József Attila

 

Hangya

 

A bábok között elaludt a hangya.

Szél, a bábokat most el ne fúdd!

Különben jó az is.

 

Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja

és alszik véle csöpp árnyéka is.

 

Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!

De jobb, ha már indulunk haza,

erősen beborult – –

 

A bábok között elaludt egy hangya

és – hopp – egy csöpp már a kezemre hullt.

 

 

Mikor az uccán átment a kedves

 

Mikor az uccán átment a kedves,

galambok ültek a verebekhez.

 

Mikor gyöngéden járdára lépett,

édes bokája derengve fénylett.

 

Mikor a válla picikét rándult,

egy kis fiúcska utána bámult.

 

Lebegve lépett – már gyúlt a villany

s kedvükre nézték, csodálták vígan.

 

És ránevettek, senki se bánta,

hogy ő a szívem gyökere-ága.

 

Akit ringattam vigyázva, ölben,

óh hogy aggódtam – elveszik tőlem!

 

De begyes kedvük szívemre rászállt,

letörte ott az irígy virágszált.

 

És ment a kedves, szépen, derűsen,

karcsú szél hajlott utána hűsen!

 

A kanász

 

Az én falkám olyan falka,

ondolálva van a farka.

Orrukban csak magyar mód

csillog egy kis aranydrót.

 

Van egy pösze kis malacom,

fővárosi grófkisasszony.

Sóhajtott is egy ízbe,

nézi magát a vízbe.

 

Van nekem egy oly kis kanom,

szelid szóra kezes nagyon.

Az ha fogja s egyet túr,

a kőkastély felfordul.

 

Van egy semmi kis furulyám,

nem nőtt az, csak datolyafán.

Azt ha fúvom, hull a makk,

a fák táncra állanak.

 

S ahány felhő, összeszalad,

ha csördítem ustoromat.

Réz a nyele, szikrázik.

De sok szoknya megázik!

 

 

Ringató

 

Holott náddal ringat,

holott csobogással,

kékellő derűvel,

tavi csókolással.

 

Lehet, hogy szerelme

földerül majd mással,

de az is ringassa

ilyen ringatással.

 

 

Tedd a kezed

 

Tedd a kezed

homlokomra,

mintha kezed

kezem volna.

 

Úgy őrizz, mint

ki gyilkolna,

mintha éltem

élted volna.

 

Úgy szeress, mint

ha jó volna,

mintha szívem

szíved volna.

 

 

Én nem tudtam

 

Én úgy hallgattam mindig, mint mesét

a bűnről szóló tanitást. Utána

nevettem is – mily ostoba beszéd!

Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

 

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség

barlangja szivem. Azt hittem, mamája

ringatja úgy elalvó gyermekét,

ahogy dobogva álmait kinálja.

 

Most már tudom. E rebbentő igazság

nagy fényében az eredendő gazság

szivemben, mint ravatal, feketül.

 

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:

bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,

hogy ne maradjak egész egyedül.

 

(Én, ki emberként…)

 

Én, ki emberként vagyok, élve, boldog,

mint olyan dolgok, mik örökre szólnak,

hadd kiáltom szét az egeknek ujból

Flóra, szeretlek!

 

Ajkaidról lágy lehü, száz varázslat

bűvöl el, hogy hű kutyaként figyeljem

könnyü intését okos ujjaidnak,

mint leszek ember.

 

Flóra, karcsú, szép kehely, állsz előttem,

mint csokor van tűzve beléd a mennybolt

s napvirág felhők, remegő levél közt

hajlik az estnek.

 

Lelkemen szöktet, paripán, a képed,

épp csak érintvén vizeket, mezőket.

Két szemedből fűre, bogárra, tiszta

értelem árad.

 

Este van, mindent körüláll a csillag,

lásd, a mindenség aranyos kalitka,

benne itt vagy, én csevegőm, oh itt vagy,

rabmadaracskám!

 

 

Attila József

 

Ant

 

The ant has fall’n asleep among the pupas.

Wind, stop, don’t blow the pupas away.

Or, it is all the same.

 

It bends its tired small head on sandcorns’ glint

and its tiny shadow is sleeping with it.

 

A piece of straw to wake it nicely with!

But I had better go home now,

the sky is overcast --

 

An ant has fall’n asleep among the pupas,

and a drop has fall’n on my hand at last.

 

 

When the beloved one crossed the street

 

When the beloved one crossed the street,

Doves settled to sparrows at her feet.

 

When she stepped on the pavement lightly,

Her sweet ankles were shimmering brightly.

 

When she gently lifted her shoulder,

A little boy turned round to behold her.

 

She seemed to hover -- the lamps were lit,

She saw pleased glances around her flit.

 

Many smiled at her, they took it in good part

That she was roots and branches for my heart.

 

How in my arms I’d rocked her charily,

Afraid that they would take her from me!

 

But my heart felt the gallant mood in them,

Which broke in me envy’s flowering stem.

 

And the beloved one went on gracefully

In her wake slender winds wavered coolly.

The swineherd

 

I’ve a herd of pigs I tend,

Their tail curls are permanent.

Each of them – a custom proud –

Wears a gold wire in the snout.

 

I’ve a snub-nosed piggy lass,

She’s a royal governess.

Once I heard her heave a sigh

To her mirror in the sty.

 

I’ve a little boar I love,

As docile as a turtle-dove.

But he roots so wild and well,

Sends the manor-house to hell.

 

I’ve a shepherd’s pipe with me

Cut from a banana tree.

When I blow it, acorns fall

And the trees start dancing all.

 

Clouds will gather in a heap,

When I come to crack my whip.

Copper handle with sparks set,

Many skirts get soaking wet.

 

 

Rocking

 

Now with reeds she rocks me,

Now with billows splashing,

Now with sky’s clear azure,

Now with lake-shore kissing.

 

She may find another,

Lads are never lacking,

But I wish he’d rock her

With the selfsame rocking.

 

 

Stroke my forehead

 

Stroke my forehead

Gently, and

Think that my hand

Is your hand.

 

Guard me like a

Murderous knife,

Think that my life

Is your life.

 

Love me dear and

Be my part,

Think that my heart

Is your heart.

 

 

I’ve never fancied

 

I’ve always listened to men preaching Sin

As if they’d told me tales. On second thought

I laughed, too – sin! a stupid idea taught

By those in action who dare not fall in.

 

I’ve never fancied that my heart within

Was a den of foul monsters. How I’ve fought

To picture it with all the dreams it brought

As a fond mother lulling, pampering!

 

And now I know it. In the immense lime-

Light of arousing truth the ancient crime

Is towering in my heart, a huge black bier.

 

And I must tell, whatever may befall,

I wish I shared the same guilt with you all,

Because I hate to stand so lonely here.

 

I who live on Earth

 

I who live on earth as a happy human,

Like the things that last for eternal eons,

Let me cry again to the sky above me –

Flora, I love you!

 

Strong enchantment binds me, serenely breathing

From your lips that teach me, a faithful dog, to

Watch the slightest sign of your nimble fingers

Framing my temper.

 

Flora, slender vase! oh you stand before me

With the sky’s vault, like a bouquet, stuck in you,

While on sunlit clouds, ‘mong the trembling leaves it

Stoops with the evening.

 

Prancing on my soul, on its steed, your image

Runs o’er fields and lakes with the slightest motions.

From your eyes a stream of pure reason flows on

Flowers and on beetles.

 

Evening’s here, the stars in the sky around us,

Look, the universe is a gilded cage now,

You, my captive bird, with your lovely chatter,

Stand in its middle.

 

Tótfalusi István fordításai