A gulag boldog rabjáról
Megdöbbentő kérdéssel kezdem méltatásomat: Ki volt a legboldogabb ember a Szovjetunióban, mondjuk a háború utáni évtizedben, amikor három és fél millió fogoly szenvedett tizenhatezer lágerben, amikor a „szabadon” élők is örök félelemben éltek? A legboldogabb ember akkor ott a „876-os nép ellensége” volt, mert rátalált élete értelmére: „Páter Szolzsenyicin” volt az, ahogy őt két éve, A hit pajzsa kitüntetés átadásakor Bolberitz Pál nevezte, nos, Ő az, itt van velünk, Istennek hála, aki hetvenkét esztendeje bencés szerzetes és Szent Benedek kedves tanítványának nevét viseli, Placid atya, Dr. Olofsson Károly, Reichardt Jusztina gyermeke, magyar–német–bölcselet szakos tanár, ha kell portréfestő, fűrészgép kezelője (bár a gép levágta az ujját) s kiváló mosodavezető az ORFI-ban, fáradhatatlan lelkipásztor, aki az Isten irgalmát énekli mindörökre… De miért lehetett a gulag rabja boldog az egykori Szovjetunióban, mondjuk Moszkvától 900 kilométernyire, keletre? Mert a folyosót takarítva nótázott, az őrzői számára érthetetlen nyelven pedig a halálra ítéltek cellái előtt énekelgette, hogy ő katolikus pap, s feloldozást adhat az arra vágyó raboknak; s nótázva mondta el a feloldozás igéit is: Ego te absolvo… Ez volt a küldetése, s hogy teljesíthette vigasztaló feladatát, ez tette boldoggá. Megértette Isten jókedvét, a tragédiák jóvátételének derűs reményét. Ez az istenadta derű sugárzik Placid atyából azóta is. Ezért lehetséges, hogy diák és felnőtt hallgató gyakran hahotázva hallgatják meg beszámolóit, melyek a végső kiszolgáltatottság, a szinte elviselhetetlen megpróbáltatások, bántalmazások, örök életveszély évtizeden át tartó, végtelen napjairól szólnak. Tavaly megjelent Ézsiás Erzsébet könyve, ki lelkes kiadóra lelt Kemény András személyében, s azóta ezrek és ezrek ismerkedhettek meg Placid atya képtelen, s a minden képtelenséget felülmúló, mennyei reményt sugárzó történeteivel.
Tudjuk, hogy most, amikor az esztendők lépcsőfokain már csak egy lépés választja el kilencvenedik életévétől, fütyülve testi megtörettetésre, fáradalmakra, járja a világot: megjön este Munkácsról, hogy másnap reggel Csíksomlyóra induljon, utazik buszon, vonaton, repülőn s gyalog Győrtől Pécsig, Soprontól Kiskunhalasig, hogy ifjú és idős hallgatói számára hirdesse a reményt.
A XII. Károly svéd király kíséretében lévő őse betegsége
miatt ragadt itt Pesten, valahol a
Nem mondható el ez a tüneményes életút pár szóban. „Nem voltam vértanú, sem hős” – mondja Placid atya, de hogy nem lett vértanú, nem rajta múlott, jól tudjuk. Mert dolga az lett, hogy hírt adjon a szenvedés misztériumáról, szólhasson vértanú társai helyett is a reményről. Mert:
csak a friss vér szagában, / vágóhíd páráiban kel föl
a szeretet / eszelős forradalma, mely a vesztén is /
ujjongó eszmélet utolsó szikráival / átránt az öröklétbe…
Tíz mondat a mindennapi szökőárról
Megszoktuk, nem is szomorkodunk miatta, hogy mindennap sok tízezer ember hal meg a világon váratlanul, vagy hosszú szenvedés után, gyakran méltatlan testi-lelki elhagyatottságban. Weöres Sándor írja gyönyörű, öregkori Bolerójában: „ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk / mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, / ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.” Ha tudnánk (mint a diktatúrában), hogy bármikor börtön fenyeget, szögesdrót zárhat el, örökké rettegnénk. Érdekes, a bennünk termékennyé lett öröm nem engedi, hogy halálunk bizonyosságát a szakadatlan várakozás lelki nyomorúságában éljük meg.
Balesetek, természeti katasztrófák is hozzátartoznak e földi létezéshez, bár képzeletünk tehetetlenné válik a borzalmak víziói közt. Ám egyetlen ember halála éppoly tragédia, mint sokaké: emberi méltóságunkhoz tartozik, hogy elmúlásunk drámáját nem súlyosbíthatják a mennyiségi tényezők, természete az, hogy fokozhatatlan.
Isten nem a katasztrófákat „tűri el” – hanem létezésünk szabadságát megteremtve adta annak minden szépségét és kockázatát: a születés örömét és a passió útjának szomorú realitását.
Érzelmi fogyatékosság-e, vagy épp valami belénk oltott (akár hiten kívüli) zsigeri reménység teszi lehetővé, hogy tragédiák sodrában is képesek legyünk a mosolyra?! Isten látja megtörettetésünket, tudatja a kereszt kegyetlenségét és irgalmát, sejteti velünk, élteti bennünk a teljes gyógyulás boldogságát, jóvátételét. Szent töredékeként a már megvalósult mennyei teljességnek.