József Attila
Hangya
A
bábok között elaludt a hangya.
Szél,
a bábokat most el ne fúdd!
Különben
jó az is.
Kis,
fáradt fejét csillámokra hajtja
és alszik
véle csöpp árnyéka is.
Egy
szalmaszállal fölkelteni szépen!
De
jobb, ha már indulunk haza,
erősen
beborult – –
A
bábok között elaludt egy hangya
és – hopp
– egy csöpp már a kezemre hullt.
Mikor az uccán átment a kedves
Mikor
az uccán átment a kedves,
galambok
ültek a verebekhez.
Mikor
gyöngéden járdára lépett,
édes
bokája derengve fénylett.
Mikor
a válla picikét rándult,
egy kis
fiúcska utána bámult.
Lebegve
lépett – már gyúlt a villany
s
kedvükre nézték, csodálták vígan.
És
ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a
szívem gyökere-ága.
Akit
ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy
aggódtam – elveszik tőlem!
De
begyes kedvük szívemre rászállt,
letörte
ott az irígy virágszált.
És
ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú
szél hajlott utána hűsen!
A kanász
Az
én falkám olyan falka,
ondolálva
van a farka.
Orrukban
csak magyar mód
csillog
egy kis aranydrót.
Van
egy pösze kis malacom,
fővárosi
grófkisasszony.
Sóhajtott
is egy ízbe,
nézi
magát a vízbe.
Van
nekem egy oly kis kanom,
szelid
szóra kezes nagyon.
Az ha
fogja s egyet túr,
a kőkastély
felfordul.
Van
egy semmi kis furulyám,
nem nőtt
az, csak datolyafán.
Azt
ha fúvom, hull a makk,
a fák
táncra állanak.
S
ahány felhő, összeszalad,
ha
csördítem ustoromat.
Réz
a nyele, szikrázik.
De
sok szoknya megázik!
Ringató
Holott
náddal ringat,
holott
csobogással,
kékellő
derűvel,
tavi csókolással.
Lehet,
hogy szerelme
földerül
majd mással,
de az is
ringassa
ilyen
ringatással.
Tedd a kezed
Tedd
a kezed
homlokomra,
mintha
kezed
kezem
volna.
Úgy
őrizz, mint
ki
gyilkolna,
mintha
éltem
élted
volna.
Úgy
szeress, mint
ha jó
volna,
mintha
szívem
szíved
volna.
Én nem tudtam
Én úgy hallgattam mindig,
mint mesét
a bűnről szóló tanitást.
Utána
nevettem is – mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni
gyáva!
Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szivem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kinálja.
Most már tudom. E rebbentő
igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szivemben, mint ravatal, feketül.
S ha én nem szólnék, kinyögné
a szájam:
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.
(Én, ki emberként…)
Én,
ki emberként vagyok, élve, boldog,
mint
olyan dolgok, mik örökre szólnak,
hadd
kiáltom szét az egeknek ujból –
Flóra,
szeretlek!
Ajkaidról
lágy lehü, száz varázslat
bűvöl el,
hogy hű kutyaként figyeljem
könnyü
intését okos ujjaidnak,
mint
leszek ember.
Flóra,
karcsú, szép kehely, állsz előttem,
mint
csokor van tűzve beléd a mennybolt
s
napvirág felhők, remegő levél közt
hajlik az
estnek.
Lelkemen
szöktet, paripán, a képed,
épp csak
érintvén vizeket, mezőket.
Két
szemedből fűre, bogárra, tiszta
értelem
árad.
Este
van, mindent körüláll a csillag,
lásd, a
mindenség aranyos kalitka,
benne
itt vagy, én csevegőm, oh itt vagy,
rabmadaracskám!
Attila
József
Ant
The ant has
fall’n asleep among the pupas.
Wind, stop,
don’t blow the pupas away.
Or, it is
all the same.
It bends its
tired small head on sandcorns’ glint
and its tiny
shadow is sleeping with it.
A piece of
straw to wake it nicely with!
But I had
better go home now,
the sky is
overcast --
An ant has
fall’n asleep among the pupas,
and a drop
has fall’n on my hand at last.
When the
beloved one crossed the street
When the
beloved one crossed the street,
Doves
settled to sparrows at her feet.
When she
stepped on the pavement lightly,
Her sweet
ankles were shimmering brightly.
When she
gently lifted her shoulder,
A little boy
turned round to behold her.
She seemed
to hover -- the lamps were lit,
She saw
pleased glances around her flit.
Many smiled
at her, they took it in good part
That she was
roots and branches for my heart.
How in my
arms I’d rocked her charily,
Afraid that
they would take her from me!
But my heart
felt the gallant mood in them,
Which broke
in me envy’s flowering stem.
And the
beloved one went on gracefully
In her wake
slender winds wavered coolly.
The
swineherd
I’ve a herd
of pigs I tend,
Their tail
curls are permanent.
Each of them
– a custom proud –
Wears a gold
wire in the snout.
I’ve a
snub-nosed piggy lass,
She’s a
royal governess.
Once I heard
her heave a sigh
To her
mirror in the sty.
I’ve a
little boar I love,
As docile as
a turtle-dove.
But he roots
so wild and well,
Sends the
manor-house to hell.
I’ve a
shepherd’s pipe with me
Cut from a
banana tree.
When I blow
it, acorns fall
And the
trees start dancing all.
Clouds will
gather in a heap,
When I come
to crack my whip.
Copper
handle with sparks set,
Many skirts
get soaking wet.
Rocking
Now with
reeds she rocks me,
Now with
billows splashing,
Now with
sky’s clear azure,
Now with
lake-shore kissing.
She may find
another,
Lads are
never lacking,
But I wish
he’d rock her
With the
selfsame rocking.
Stroke my
forehead
Stroke my
forehead
Gently, and
Think that
my hand
Is your
hand.
Guard me
like a
Murderous
knife,
Think that
my life
Is your
life.
Love me dear
and
Be my part,
Think that
my heart
Is your
heart.
I’ve never
fancied
I’ve always
listened to men preaching Sin
As if they’d
told me tales. On second thought
I laughed,
too – sin! a stupid idea taught
By those in
action who dare not fall in.
I’ve never
fancied that my heart within
Was a den of
foul monsters. How I’ve fought
To picture
it with all the dreams it brought
As a fond
mother lulling, pampering!
And now I
know it. In the immense lime-
Light of
arousing truth the ancient crime
Is towering
in my heart, a huge black bier.
And I must
tell, whatever may befall,
I wish I
shared the same guilt with you all,
Because I
hate to stand so lonely here.
I who live
on Earth
I who live
on earth as a happy human,
Like the
things that last for eternal eons,
Let me cry
again to the sky above me –
Flora, I
love you!
Strong
enchantment binds me, serenely breathing
From your
lips that teach me, a faithful dog, to
Watch the
slightest sign of your nimble fingers
Framing my
temper.
Flora,
slender vase! oh you stand before me
With the
sky’s vault, like a bouquet, stuck in you,
While on
sunlit clouds, ‘mong the trembling leaves it
Stoops with
the evening.
Prancing on
my soul, on its steed, your image
Runs o’er
fields and lakes with the slightest motions.
From your
eyes a stream of pure reason flows on
Flowers and
on beetles.
Evening’s
here, the stars in the sky around us,
Look, the
universe is a gilded cage now,
You, my
captive bird, with your lovely chatter,
Stand in its
middle.
Tótfalusi
István fordításai