Nyírfalvi Károly

Tizenegy költemény

Már gyermekkoromban sem voltam oda a gyermekversekért, az én koravén lelkem másra vágyott, a ritmus jólesett fülemnek, a többi bárgyúság azonban csak eltávolított tőlük. Maradtak a mesék vagy a jól versbe szedett balladák, néhány szórakozató Weöres-vers, de ami kitartott máig, ami megdobogtatta a szívemet, azok a svéd gyermekversek voltak, a maguk humorával, a látszólagos prózaiságukkal, vagy hogy meg tudtam őket jegyezni, s adott pillanatban jó mulatságnak tűnt idézni valamelyiket. Szabadon idézve a megfelelő helyzetben felért egy jó viccel, vagy érvvel akár a szülőkkel folytatott viták közepén. Apám jelesül bélyeget gyűjtött. Aztán rám hagyta, hozta őket, én meg elrendeztem az albumban. Olykor sokat hozott. A vers jól példázta az életet. (Bélyeget gyűjtök. Papa hozott egyszer egy kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget…) (Szabadon idézve…)

Hogy is kezdtem el verseket olvasni?

Igen, persze. A zene, a történet eredője és kulcsa a zene. Nagy álmokat szőttünk egy jó kis zenekarról. Meg saját dalokról. Hát olvastam a verseket, a ritmikus verseket, és próbáltam hasonlókat írni, bár csak mint zene után ácsingózó szavakra, úgy figyeltem rájuk. Mit tudtam én akkor a költészetről? Amit tanítottak, az viszont úgy nem érdekelt. Folyton Aranyra gondoltam, miszerint: Gondolta a fene. A gimnáziumi órákat végigültem, aztán ebéd címén csavarogtam a városban, az ebédre kapott pénzt igyekeztem beosztani, olcsó ebéd, és olykor kiszorítottam a nagy összegből egy-egy könyvre valót. A könyvek még olcsók voltak. Megláttam a kirakatban Ferlinghetti kis füzetkéjét, és kellett. Ebéd rántotta, két kenyér, úgy 8 Ft, s maradt a könyvre is épp annyi. Megvettem hát, otthon épp jó volt magyarórára készülés helyett. Az öreg Ferlinghetti az akkor még koraöreg önmagamnak. Nagy lecke volt, hogyan is lehet Eufória címmel fegyelmezett szabad verset írni úgy, hogy a szerző eléri drog nélkül az eufórikus élményt, és át is adja a szavak révén. Persze némi tévútra vitt, elkezdtem ilyen stílusban írni, evvel próbálkoztam mindenféle alapok nélkül. Az addig írott rímes dolgaim igyekeztem elfelejteni, annál is inkább, mert most visszagondolva, nem voltak azok többek ócska rigmusoknál. Tóth Ernő, a város biciklisbolondjának, vagy Glázser Bozsó szépreményű korai zöngeményeinek beillettek volna, de valami nagyot akartam, valami súlyosat, hosszút, fontosat és szépen hangzót.

Az út a könyvtárba vezetett, majd egy újabb félreértés újabb fontos és megkerülhetetlen tévutakra vitt. Ahelyett, hogy verstannal foglalkoztam volna, a beat-irodalom nagyjait tanulmányoztam, a nagy vággyal a szemem előtt, írni egy olyat, mint az Üvöltés. Kamasz voltam, szívemre, tüdőmre öleltem volna a világot, hogy egyszersmind visszaköpjem és elzavarjam, hagyjon magamra, hisz bármelyik sorom csak ócska utánzatként röhögött a képembe. Anyám levetett írógépén pötyögtem az epigonok első próbálkozásait, aztán újraolvastam a nagy költőket, ízleltem hangjukat, kutattam a képzavarokhoz vezető utakat. Az Üvöltés kapcsán megtanultam annyit: sokat olvasni, nem görcsölni, élni, tapasztalni, és ezekből majd összeáll valami, aminek törvényszerűségeit felismerve, lassan, türelmesen én is létrehozhatom a saját üvöltésemet, melyet suttoghatok is akár, mikrofon sem kell hozzá, mégis meghallják, mert más, mert új, mert betölt egy apró magháznyi rést az irodalom hatalmas szétrágott almájában.

