamosra vágynak, amely régi házukhoz viszi el őket. Szerencsére megérkezik a portás, aki nem titkolt viszolygással menekülne a két bűzölgő testtől, lerövidítve a találkozást felháborodva utasítja ki őket, mint tisztátalan, de valódi hajléktalanokat. Aggodalomtól és gyengeségtől botladozva küzdik át magukat a városon a régi házukhoz, amely már nincs is. Szerencsére megmaradt egy deszkasufni, ott próbálnak tisztálkodni, az evésről is ábrándoznak. Tudják, az lesz a megoldás, ha hivatalosan bejelentik saját feltámadásukat a tanácsnál, amely azóta már önkormányzat lett. A hivatalnoknő nem is borzad meg annyira, mint a szagtól és a látványtól kellene, megtalálja a halotti anyakönyvi kivonatukat, megtudják, hogy pontosan tíz éve karácsonykor hunytak el egymás kezét fogva, egyszerre. A dokumentumnak megörülnek, hiszen általa tudják igazolni a halálukat, de hogyan fogják elismertetni feltámadásukat? A múltjukban keresgélnek: a férfi író volt, az Összművészek Szövetségének a tagja, odamennek. Meg is tudják, hogy a kis házukból egy szerény, fiatal íróknak szánt belvárosi jutalom-garzon lett. A címet készségesen megadják nekik. Most is ott lakik egy fiatal tehetség, akivel minden meglepetés nélkül barátságot köt a feltámadt író és a koreográfus-balett-táncos feleség. A házaspár a megváltozott körülmények ellenére valahogy folytatni szeretné az életét. A regény szerint mindez nem lehetetlen, s a születésük utáni első életük sem volt egyszerű. De Koppány Zsolt nemcsak arra vállalkozik, hogy feltámadásukat és az utána következő létezésüket bemutassa, hanem arra is, hogy ebbe a történet-keretbe „idegen” szövegbetéteket is beillesszen. A regény összetett szerkezetű építménnyé válik, öt számozott fejezete más és más, melyeket utalásrendszer köt össze. Jézus öt szent sebe rejlik a címek mögött.

Az ELSŐ SEB a feltámadás fejezete. A MÁSODIK SEB az író szereplő, Koprázi József utolsó novellafüzére. Az első írás, Plumbum, önéletrajzi anekdota turista-keretben. A Tinnitus hipochondria-novella némi valóságalappal. A Tabula rasa a feleség, a veszélyes tehetségű balerina elbocsájtás-története, aki ezután csak a „semmibe meredve” tud élni. A futballnak is megvan a maga elképzelt lélektana, egy régi világbajnoki döntő is kínálhat évekkel később virtuális rádiós közvetítői szerepet. A kilences mennybemenetele ennek a hajdan valóságos, majd újra felidézett mérkőzésnek az epikus formája.

A HARMADIK SEB alcíme: „A szerelem sötét verem”. Ez ismét az egyszer már meghalt szerző „visszaemlékezése”, amolyan vonzalom- és hűtlenségcsapda, melyben a múlt és a jelen egymásba kapaszkodik.

A NEGYEDIK SEB (A megalázottság eszkalációja) visszanyúlik az ELSŐ SEB-hez, a szereplők különös halál utáni státusát elemzi tovább. Ebben a fejezetben kínjuk az utazásvágy is, de jár-e útlevél a halottaknak? Ez a tét!

Az ÖTÖDIK SEB (Az apokrif sírbatétel) a halál utáni létben való kételkedés, többnyire profán dialógus-keretben. És ez egyben a kötet fináléja is.

