Erdei Éva művészete
A tálentum nem a miénk, csak útravalóul kaptuk az élethez.
Megőrizni szép feladat, de önmagában nem elég. Használni kell, élni vele, és
megsokszorozva tovább adni. Mindez sok munkát, alázatot és feltétlen odaadást
kíván. Erdei Éva
olyan művész, aki ezt örömmel vállalja, de a munka gyümölcsét másnak
tartogatja, ereje, energiája javát más művészekre ontja, míg önmagát szerényen
csak legvégül említi. A művésztársak, kollégák felkarolása, kiállítása talán Erdei Éva alaptermészetére
vezethető vissza, hiszen magyar–orosz, majd rajz szakos tanárként szerzett
diplomát, s jó pedagógusként a tanítványok, a körülötte lévők munkáját
segítette, útjukat egyengette. Pedagógiai és iskolavezetési tapasztalatai arra
indították, hogy élete vargabetűit végigjárva, Csepelről indulva, Ungváron és
szegedi tanulmányokon keresztül végül visszatérjen szülőhelyére, Csepelre, és
1999-ben megalapítsa a Csepeli Alkotó Fórumot. Kiállítások, irodalmi estek
szervezése, művészeti írások publikálása töltötte ki idejét, mígnem 2003-ban
családi otthonában kis galériát nyitott. A KIRÁLY-ERDEI-MŰHELY azóta közkedvelt
művészeti központtá vált, melynek megnyitóira, művészeti eseményeire mindig
nagy számban érkezik a valódi értékekre nyitott közönség.
A galéria kicsi, intim tere számos művész tárlatának adott
már otthont műfajra, technikára, korosztályra való tekintet nélkül. Egyedül a
minőség számít. Mivel a szellemi műhelyt a család festő tagjai, az édesanya,
Kvasznay Gulyás Margit, húga, Péterffy Gulyás Mária, a sógornő, Csépe Juli és
maga Erdei Éva
alkotják, az ő munkáikat is megcsodálhatta már a galéria közönsége akár
kiállítási anyagként, akár csak a lakás rejtettebb zugaiban.
Aki csak egyszer is vendége volt egy megnyitónak, nem feledi
a baráti, szívélyes légkört és a tartalmas, valódi művészeti témákról szóló
beszélgetéseket. Erdei Éva
lénye valamiféle állandó derűt sugároz, csak úgy önti belénk is a hitet, hogy
semmi rossz nem történhet velünk, hiszen az élet szép, a művészet pedig még
szebbé teszi. Pozitív gondolkodásmódja, hittel és erővel teli szellemisége
kifejezésre jut művészi alkotásaiban is. Sohasem pusztán a saját lelkivilága,
önnön problémái és legbelső gondolatai adják az alkotások tárgyát. Önmagát és
közvetlen környezetét mindig az egész teremtett világhoz viszonyítva, a
mindenség közegében elhelyezve mutatja be. Tálentumokkal őt is megáldotta az ég
gazdagon. Tétova keresgéléssel, óvatos szárnypróbálgatással indul szinte minden
alkotói ciklusa, művészeti stációja. Adott a gondolat, a kifejezni szánt
érzelem és mondanivaló, csak a legmegfelelőbb formát keresi hozzá minduntalan.
Műfaji sokrétűsége erre a vállalkozókészségre és folytonos
megújulni akarásra vezethető vissza. „Mi lenne, ha megpróbálnám olajjal,
papírra, krétával, akvarellel vagy éppen fába faragva?” – kérdezi önmagától, s
a készülő mű már meg is adja a választ. Mindig a megfelelőt, az éppen odaillőt
az adott témához. Nagyméretű olajfestményei láttán nehéz elképzelni, hogy
szinte miniatűr képei is vannak, ugyanolyan intenzitással, lendülettel és – adott
esetben – drámai tartalommal megfestve. Legújabb akvarelljei pedig mintha egy
korábbi játékos kísérletét követnék, amikor az összegyűrt, majd újra kisimított
fekete papírra pasztellkrétával vitte fel a színeket. Monumentalitás és
aprólékos részletgazdagság, katartikus örvény és szelíd meditáció egyaránt
megjelenik munkáin. Az érzés, a kifejezésre szánt gondolat sokszor ugyanaz,
csak a méret és a technika változik, magában hordozva a megformálás
különbségeit is. Plasztikái mindezt ötvözik, ahogy a rusztikus fából erőteljes
kéznyomok mentén kialakul egy Madonna, a Három Grácia, vagy csak egy kedves
leányfej, és mind valami megfoghatatlan, éteri derűt sugároz. Olyat, mint Éva
maga.
Művei a lényéből fakadnak, s lénye, lelke arra teremtődött,
hogy rendet teremtsen a körülötte uralkodó káoszban. Elég csak egy rövidebb,
bensőséges beszélgetés vele vagy kis idő a képei, szobrai előtt, s máris
helyére kerül megannyi zaklatott gondolat. A sötét zűrzavarból a fény felé tör
magának utat, és von maga után Erdei
Éva minden alkotásában. Mintha mindez magától értetődő lenne.
Mintha neki sohasem lettek volna gondjai, szorongásai, kudarcai vagy
nyomorúságai az életben. Pedig voltak, talán vannak is. De felül tud emelkedni,
hiszen hite van hozzá. Ki tud minket is emelni belőle, hiszen eszköze van
hozzá: a művészet. Ami őt magát is megtartja, erősíti a nehéz időkben, tovább
lendíti és másokért élteti: a Teremtőtől kapott tálentumba s a tálentumból
táplálkozó művészetbe vetett hit.
dr. SINÓROS SZABÓ
KATALIN
művészettörténész
vissza