A csoda tudja, miért, de mindig is családra vágytam. Főleg miután néhány év alatt többszörös nagybácsi lettem, olykor rám hagyták a gyerekeket, néha volt hozzájuk türelmem, máskor a falra másztam tőlük. De tudtam, gyerek egyszer majd kell, hozzá meg feleség. A szertartások némelyikére gondolni sem bírtam. Például az esküvőre. Már rokonként sem éreztem jól magam, hát még hogy én legyek a férj. Pedig egy jól működő házasság, ahol hitvesem társam szellemiekben s az élet egyéb terén is, az igen, az lebegett a szemem előtt. Csak a szertartást, a lagzit, a többit nem lehetne megúszni valahogy? Erre gondoltam, különösen Corso Házasság című verse olvastán, és ez jut eszembe ma is, valahányszor kézbe veszem azt a bizonyos könyvet. S még egy gondolat. Nem Corso legjobb verséről firkálgatok itt most, de hogy ezt nagyon jól el lehet mondani, elő lehet adni, s színésznek, előadónak is ajándék, az biztos, bármit is gondoljon a házasság intézményéről.

Annak idején sokat olvastam magamnak hangosan. Afféle beszédgyakorlatok voltak ezek, hátha egyszer még hasznát veszem. Az esetek többségében néhány rövid, vagy egy poéma méretű szöveget választottam. Ezek sorába illik Archibald McLeish erősen retorikus hajlamú hosszabb versezete, én a nagy közösségi művek közé sorolom, a címe is sok mindenre utal: Amerika ígéret volt. Az ember behúzza a függönyöket, ha világos van, azért, ha sötét, akkor meg úgyis minek az utca fénye, gyertyát gyújt, feltesz a lemezjátszóra valami hangszeres zenét, szinte mindegy, csak ne énekeljenek, és lassan, finoman intonálva, akár egy szónok, egy népéért aggódó valaki, elmondja, mintegy szájba rágja önmagának s az odaképzelt tömegnek. Aztán, ha a végére ért, magában újra elolvassa, közben a zenére is figyel, majd becsukja a könyvet, hátradől, s azon mereng, vajon mikor lesz ereje ilyesmit írni. S van-e értelme, ha még a saját árnyékát sem tudja átlépni? De ez nem a vers hibája. Eleinte valamennyien ígéret vagyunk, később már csak elveszett illúzió. Még egy cím. Néha az a félelmem, elég volna a címben kicserélni az Amerika szót egy másik földrajzi névre, s helyben is volnánk.

Jóval azelőtt, hogy az amerikai költészet ennyire megfogott volna, történt valami még az általános iskolában. Ki tudja, miért, addig csak olvastam a verseket, fogalmazni én csak prózát gondoltam, de Rimbaud Kenyérlesők című verse nagyon megfogott. Talán a szegénység ábrázolása, mit mi legfeljebb hírből ismertünk, a konszolidáció éveit éltük, azt hittük, jólétben. Talán. De az a vers finom kis pókháló-szerkezetű soraival teljesen befont, és nem engedett, újra eszembe jutott, mintaként szolgált, s most, amikor azokról a versekről, költeményekről írok, melyek egyszersmind ebbe az irányba tereltek, nem tehetem meg, hogy nem említem meg Rimbaud-t és a leheletfinom etűdjét. Azóta sem írtam ebben a formában, evvel a rímképlettel, s nem is fogok, míg ez magától be nem következik.

A látszólagosan kötött, vagy ahogy én nevezem, lazán kötött formák azóta is érdekelnek, bár visszafelé tanultam írni. Előbb az ösztönös, a spontán líra érdekelt, majd mindez kevésnek bizonyult számomra is, és a szerkesztőknek is többet kellett felmutatni. De alkatom mégis az olyan típusú versek felé sodort, melyek szemre nagyon is rendezettek, olvasva mégis az az ember érzése, hogy egyre csak feszegetik a mások által megfogalmazott rendet, ledobva mindazon igát, melyek nem engedik a pontos és árnyalt fogalmazást. Így jutottam el újra meg újra az amerikai költőkhöz. S így jutottam el nemrég újra Sylvia Plath-hoz, meg az ő holdjához és a versére utaló tiszafához. S nem fejtettem meg a rejtélyt. Csak többet tudok a tiszafáról, és talán Plath észjárásáról, mert míg ő szenved írás közben, mi nyugodtan fürdőzünk kicsit önkínzó képeink nedvedző soraiban, s jobb is, ha nem értjük ember és környezet különös kapcsolatát. Nem értjük, de talán érezzük, és a fenyegetettség állapota visszatart oly dolgokat megtenni, melyeket utólag már bánnánk. Hogy Sylvia Plath szándéka mi volt a Holddal és a tiszafával, utólag, ennyi év után már mellékes is, ott állt az úton, rejtélyesen, magában, zavaróan, erős kép, s ennyi épp elég ahhoz, hogy az ember írni akarjon róla valamit. Verset. Hosszút, fegyelmezettet, rejtélyeset, kuszát és fenségeset egyaránt.

