A KÖRNYÉK
KUTYÁJA
Lapaj kutya egy langyos,
rézrozsda fényű őszi
vasárnap
kóbordult be a környékre,
amikor az időről lehámlott matató
szellőcskék
az
"Itt van az ősz, itt van újra…" kezdetű
típusmondatot
karistolták
-
táblán megcsúszó köröm hangját keltve -,
az
első hullott levelekkel a poros flaszterre;
amikor az óházasok még Philemon
és Baucisosabban
libbentek egymás felé a poros, délutáni
napfényoszlopok
közt a szobákban,
vagy
a szenilis düh hegymászókampóit egymásba
vágva
megkésett rohamot indítottak a tovaszállt,
mert
tovaszállni muszáj
lehetőségek
Mont Blanc-a ellen;
amikor a középházasok kérdőjelet
tartalmazó
táviratként
forgatják kezükben a felismerést,
hogy
egzisztenciába alapozva,
rongyos
tűzfallal fordulnak egymás felé;
az újházasok pedig fagylalt-, és
babakelengye-rózsaszínű
sétára
szállnak alá az utcákra,
akár
a frissen megörökölt birtokaikat megöröklő,
tartományurak
a mezeikre.
Azt nem tudni, hol aludt,
de
a hentes, a boltok körül kolduskodva kihúzta a telet
(odavetett
falatok betűivel íratott számára
az
irgalom menlevele.)
És a tél rézrozsdája mögül
előcsillanó
első
langyos tavaszi napon lifegő füllel elüget
a
zöldséges előtt kikötött fajkutya-fürt előtt
(a
tacskók, spánielek fausti gondok gyűrte
pofácskával
szemlélik az orruk hegyén
felderengő
kérdéseket; a dán dog szeméből bíborló
junker-lenézés
lövell a világba)
és a vándorlás lépésméz-édes
érzetével eltelten
kikóbordul a környékről, ebből a
versből,
hogy látványával és koldus, kajla
lényével talán máshol,
másnak fűzze egybe ezt a
mindinkább látványaira
bomló világot