 

A férfi és nő egy pár, férj és feleség, egyik a másiknak támasza, olykor vitatkozó társa, az egyik úgy hiszi magáról, hogy racionálisan csak indulatos, a másik meg azt, hogy ő szenvedésre született. Koprázi József, a mai magyar irodalom jelese „…csak álmodozott, volt énekes is, az operák királya, senki úgy nem állt a színpadon, mint ő… senki úgy nem vívott a kiszabadítandó kedvesért, mint Koprázi József, senki fia úgy nem csókolt és szeretkezett, s lám, ha kellett, hát világbajnok lett. Magyarország, az ő vezényletével. Beleálmodta magát még abba is, hogy ő, az ügyes szószerelő, a mai magyar irodalom jelese” (99.). Koprázi öndicséretét álmodozásba vagy öniróniába burkolja, de akkor sem adja fel azt a hitét, hogy jobb és még jobb legyen. A nőért, a feleségért, akit a regényben Káprázatos Margitnak nevez, még jobban aggódik, neki is megadatott a második élet, mégis élhetetlen maradt. Koprázi abban az első, közös életükben is „meg volt róla győződve, hogy Margit öt év múlva nyugdíjba megy, de már előre reszketett a gondolattól, hogy az ugráfiában oly nyugtalan asszony mit fog kezdeni magával negyvenöt évesen? És akkor tessék, még nincs negyven, s máris utcára kerül, mit fog most csinálni egy művész, akinek zsigerei úgy idomultak saját belső szerveihez, hogy át vannak itatva az ugraművészet csodáival, mi lesz Margittal, aki nappal is álmodik, akinek ép perce nincs, csak lépések és ugraművek, a zene halhatatlanjai, még az evés is csak puszta időtöltés, időrablás, figyelemelvonó badarság” (79–80.).

József és Margit, mindketten más miatt szerencsétlenek, első életük nehézségeit nem értették, a másodikról legalább mondhatták, hogy a feltámadásuk miatt van az egész. Az író számára az a kettős élet dupla önéletrajz, amelyet némi fantáziával megtoldva novellabetétekké, majd regénnyé formál. Ezek középpontjába az egyetlen, gyerekjátéknak vélt témát helyezi, a HALÁLT. Felépíti a hármas egységet: ÉLET-HALÁL-FELTÁMADÁS.

A mai, valóságos gyakorlat szerint a potenciális halottak közül egyre többen készülnek a túlvilágra, pontosabban egy konkrét temetőbe. Megvásárolják jövendő sír-lakhelyüket, a biztos nyugvóhely és kegyelet reményében. Ösztönös kényszerből, némi anyagi kérkedésből. Ugyanakkor majdani sírhelyüket természetes módon gondozzák, ugyanúgy mennek a holtakat őrző sírhoz, mint a saját, még üres nyugvóhelyükhöz. Mindez már részvétlen hétköznapi paradoxon. De fölül lehet múlni, ha halott látogat a temetőben halottat, az élő halott válik gyanússá. De a feltámadás után nehéz a valódi halált is kezelni, érzelmileg ugyanolyan gyászérzet, mint az első, valóságos életben. Ugyanakkor mit csinál a halott a halottak napján, kimegy a temetőbe a saját behorpadt, üres sírjához és találgatja, hogyan is kell ilyenkor viselkedni. A kötet kétely és paradoxon egyszerre.

De lét-e ez a lét utáni lét? A nő szerint nem: „Halottak vagyunk, Te mondtad. Én is mondom. – Hiába ez az egész élő gyötrelem. Mi már nem vagyunk mi” (236.).

Koppány Zsolt könyve többszörös MŰVI-MŰ, az abszurd abszurdja, a túlvilágnak feltüntetett science fiction, amely alkalmas szövegnövelő eszköz, meg arra is jó, hogy játsszon az írói önudvarlással, valamint annak a kigúnyolásával is. Témaelőzményeit kipróbálta a KÖNYVHÁBORÚ avagy anekdota a halhatatlanságról című 1994-ben megjelent kötetében, ahogyan ő nevezi, „lazán fűzött regény”-ében. Ebben a kötetben már ott van Koprázi József és Káprázatos Margit, a látszólagos és az igazi megsemmisülés kontrasztja. Ennek a műnyelvnek a fejlesztésére is alkalmas az új regény, a FELTÁMADÁS ÉS AZ ÉLET avagy az apokrif sírbatétel.