Nem tudok választani. Az egész kötetet felsorolhatnám darabról darabra, de a mai napig jó elővenni, felütni itt-ott, idézni belőle, vagy tudni, ezt én is írhattam volna, csak nem ilyen jól, nem ilyen tömören, félve attól, hogy nem elég világos. Az út és erény könyve egyetlen hosszabb-rövidebb szövegfolyam, filozófia az irodalom szegényesen díszes köntösében. Műfordítói csemege, előnyére rövid, hátrányára többrétegű, olyan, mintha soha nem tehetné le az ember. Pedig egyszer el kell ereszteni, szavait átszabni magunkra, és mint saját bölcsességünk eredendő tárházát használni, akár egy mozdulatot, amikor csendre intenénk valakit, vagy szavak nélkül hallgatva igyekeznénk a legtöbbet mondani. Itt, Európában.

Aztán 1988 tájékán felfedeztem az amerikai költészet egyik ászát, a vallomásos líra fenegyerekét, aki egyszerre tartózkodó és kitárulkozó, fegyelmezett formaművész, de lelkesen feszegeti a klasszikus határokat, hangja, hangütése kihívásszerűen utánozhatónak tűnik. Hónapokig tanulmányoztam Berryman költészetét, jó ellenpontnak tűnt a sok misztikus irodalom után, s ott motoszkált a kérdés, tudok-e olyat és úgy írni magamról, ami hasonlít a stílusához, de felül is írja. Sokáig tartott, míg eldöntöttem, egy ciklus Berryman emlékére, az ő stílusában, a versek életrajziak, de rólam szólnak, s olyan témákról, melyek mást is érinthetnek. Született hat költemény, és egyik sem szólt az öngyilkosságról, bár Berryman több verset is szentelt neki, sőt az egyiknek még ezt a címet is adta: Az öngyilkosságról. Talán csak újraírni tudnám, vagy újrafordítani, annyit játszogattam már ezzel, vagy megírni a szerző tragikus és látványos kísérletét, amikor is eldobta magától az életet, de hozzátennék-e valamit a töredékében kerek életműhöz? Csak egy újabb feladat, melynek megoldására nincs is igény.

Most a jelenből lépek vissza egy keveset. Belefogtam egy újabb vers, költemény, szöveg írásába, s hirtelenjében azt vettem észre, hangütésem kicsit Wallace Stevensére hasonlít, s talán azért mert róla készülök írni egy passzust. Azért kezdett el foglalkoztatni, mert annyire más, mint akár a kortársai, akár a későbbi csoportokban kirajzó vagy magányosan poroszkáló amerikai költők. Akkortájt a kötött formák érdekeltek, s ama versbeszéd, mely egyszerre hétköznapi, mégis kicsit retorikus, egy igényes, ám hétköznapi ember akkoriban egyedül lehetséges megszólalási lehetősége volt. Hogy szavai nyomán megálljon a levegő, hogy beszédnek tűnjön, de emelkedettnek, mint aki lép ugyan, de fél méterrel a talaj fölött suhan. Ahonnan még lát minket, de kicsit másképp, s bár nem mondja ki, de beszéde dallama rejti a szándékot, magához emelne minket is. Rejtőzködik, de megmutatná magát. Polgári foglalkozása van, de éjjelente a képzeletének él. Veretes sorokat vet a papírra, de a szavak mögül kitetszik huncut mosolya, ahogy kitalál egy képtelen címet. Járható útnak tűnt, s nyelvezetem ruháját nem kellett túlságosan átszabni ahhoz, hogy elsajátítsam Stevens írói világának legmarkánsabb elemeit. Hónapokig tanulmányoztam, olvastam magyarul és angolul, tanulmányokat olvastam róla, jegyzeteltem, míg Hattyúdal című versem első sorait papírra vetettem, hogy aztán a vége felé újra a nagy elődnek gondolt szerző sorait vegyem segítségül, sőt beemeljem, mert nem tehettem másként. Ő ugyan nem használt vendégsorokat, de jobbakat nem tudtam volna írni, sem magam helyett, sem helyette. A verset az ő emlékének ajánlottam, s bár az idézett sorok Égövünk költeményei című verséből valók, úgy gondoltam, tökéletesen stevensi gesztus egy Hattyúdal című emlékversben szerepeltetni.

