Oláh András
nem jöttél közelebb
voltam bűnben élő hazug lelkű őrült
életem megcsalt szerelmekkel bővült
voltam lázadó – ki előremenekült
s törvénynek szabálynak ellene szegült
vétkeim nem bántam: az Úr csak vállat vont
– eljön majd az idő amikor árat mond –
a viszolygó érzés szívemben egyre nő
a kifosztott múltból nem fakad több erő
a tünékeny fényben már semmit sem látok
csak egy lekaszabolt és kivérzett álmot
trambulin
(Finy Petra szövegének felhasználásával)
egyszer fenn egyszer lenn
pofonegyszerű a képlet
miért kellene hát gyűlölni
a téli Duna-partot
vagonokban remegni idegenként
könnyeket szégyellve átkozódni
gyulladt szemekbe homokot szórni
gyökeret eresztve haldokolni
félve lesni a tavaszt
a virágok szomorú meséit
a párnából az álmokat kilopni
nyelvet ölteni a hazugságokra
kinevetni a könnyűvérű szavakat
fellázítani az esetlen reményt –
már nem lehetnek kifogásaid
megtanultad az önzést egészen
tudsz semmit sem felejtve élni
és nem akarhatsz mást
mint elfelejteni mindent
[arról a nyárról beszélek]
arról a nyárról beszélek
amikor a parti fövenyen
kapkodva – nehogy meglássanak –
remegve bizalmadba fogadtál
komisznak találtuk a nap hevét
panaszosan bámult ránk a ledobott bikini
s belénk fészkelte magát az álnok izgalom
kapaszkodtam beléd
mint uszadékfába a sistergő hullám
s tested rejtekéből hunyorogva
lestem lopott szoknyáját a nyárnak
mely vízben hancúrozó cigány lánynak öltözött
s nevetve fröcskölte ránk pajkos örömét