A műnyelv nem lehet természetes. Ennek következményét viszont bátor élvezettel vállalja Koppány Zsolt.

 

(Bp., 2006. C.E.T. Belvárosi Könyvkiadó, 260 o.)


Giovanni Pascoli (1855–1912) a huszadik századi olasz költészet első számú mestere, a modern olasz líra megteremtője és egyik legnagyobb klasszikusa. Magyarul közel öt évtizeddel ezelőtt jelent meg az első Pascoli-antológia, majd 1998-ban Baranyi Ferenc gyűjtötte össze az eddigi Pascoli-fordításokat, és adta ki Messzi ünnep címen. Most új fordításokat készített Sallay Géza professzor, a neves italianista számára, aki az év végére igen bő válogatást kíván Pascoli verseiből megjelentetni. Ebből előlegezünk meg egy kis „ízelítőt”.

 

 

 

Giovanni Pascoli

 

Kis csődület

 

A nyikorgón leeresztett sorompó

lezárja az utcácskát, nők csacsognak

korlátra dőlve, hisz pletykálni oly jó!

 

Elmondják, hogy ki írt kinek, s kinek hoz

hasznot, hogy ára felszökött a bornak,

és azt is, hogy a kormányzat milyen rossz.

 

Szólnak arról, hogy felserdült a gyermek,

s arról, hogy – bár falánk – sovány a sertés,

a szerelvényre már ügyet se vetnek,

 

amint robog s a messzeségben elvész.

 

 

 

 

Köd

 

Elrejted a messzi világot,

ha ránehezülsz súlytalan, majd

füstté leszel, hogy betakarjad

       a hajnalt,

dörgő levegőt hasogatnak

       éji villámok.

 

Köd, rejtsd el a messzi világot,

rejts engem is – holt vagyok immár!

Hogy másra ne lássak csupán a

       folyondár-

borította fal résnyi zugára –

       él a virág ott.

 

Ó, rejtsd el a messzi világot:

könny mámora tengeti már csak!

Hadd lássam, ha alma- s barackfa

       kínálgat,

gyümölcsöket ágboguk ad, ha

       enni kívánok.

 

Ó, rejtsd el a messzi világot,

hozzá ez a szív sose húzhat,

de lássak fehér kavicsára

       az útnak,

harang terel biztos irányba,

       rajta ha járok.

 

Ó, rejtsd el a messzi világot,

takard el, röpítsd el a szívnek

szárnyán, hogy a fámra merengve

       tekintsek,

kutyám is alája hevert le,

       várva az álmot.

 

 

A Halley üstököshöz

 

I.

 

Ó, kóbor csillag, tűnő égitest, ki

őrült iramban keresel csapást a

mindenségből futva kimenekedni!

 

Elsápadnak a csillagok, ha fáklya-

­lángod lobog, bolygók tüzükbe fúlnak,

és égig ér a tengerek dagálya.

 

Megannyi barlangjából Uránusznak

előjönnek a jósnők és a Marson

próféta-népség könnyet sírva hullat.

 

És könnye hull az égen is patakzón

a Nap fiainak, mert vér a zápor,

míg te kitörsz – húz egy árnytalanabb hon –

­

Jupiter húnyó csillagtáborából.

 

 

II.

 

Emlékszel még ama fekete Földre?

Nyolc éve sincs, hogy megláttad s lesed lenn

egyik fiát: homály honolt körötte,

 

reménytelenül tévelygett, kietlen

szívvel bolyongva, botra nehezedvén,

törvényekből s magából kivetetten,

 

olykor megúnt, mihaszna útja mentén

meg-megtorpant, árnyékba burkolózva,

mert messzi, síró hang tört át az estén.