Mert kellenek kitérők, következzék Leonard Cohen, s az ő dallá nemesült vagy egyszerűsödött Suzanne című verse. Fontos, mert bár nem sarjadt, nem következett belőle saját munkám, de sikerült néhány nap alatt a nyersfordítást visszaültetnem angol nyelvre, majd összehasonlítanom az eredetivel. Vagy a szöveg motoszkált bennem mélyen, vagy kegyelmi állapotnak kell tekintenem azt a néhány napot, de igen nagy volt a hasonlóság. Így aztán tovább kerestem újabb Cohen-versek, -dalok után, de akkortájt még talán fordításban, antológiában sem találtam műveit. Később rábukkantam néhány versére egy antológiában, s csodák csodája, egyik sem volt sem dalszöveg, sem vers igazán. Egy dühös ember ihletett sorai néztek velem farkasszemet, én azonban pontosan tudtam, ezeket most nem fordítom vissza, csak olvasom, nézem, értelmezem, vagy csupán érzem, mit is akarhat tőlem a szerző. Szikár, takarékos költészetre emlékezem, sosem próbáltam utánozni, de foglalkoztam vele. Sokat.

Seamus Heaney nem a Nobel-díjával fogott meg, hanem az egyszerűségével, a látszólagos könnyedségével. Különösen a Sweeney-versei ragadták meg figyelmemet, csak az tűnt fel, hogy visszatér a versek során, ír néhány darabot Sweeneyről, majd jön egy csomó másmilyen vers, aztán újra Sweeney ráadásul az egyiknek még a címében is visszatér a hős. Mintha rejtett önmaga lenne, de annyira brutális némely sora, hogy nehéz elhinni, ily kegyetlenséggel képes fogalmazni önmagáról. A kegyetlen távolságtartás mintapéldája, pedig kétségkívül szerepversről van szó. Addig-addig forgattam e néhány verset, meg a többit is, míg kedvem nem támadt valami hasonlót írni, kihívásnak éreztem, hogy az egyszerű, levegős szerkezetű négysorosok világába magam is belekóstoljak, úgy, hogy közben megteremtem a magam hasonló világát. Mert valóban eredeti abszolút értelemben csak az lehet, aki talán nem tud olvasni, s oly mértékben képes elszigetelni magát a környező világtól, hogy csak önmagából építkezhet, ilyen nem nagyon van. Mindent leírtak már előttem, talán másképp. Tehát még próbálkozhatom, gondoltam akkor, s ebből született Földárnyék című versem. S gondolom most is. Tíz év múlva viszont biztos 11 másik költeményről kellene beszámolnom, 11 olyanról, melyek mérföldkövei addig leélt életemnek, megélt világomnak.

Tizenegy másik költemény

Olvasni még nem tudtam, de már szavalnom kellett. Szerepelni. Ez úgy történt, hogy ha elég sokszor hallottam egy szöveget, mint a slágerek dallama, a fülembe szállt, rögzült, és visszakotyogtam, vagy épp teljes erőből nagyanyám parányi konyhája falánál feszes vigyázzban a Feltámadott a tengert. Nagyon büszkén mondtam én, a kisember, négy-öt évesen, mit tudtam én arról, hogy mit is jelent, csak hogy erőteljesen kell mondani, teli torokkal, hogy magam is megijedjek. Egyszerre lehetett nagyon komikus, nagyon aranyos, mai szóval élve, cuki. Egy életre elegem lehetett volna akkor a költészetből, a versekből, de könnyen tanultam, és némelyik még tetszett is.

