Gyimesi László
A törzs sehol
A tó partjára harcosok jöttek,
Kardokat dobtak isteneiknek.
Ősi csontok mocorogtak
A sárgán borzongó homokban,
Várták a napmeleget. Vágytak
A fröccsenő vér pirosára.
Legendák ideje volt, igen,
Mítoszokkal viselős kor,
Hegyek zarándokútjain
Ébredt az ének, a most is hangzó.
Dárdák hegyén tízezer csillag,
Holdcsótár büszke lovakon.
Először akkor születtem én is,
Kelta anyám felmutatott a napnak,
Pólyába burkolt: puha felszélbe,
S vártuk a törzs visszatértét
A bazaltkúpok felől, vadmezőkről,
Szarvasok halálos erdejéből.
Dörögtek az évtizedek, kampós
Botomra támaszkodva meghalni
Mentem a hegyekbe, a törzs sehol.
Aztán megszülettem másodszor is,
Latin anyám a Marsnak ajánlott,
De én Mithrászhoz menekültem.
Legendák ideje volt, igen,
Mítoszokkal viselős kor.
Távoli földön szolgáltam Cézárt,
S ott marasztott a lótuszkehely,
Hírem se tért meg Pannóniába,
Rozsda ölte a bölcsőmhöz döntött kardot.
Megszülettem aztán harmadszor,
Negyedszer, talán hetedszer is,
Hun, germán, avar vagy szláv anyától,
Dalmát hölgytől, magyar menyecskétől.
De a törzs mindig elmaradt valahol,
S a tóba vetett kardokat elfeledték.
Itt állok utolsó halálom küszöbén,
A törzs sehol, és sehol a kardok.
Próbálok énekelni, ej, dehogyis félek,
Mitől félhetnék, enyém a világ!
De a nap, a szél, a dárdacsillagok
Havat halmoznak elbotló szívemre.
Állok a tónál, mint álltam egykor,
Úgy állok, mint álltak ők is egykor,
Várom a felbukó kart, benne a kardot,
Vagy nem is a kardot, a kart csak,
Magát a csobbanást, az ígéretet,
S a visszatérő törzs csörtetését, igen.
Bartók az orfeumban
Láz sokszorozta szemében a fényt,
Hánykolódott a madárcsontú ember.
Adyt kell megkeresnem.
Zoltánka, kiszabadít engem?
Rám zárta az ajtót, s elment lázasan.
Várjon, előkerítem!
Lesz maga juszt is az enyém!
Kiló festék mögül Brünhilda ásít:
Pezsgőt iszom, maga meg fázik!
Barátok is lehettünk volna.
Én hazakísérném, mester!
Maga ismer engem?
Ha nem vagyok ott, s Ön zongorázna,
Ki sem nyitják a termet.
Én Ady Endrét kerestem.
Ő meghalt. Nem lehet. Nekem elhiheti.
Én szavakkal bűvészkedem,
Ön Isten igéivel,
Bandink mindkettőnknek beintett,
S vesztett. Elvesztett mindent.
Szép vagy, gyönyörű vagy…
Maga vacog, szerintem
Menjen doktorhoz menten!
Adyt kell megkeresnem.
Nézze a móc esztenát,
Meg a mórok faluját,
Ő sétál ott.
Odaát.
Engedje, elkísérem.
Dicsőség néked, égi tűz!
Dicsőség néked, tiszta szél!
Dicsőség néked, zsenge víz!
Dicsőség néked, föld, anyánk.
Cserélgettem a priznicet,
Egyszerre csak: hova lett –
Keresse meg, könyörgöm, még ma,
Nem lehet messze, olyan vézna…
Ön művelt úr, polgár, nagy zenész,
Ő meg csibész volt, pózos, vers-vigéc,
Jó, zseniális, de mégse értem.
Érti, nem érti! Taníthatna még bőven.
Ő tudja, mi hiányzik belőlem,
Persze, ő is tanulhatna tőlem.
De meghalt, mester, már el is feledték.
Potyog a szó, potyog a festék.
A halhatatlan, bocsánat, Ön marad –
S Ön nem való ide,
Ez a magyar salak.
Az ő népe Dózsa Györgyre éhes,
Az öné hazatérne az ősi egészhez.
Ön tudósként nyúl a Nap szívéhez,
Míg ő csengő kaszapengét élez.
Megleltem, egy bohóccal kesergett
Az orfeumból, aztán cigányozni mentek,
Húzatták sorba, jaj… A micsodát?
A Szigetinek írt rapszódiát?
Banda, bársonyt a hangszerekre!
A prímás meghajolt,
Kezét a cimbalmos vállára tette,
Elsüllyedt minden akadémia:
Cimbalomból szólt a mesterzongora
Ahogy Szigeti úrral bazsevál,
Kihallgatózzuk, instálom, csupán
Hogy Ady Endre tekintetes úr?
Ő rég járt erre, Váradon vadul,
Az, tudja, most Románia –
Nehezen térhet mindennap haza.
Van neki, van neki kilenc szép szál fia,
Lépteik zajától most ébred Dácia.
Pára leng, a szűrt zenét
Hajnal itatja át.
Hegedűt még! És zongorát!
De mester, a láza! Itt a barátja,
Várja az orvos, a jó meleg ágya!
Gyerünk, vissza az orfeumba!
Ady még vár, nehogy elunja!
Beszélnem kell vele.
Azazhogy kellene. Mert félbehagytuk
Egykoron, bután…
Benézzek holnap? Jöjjek holnapután?
Pezsgőt, ha kérne. Én nem beszélek félre.
Ő tudja jól, mi hiányzott belőlem,
S úgy félek tőle, ahogy ő fél tőlem.
Hódolat Maxwellnek
egyszerre két ajtón szállsz le
a villamosról
s két városba jutok egyetlen időben
de ez se biztos
megrázod fejed
hajdani sörény maradéka gyászol
hol is van a földem
te vagy vagy én vagyok
gulyásleves fő
veri a készülő tavasz szagát
megérkeztél és sosem érkezel meg
verem az ajtót
beeresztesz beeresztelek
vagy magam engedem be
sorban egymás után
egyszerre mégis