 

 

S akkor, ó üstökös, a horizontra

villámlottál, barlangodból kiszállva.

S míg fogta őt a fájdalmas zsolozsma:

 

te tűzjelet vetettél homlokára.

 

 

III.

 

Elsápadtak a csillagok. Terajtad

csüggött a végtelen égbolt burája,

melyen korbácsként csattant csóva-farkad.

 

Bolygók, napok közt siklottál, akár a

kígyó, mely öl s odébbáll. Megidézted

– fekete Földet öltöztetve gyászba ­–

 

a vérözönt, az éjt, hangját a mélynek,

minden gyötrelmet, kínt, ezernyi gondot,

tűzvészt, gyilkos csatát – megannyi vétket.

 

Rámutattál hegyek s tüskés bozótok

mögött a fáradt férfi városára,

bárd-villanásod szikrát körbeszórt ott

 

és lomhán füstölögtél, mint a gálya.

 

 

IV.

 

Körülnézett. Egy nagy, sötétlő erdőt

látott csupán. S üvöltött egy vadállat,

míg mind aludt a gyermek és a felnőtt.

 

Szemei széllel terhes völgyre láttak

és tűzre, fagyra. Sistergő vizek sem

födték zaját a fogcsikorgatásnak.

 

 

Meghallotta a csöndet, mely szünetlen

dübörgött – s szertefolyt ösvénye fénye,

csak állt, sírbolt s csillag közé vetetten.

 

Őt a Titok tüzelte keresésre.

S halált festettél néki, mit merészen

szemlélt, majd gondolat-kart font köréje,

 

s az megfulladt a bátor ölelésben.

 

 

V.

 

S te, dölyfös csillag, nyomultál az égen,

sanda szándékkal, véres áradatban

gázolva át a csillagtörmeléken.

 

E férfi Dante volt. S mondád: – Hatalmam

lenne szétzúzni téged, Föld. Vajon

ki tudná majd, hogy egy glóbuszt alattam

 

én pusztítottam el? Szilánk-halom

lenne belőled is, füst-szürke felleg

ó, Föld! S te Árny, állsz még a lábadon?

 

És az csak állt, daccal feszítve mellet

sodrásod ellenében, ránk vigyázva,

majd szólt: – Engem csak értelem vezethet,

 

s általa holnapom bizonyossága.

 

 

 

VI.

 

Ezer barázdát vésett homlokára

e nagy szellemnek bősz fenyegetésed,

lendült keze, a karjait kitárta,

 

s merev testtel, ívén a törmeléknek

szállt, szállt a határtalan végtelenbe,

miként a Hold, ha telten égre téved.

 

Zajjal zuhogva jöttek véle szembe

a meteorok s porzó fényverésben

hullt rá a kozmosz, hajzatát befedve.

 

A csillagok kinyílt s kihúnyt szemében

meghaltak mind. S Dante nem létezett.

A Semmi élt csupán holt földön-égen ­–

 

vagy a Minden, egy fénylő pont: az Egy.

 

 

Baranyi Ferenc fordításai

 

 


Csőregh Éva

festőművész

 

 

DIÁKKOR

 

1945–1950. Horváth Mihály Gimnázium, Szentes. Rajztanára Terney Béla. Szakkörbe jár, tanulmányrajzai mellett tájképeket fest, portréival rajzpályázatokat nyer.

1950–1955. Magyar Iparművészeti Főiskola (jelenleg Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), Budapest. Mesterei: Gábor Móric, Vén Emil, Gulyás Dénes festőművészek. Textil főtanszakon, restaurátor szakon végez.

2005-ben aranydiplomás lett.

 

 

KÉSZÜLŐDÉS

 

1955–1960. restaurátor az Országos Néprajzi Múzeumban.