Hamar megtanultam olvasni, nem hamarabb, mint a koromnak megfelelő tempó, de könnyedén. Az olvasókönyvem bizonyos képeire máig emlékszem, a másodikos könyvben volt egy rajz, Petőfi Itt van az ősz, itt van újra című versét illusztrálta. Kiragadott két hangulatos sort, s azt megfogta, megragadta jól a rajzoló. A kissrác, olyan Lolka-Bolka-forma, ül a dombtetőn, s onnan nézdegél a lombhullató fákra. S mintha narancsos őszi színekben játszott volna a rajz. Nem, nem lettem Petőfi-rajongó, de kétségtelen tény, ha az ő gördülékeny sorai nincsenek, valószínűleg sokkal nehezebben tanultam volna meg bármilyen verset, pedig minden ünnepélyen szerepelnem kellett, s valahogy ezen kis csírákból sarjadhatott barátságom a versekkel. Az pedig tapasztalati tény, hogy a rímelő, ritmikus költeményeket sokkal könnyebb megjegyezni, több bennük a mankó, a fogódzó.

S még egy klasszikus, amely elkísér egy életen át. Mert fontosak a fogódzók, a gyökerek, a család, a kiindulópont. A Családi kör akkortájt hosszú versnek tűnt, de a holtpontokon átlendített a rím, már csak arra kellett ügyelni, hogy ezektől elszakadva az előadás, akár kívülről, akár felolvasva, visszaadja a mű légkörét. Írni sosem sikerült ilyet, akkor még meg sem fordult a fejemben, később meg már nem én lettem volna. De olvasni, átélni, ízlelni a nyelv s a közeg zamatát, máig nagyon jó. S ki tudja, talán valaki veszi a fáradságot, s ír belőle egy parafrázist, egy paródiát, vagy egy az egyben átülteti mai körülmények közé. Szép kihívás. Valaki?

Már az iskolában is zenekart akartam alapítani, gyatra szövegeimet énekeltük volna, majd az az őrült ötlet fogant meg a fejemben, hogy milyen kitűnő zenét lehetne írni, kitalálni Petőfi Az őrült című versére. Az itt tárgyaltak közül ez a legkorábbi, formailag afféle rapszódia, énekelni sem lehet könnyű, de kellő tagolással egy bombasztikus darab születhetett volna. Kevés az akarat, kellő tehetség vagy mesterségbeli tudás nélkül. De megmaradt az emlék, a verset jó újraolvasni, akár hangosan magamnak, s közben merengeni azon, hogy is lehetett volna ebből olyan dal, kompozíció, mint mondjuk a Deep Purple Fools című hasonló hangulatú dala.

S akkor egy ideje már nem kellett minden ünnepélyen verset mondanom. Mutált a hangom, énekkarban sem szerepeltem már, nyugalom volt, meg lázas, naiv tervezgetés. A múltam, az a rövid kis múltam persze utolért. Nyolcadikban új irodalomtanárt kaptunk, valamiért azt vette a fejébe, hogy az ünnepségen nekem kell elmondanom Radnóti Nem tudhatom című versét. Nagyjából azóta is tudom kívülről, bármikor el tudnám mondani, csak nem kérik. Pedig kevés ilyen pártokon, kiscsoportokon, minden léha és gonosz érdeken felül álló, mégis mindenkit megmozgató verset ismerek. Nehezen tanultam, hosszú sorok, váratlan rímek, semmi sem egyértelmű, és mégis az. Gyönyörű befejezés, együvé tartozást sejtető. Útravaló egész életünkön át.

Olykor úgy gondoltam, ezt kellene elmondani a szeretett lénynek, a drága léleknek, a nőnek, aki elől megfutamodom, nem merem bevallani az érzelmeim, félek a következménytől, nem a köteléktől, a szabadságom elvesztésétől, nem, a kudarctól, hogy nemet mond, elutasít, kinevet, mit jövök én ily nagy szavakkal, miért vagyok ennyire esendő, és így tovább. Szebbet meg nem tudtam volna írni, s a Nagyon fáj súlyos sorai hitelesítették volna a szenvedélyt. Amióta olvastam, az motoszkál a fejemben, miért nem írt még ehhez valaki zenét, hogy csak úgy magyar Üvöltésként elzúgjon a hajnali homályban egy átkínlódott éjszaka után, akár egy igazi blues, de most az anyanyelvemen. Azt mondják, a magyar irodalom legszebb szerelmes verse az Óda. Meg a Nagyon fáj. Ha egyáltalán, mert jóval több szerelmes versnél. Elképzelem, hogy Munch képén ott áll a hídon az a sikoltó alak, és ezt mondja, égeti bele a fülembe, a szívembe. Szomorú, de rendben van…

