Valahol a Kárpátokban, valahol a Tátra előtt,
valahol a szúlyói szikláknál, valahol a Fehér Patak-völgyben, valahol az
álmaimban élt és él az öreg bacsa. Öreg bacsa nyolcvan éves, kilencven-százéves
(éveivel), időtlenül bacsák ivadéka: századokban ébred. Nézi a felhőket,
hangyák iramlását. Öreg bacsa álma az én álmom, öreg bacsa fenyvesei az én
fenyveseim, erdősége erdőségem, viharai viharaim, varázslata varázslatom, a
juhnyája a juhnyájam. Sziklák előtt, a tisztáson ül halinadrágban, kását kever,
sűrűsödő brindzsát háncsok között; bogyókat gyűjt, főzi a fenyővizet,
borókapárlat ünnepe körüllengedezi szarvasait, madarait. Sasok szárnyain égi
füveket tépdes, fényeket sző, szálaiból árnyéktalan tekercseket gurít a
völgyekbe, de aztán a föld is a jussa: belecövekeli magát hegyek
dobbantásaival. Nem hallatszik ide fel a falu harangja, és sohse jár lenn.
Felhozzák neki a sót, cukrot, olajat, petróleumot. Elképzeli a tutajokat, az
oltárt, a templomot, sírkertet sohse látott meztelen kövekkel. Nem mozdul a
helyéről. Ő a mozdulatlanság. Meg a csönd, a benne szertegyűrűző, meg a
százféleképpen moccanó magány, meg a szélzúgás, a nagy havazások. Állhatatos
létezések halhatatlansága: a bacsák örökké élnek, átadják egymásnak – mint a
botot, táncot, mosolyt – az arcukat. S a hegyek, sziklák, felhők, vizek,
vízesések, patakok rendje sem változik: bennük: a táj, idő. Behatárolja őket
bár, így válnak végtelenné. A végtelen Ő. S ha előveszi magafaragta ötlyukú
furulyáját, az est lekuporodik hozzá csillagaival és szellemeivel. S messziről,
messziről, az idők távlataiban én is hallgatom...
(Utóiratként: Emlékezem1944 nyarára, amikor fent
jártam nála valahol ... valahol a ... És 58 év elmúltával talán én is öreg
bacsává változtam ... a dallal...)