1960–1973. rajztanár, a Csepel Csillagtelepi 12 évfolyamos iskolában rajzot és műalkotás-elemzést tanít. Nyári szünetekben művésztelepeken (Veszprém, Sopron, Tokaj) képezi tovább magát. Első önálló kiállítása a Csepel Galériában 1971. májusban. Rajzpedagógiai és nevelésszociológiai publikációi alapján 1973-ban munkatársnak hívták a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Kutató Csoportjába.

 

 

 

KALANDOZÁSOK KORA

 

1973–1980. tudományos kutató a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Kutató Csoportjában. Számos tanulmánya és könyvei jelentek meg. Legismertebb a Lakótelepi gyerekek című, mely a pedagógusképzésben kötelező olvasmány volt és máig forrásmunka. Doktorál és megszerzi a neveléstudományok kandidátusa fokozatot. Több csoportos kiállításon szerepel, 1980-ban TOT alkotói ösztöndíjat nyer el. Önálló kiállítása: 1981. Ráckeve.

 

 

TŰZ, JÉG

 

1980–89. Magyar Képzőművészeti Főiskola vizuális nevelés tanszék tanára, tudományos főmunkatárs. 1985-ben újjáalakította a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületét, amit 2000-ig elnökként vezetett. Tudományos és egyesületi munkája mellett mind nagyobb szerephez jut művészi alkotómunkája. Egyiptomi, törökországi, kínai, skandináviai, szentföldi, izlandi tematikus kiállításai Budapesten (1990, 1993, 1994, 1995, 1998, 2002, 2006), Szentesen (1990, 2000, 2005), Jánoshalmán (1990, 2004).

 

 

Kelta Galéria

 

1990–2000. franciaországi (bretagne-i) és angliai (walesi) utazásain megismert kelta emlékek hatására (pl. Stonehenge) kutatta a kelta mondavilágot (­Arthur, Avalon Camelot, Merlin, Grál), és alakította ki „Kelta Galériáját”, amelynek ősbemutató kiállítására a szentesi Városi Könyvtár hívta meg 2000 nyarán, összekapcsolva ötvenéves érettségi találkozójával.

1999-ben pedagógiai munkássága elismeréseképpen az Apáczai Csere János-díjjal tüntették ki.

 

 

NAPÓRÁK

 

2000– utazásai során figyelt fel a babiloniaktól és Egyiptomból származó első időmérők, a napórák maradványaira, változatos formavilágára. A művészeti, műszaki, építészettörténeti vagy csillagászati eszköznek is tekinthető napóra az emberi kultúrtörténet része. 2005-ben szentesi, 2006-ban csepeli kiállításán mutatta be napóra-festményeit és -kollázsait.

2001-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel ismerték el munkásságát.

 

 


Nyírfalvi Károly

 

Vincent

 

„Madarak, nap és megint madarak.

Estére mi marad belőlem?”

                Pilinszky  János

 

Tudva tudván, a látvány szavakra nem

cserélhető, nem alku tárgya; ahány

szem, annyi kép, ahány száj, annyi szó, –

lehunyom szemem, elképzelem képeit.

 

Pilinszkyt olvasom. Ismét. Az Ő

drámája, az enyém, a megértés

törékeny, felfénylő percei.

Alkonyodik. Minden megáll.

 

Léptében mozdulatlan. Mozgó szobrok

az éjszaka átjárható falai

között. A ház felé megyek, ahol

festhetett volna; a környék, a fény épp

 

megfelelnek, nagy madár húz át az

égen, s a kézben, a megálljban az

indulás kényszere lappang.

 

Mert rend és fegyelem bomol a

zsigerekben, a látvány, a táj képpé

és keretté alakul:

 

„Út sétáló emberekkel, szekérrel,

ciprussal, csillagokkal, növekvő Holddal”

Címnek épp elég! Képnek hallgatag?

 

Építőköve a szeszély; a pillanat

kalandos képzavara; a leírás

ott ér véget, hol kihull a toll kezéből

 

asztalra zuhanva álomba dől.

 

Ihletett és zabolátlan lesz – s mint

Rendezett életből vétlen szövődött

hasíték – állnak össze az elemek.