Apokrif, hányszor, de hányszor olvastam, hangosan, meg némán padokon ücsörögve a parkokban, és ez volt az etalon sokáig. Először a gimnázium éveiben hallottam, egy évfolyamtársam beszélt róla, majd megkereste félhomályos albérleti szobájában a könyvet is, aztán lemezen hallgattam, ahogy a szerző küzd a saját gyönyörű szavaival, majd Törőcsik Maritól láttam előadni a tévében, ritka kegyelmi pillanat volt, hisz nem nagyon szokott verseket mondani, a fáma szerint nehezen állt rá. De leginkább Pilinszky hangja, lassú előadása fogott meg, a kitartott hangok, a látszólag hosszú szünetek. Azóta is így szeretnék verset mondani, s talán maga a szöveg is így született, nagy szünetekkel, mindig erősen ihletett percekben, pillanatokban. Semmi üresjárat, semmi fölöslegesen leírt szó. Azóta is csak súrolom olykor a lényeget, de még nem dőlhetek hátra, az én apokrifom még nem született meg, még nem volt elég sok sűrű, koncentrált pillanat, hogy szétszórva időben és térben, szinte maguktól szerveződjenek egyetlen megalitszerű szóképződménnyé. Még nem… De emlékezem.

S ugyanígy jártam Nagy László József Attila című versével, sorai annyira mélyen rögzültek, hogy egy barátomnak írt versben jócskán kiforgatva visszaköszöntek, de ez akkor sem volt tudatos, csak jött valahonnan, nagyon mélyről. Emlékszem a korabeli versmondóversenyekre a tévéből, Nagy László-verset mindig mondtak, s gyakorta épp ezt, mert bár annyira nem hosszú, de változatos rímei jó mankót jelentenek az előadó számára, középre zárt formája meg nagy talányt a költészetkedvelő olvasónak, hogy vajon miért? Így ünnepélyesebb. A nagy szenvedély azonban jól oldja a görcsös érteni akarást, a sodró sorok pedig oszlatnak minden kételyt. Lendületből és sok érzelemből, szenvedélyből született, hatalmas költemény. Jó lett volna az érettségin is ezzel foglalkozni, de Nagy László nem volt annyira a törzsanyag része, bár mégiscsak a Himnusz minden időben volt az egyik írásbeli tétel. S már akkor tudtam, jó volna így írni, vagy így elemezni egy-egy költeményt. Szívből és értelemből egyaránt.

Évek óta küzdöttem mindenféle irodalmi mintákkal és küszködtem a formák titkainak megfejtésével, mígnem ráakadtam az ÉS-ben Oravecz Imre prózakölteményeire. Felszabadító erővel sújtottak le rám, s tudtam, nem szabad hirtelen ezzel folytatnom, mert ő sem így kezdte, ő is megjárta a verstan útvesztőit, míg eljutott odáig, hogy vallomásai egyetemes érvényűek, s akkor nem számít a forma, még hitelesebb a formátlanság, amikor a sorok laphatártól laphatárig tartanak, s a deklamáció egyedül érvényes formája a lélegzet, és az érzelmek ritmusának nyilvánvaló külső megjelenítése a szabálytalan, a nyomtatás szabályozta prózaforma. És működik, ha hosszú kínlódás után, minden sallangról lemondva, vagy egy mélybe taszító lelkiállapotban születő, szinte terápiás költészetre gondolunk. Jelszavunk: a letisztult, végső egyszerűség. De odáig el kell jutni, meg kell érni, az eredményért meg kell szenvedni, s nem elfelejteni, mi volt kezdetben, s hová fejlődhet.