 

Az út megtiport ösvény, emberjárta,

vad által ismeretlen,

Szekerek futnak rajta, ciprussal

övezett szerény kis ér víz nélkül,

Sétáló, időtlen emberekkel, kik

ráérnek szemüket s arcukat a

csillagokra, a növekvő Holdra

fordítani.

 

A párás melegben tücskök hangjával

kísérve minden mozdulatuk, minden

álmélkodó szavuk.

 

Tábla a pillanatról, mely elvész

a nyűgről, ami beszéd –

Nézném s elnézném napokon át

Napfénynél a mezőn, gyertyák fényénél

hajlékomban.

 

MOST RÁZSUGORUL A FÖLD TÉLBEDERMEDT

HALK SZÍVÉRE, EZ NEM AZ Ő ÉVSZAKA;

FÉLRE A KÓSZA ÍRÁSJELEKKEL

ECSETTEL, FESTÉKKEL. MOST FÉLRETESZEM.

LESZ TAVASZ S LESZ MAJD A VÁNDORLÁSOK

ÉVADA SZÉLBEN, GYÜMÖLCSFÁK, CIPRUSOK

KÖZÖTT, FOLYÓK FELETT APRÓ FAHIDAKON.

 

Olvasom a leveleit, nem jutok

közelebb; nézem képeit, a szem, a tekintet

elfárad, besül, belesül, miként a

száj a segélykérő mormolásba.

Róla Trakl tolul a nyelvemre,

Traklról Ő. Az emlékezet pontatlan,

de töretlen, akár a kristály.

 

AZ ESTE

Elhalt hős-alakokkal

népesíted be, te Hold,

a hallgatag erdőket,

holdsarló…

Szeretőknek

lágy ölelésével,

híres korok árnyaival

a körben málladozó sziklákat:

de a város felől oly

kékellve sugárzik,

ahol hidegen s gonoszan

él egy rothadozó nem,

mely készítgeti már

fehér unokák sötét jövőjét.

A hegyi tó üres kristályában

holdfény-kusza árnyuk

sóhaja tör fel – írja Trakl.

 

Ő a táj, az ecset, a festék, a nyelv,

egy arles-i szoba: ajtó, mellette

ágy, mögötte fogas, kép a falon,

egy szék az ágy mellett, ablak, tükör,

asztalka, rajta edények, ajtó,

másik szék; a felsorolás jelentéktelen,

de fények, fénypászmák járják be a

szobát reggel, délben, este s lefek-

véskor is.

Látom a gyermekeket, szomorúak és

magatehetetlenek, mint sok kis batyut,

takarókba, pólyába téve hozzák

őket aggódó arccal. Ők nem én vagyok.

 

A táj modellt áll, és belém simul, de

a gyermek már állna fel, szaladna

játszani; az emlékezet már kihagy,

a képzelet kitölti a réseket.

 

A modell én vagyok, s a táj, a

gyermek, a tekintet is.

 

Szolgálni, szolgálni és szolgálni.

Szemmel nézni, szívvel látni.

 

Nos végre, ma megváltozott az idő. Nagyon szép. De ugyanakkor azt is kitapasztaltam, hogy mi az a mistrál. Sétálgattam a környéken, azonban a szél miatt lehetetlen volt valamit is csinálnom. Az ég kemény kék volt, a nap nagy és ragyogó. A hó, bármilyen magasan is állt, azonnal olvadni kezdett, de a szél olyan hideg és száraz volt, hogy libabőrös lett tőle az ember. Ettől eltekintve, szép dolgokat láttam. Egy apátság romjai állnak a dombon, magyalbokrok, mandulafenyők és a szürke olajfák között. Remélem, nemsokára csinálunk egy ilyesmit. Pillanatnyilag befejeztem egy tanulmányt, olyanféle, mint amilyen Luciem Pissarrónak van tőlem, csakhogy ezúttal narancsszínű.