Nemes Nagy Ágnest, meg az ő híres szigorát már annyit emlegették, hogy végül is foglalkoznom kellett behatóbban a verseivel. De mindenkinek van egy úgymond emblematikus verse, s írhat ezer jobbat annál, valahogy ez jut el szerzőkhöz, olvasóhoz, s ez gyökeredzik meg, akár a fák, a laza vagy kötött talajban. S így jutunk el lassan a közlemúltig. Elkövettem valamit, amit talán költészetnek is lehet nevezni, a téma a fák, az összekapaszkodó fák, ami persze másról szól. S ehhez a löketet persze hogy Nemes Nagy Ágnes verse adta, de megint nem sikerült olyan szikár és mégis teljesen kerek módon megfogalmazni, amit szerettem volna, megint több a szó, mint kellene, megint kevesebbet hagytam az olvasónak, ha viszont így járok el, akkor marad a Nemes Nagy-vers örökkön tartó konok és szép méltósága, és egyértelmű, hogy még csak csírájában sem kell követni, uram bocsá’, utánozni. Mert nemcsak a fákat kell tanulni…

Hanem váltott lovakon az életet s az irodalmat egyszerre gyakorolni, vagy Tandori módjára, hogy lehet az életből irodalmat alkotni, és fordítva, hogy lehet úgy élni, hogy minden mozzanat és minden mozdulat, még a némán kimondott szavak is az irodalom részét képezzék. Hogyan? Váltott lovakon, nappallá téve az éjszakát, nem is a szemünkkel látva, de a nyereg alatt rejlő zsigereinkkel. Sokat olvastam a Hommage című versét, s bármennyire hódolat a címe, annyira eredeti, zárt és nyitott egyszerre, hogy azt mondja az ember: ilyet én is tudok, aztán szégyenkezve állapítja meg, valóban. De minek, ha már megírta, és miért ne, ha épp ezt meghaladni a cél? S írhatok egy életen át, váltott tollakkal, hogy legalább írjak róla, hogy legalább súroljam a lényeget, s a közelébe férkőzzem a gondolatnak, az érzésnek.

Rögtönválasz

Pernecker Imrének

Naponta jön egy levél, benne a hír:

Úgy döntöttem, nem öregszem meg.

Tiszta, az mit jelent?, kérdezte Corso.

Majd meghalt viszonylag fiatalon.

Bukowski, a vén piás meg milyen csúnya.

A homokóra fedelét már levettem, a

homokot szétszórtam a kertben, csigáknak

jó búvóhely, ők úgysem élnek soká.

Mindez mit jelent? Hogy kerüljem el

ráncaim, s a köldöknézést a tükör előtt?

A szőlőt kiirtottam, az órákat kibeleztem,

a Napra nem gondolok. Alszik, kél.

Egyszerű ez. Légy halhatatlan, állítsd

meg a kereket. Van ez a belső idő.

Hagyd, hogy ne forogjon tovább. Mintha
egy fényképen állnál az ifjúság erdejében.

Léha kellék

Romkocsmák mélyén, villamos lépcsőjén

keresem félúton. Elhagyhatom-e,

mi sosem volt enyém? Veszteség-e?

Az eső is felszárad, könnyet sem

ejthetsz. Az utcán sétálgatva ajtók

jönnek szembe, kulcsot kérnek tőlem, rám

akaszkodnak. Mindig rám talál, amit

más veszített el, a többinek bottal

üthetem nyomát. Az utcakőnek nem

fáj, tenyeremben sajog a hiány, a

szunnyadó figyelem. A tárgynak lelke

volt, duzzogva hallgat, nem szól utánam,

szakadó esőben araszolok fától fáig.

Tudja a dolgát minden otthagyott esernyő.

Lapulni egy következő gazdáig, vagy ki

visszaviszi, de kihez. Ázom hát, az eső

megtisztít, az ernyő elszakad, beázik.

Szabotál, elhagyja magát és hűtlenkedik.

Hagyja, hogy elveszejtsék, ne is keressék,

meg is találják. Mások. Vagy hasztalan lesz,

akár a keresés. Ázom a teraszon, nézem

az esőt, arcot mosok. Bűnhődöm.

Kemény morzsák

Szakad az ég. A mosott

ruha záporodott, az ablak

rajzolatos. Ha mozdulok,

elromlik minden.

Talán tisztázni kellett

volna, mitől vagyok férfi

és honnan nem.

Talán tisztázni kellett

volna, mit tudok

és mit nem.

Talán tisztázni kellett

volna, mire vagyok jó

és mire nem.

Talán tisztázni kellett

volna, mi a vers, mi

a költészet.

Morzsányi kutya ugat

az orromban, mohón

ettem, így áll bosszút.

Hol a zsebkendőm?