 

Minden távoli, minden apró, jelentéktelen,

tenyerembe követ fogok, kiteszem a napra,

vizsgálom. Érinthetetlen, megfoghatatlan

minden. Ő. Én. Mindannyian. A szavak, szavak. Én

hallgatok. Írni sem kéne. Festeni sem. A

vásznon a táj, egy arc képe. De csak kép. Ő, én

mind, lehunyjuk szemünket és látunk.

 

Hiába, hiábavaló. – Kiemelt valamit

a nagy egészből, részét az EGYnek s akkor,

aztán észrevette a tévelygő tekintet, mit

addig is látott, de fel nem fogta.

 

„Délben, amikor legrövidebb az árnyék”

a test önnön árnyékára vetül, eggyé-

fonódik mi egy volt, azontúl minden

világos és hallgatag lesz, száj bezárul,

fül és szem megnyílik a hallgatásnak,

s minden, minden egyetlen képpé áll

össze. A világosság áhítata

falon, vásznon, keretek között. És

vége, vége, vége!

 

Por a porhoz, hamu a hamuhoz, árnyék

a testhez, délben, amikor legrövidebb

az árnyék, vörösen izzik a nap, és

túlélni kéne mindent. De mindent.

 

 


Bíró József

 

OBJECTIVE  –––   SONG

 

–––      k . s     . kt . . l . s      –––

 

 

 

 

 

barátom  kisfiától  kérdezem

...

 

mi  leszel  

...

ha   nagy   leszel  ?

 

 

 

póztalan

...

szenvedéllyel

...

 

határozottan  rávágja

...

 

 

 

mun

ka

nél

li

 

 


P. Papp Zoltán

 

A holnap kapui

 

A mindmáig elhessegetett temető

betolakodott rideg reggelembe

a sírásó már térdig áll a földben

mint aki már ide született

s az évekkel együtt mélyedve

egyben önmagát is eltemeti

 

bejáratot váj valami távoli

dimenziótlan létbe

bizonytalanul szólok hozzá

– holnap Édesanyám ide…

bólint – ma még másikat is ás?

– amennyit kell – mondja

 

tenyerébe köp

néhányat röppen a lapát majd

megpihen mosolyog

– sok a fiatal manapság

az ott öngyilkos amaz motorbaleset

talán nyugtatni próbál?

 

– vigyázzon ott van Nagyapám

s fölötte Nagyanyám

ha ott van egyáltalán

– ne aggódjon tíz év alatt

egy métert süllyedtek

ha roppan már meg is állok

 

a roppan szó belém hasít

réveteg búcsúzom

– akkor holnap… szép napot

– önnek is – mondja derűsen

lábaim indulnak retúrút

egynapi járásra a pokol

 

 

 

Eltűnt sziget

 

Szalagokra írt képkocka sors

fény nélkül örökre holt

             sziget ahol az anyatejjel együtt

             szívtam magamba a filmeket mert

             édesanyám a péztárosnő

             abbahagyva a jegyeladást

             rendre megetetett kebleiből

             ahol felcseperedve ingyen belépővel

             álmodhattam arról hogy

             örökké moziba fogok járni

             ha lehet a Sziget Moziba

választott létbe programozott katarzis

burokból burokba álom az álomba hajlik

             de egy fekete-fehér napon a színes mozi

             filmestől-emberestől váratlanul fölszállt

             nem tudom hová de azt még láttam

             üres a pénztárfülke

             megmerevedett a kép a nézőkkel

             jegykezelőkkel mozigépésszel együtt

             csak az artisták menekültek meg a

             kéretlen utazástól mert még

             a nagyfilm előtt hazamentek

idő előtt idő után

kurtán elmúlám

             akkor a földi űrbe ragadtam

             nem tudtam meg a film végét

             talán ha utánuk röpülök

             s beindítom a vetítőgépet

végképp

vég kép

 

 

 

vissza